Mindig is szerettük a kosztümös drámákat, a régimódi, felsőbb társadalmi rétegek életéről szóló filmeket. Most azonban a lovagiasság iránti rajongás a Z generáció egyik leggyorsabban terjedő közösségimédia-jelenségévé alakult: ez a princess treatment, vagyis a hercegnői bánásmód. Ha valaki esetleg lemaradt volna a legújabb, kameraképes randitrendről, a hercegnői bánásmód olyan tündérmesébe illő gesztusokra utal, amelyeket a férfiak tesznek a nőkért. Ilyen lehet például a reggeli ágyba vitele, a minden héten virágcsokor, a partner által fizetett pedikűr, vagy az ajtónyitás – és a lista még korántsem teljes.
A közösségi médiában a princess treatmentet gyakran állítják szembe a bare minimummal, vagyis az alapelvárásokkal, ami szintén egy feltörekvő trend, és jelenthet akár megfelelő kommunikációt vagy a születésnapok észben tartását. Természetesen az efféle tartalom rendkívül kattintásbarát: a platformok egyre inkább nyilvános performansszá alakítják a magánéleti gesztusokat. De mennyire egészséges mindez? Vajon a hercegnői bánásmód megerősítő erejű, ártatlan játék, vagy inkább egy nagyon rossz irányba mutató baljós előjel?
Az Instagramon már több mint 160 ezer poszt gyűlt össze a #princesstreatment hashtag alatt. A trend egyik központi alakja egy amerikai influenszer, Courtney Palmer, aki princess housewife-ként, azaz háziasszony hercegnőként hivatkozik magára, és TikTok-videók sorozatában magyarázza el, mi az a princess treatment, és hogyan lehet elérni. A recept része, hogy kecsesen fogadd a bókokat, öltözz az alkalomhoz illően, és légy jó magadhoz (ami kiábrándító módon rendszeres edzést és kizárólag vízivást jelent), de legfőképp szolgáld a partneredet. A leendő hercegnőknek ugyanis nyugodt, súrlódásmentes otthoni édenkertet kell teremteniük hercegük számára, és megköszönni neki, ha a szennyesbe dobja a koszos alsóneműjét. A hercegnői bánásmód pedig a jutalom ezért, amely ékszerek, Chanel cipők, virágok és régimódi lovagiasság formájában érkezik.
Palmer egy 8,4 millió megtekintésű TikTok-videójában például arról beszél, hogy amikor a férjével étterembe megy, ő nem beszél a hostess-szel, nem nyit ajtót, és nem magának rendeli az ételt. Sőt, ha nem kérdezik, nem beszél, nem nevet és nem beszél hangosan. A kritikus kommentelők szerint ez inkább emlékeztet egy túszejtésre, mint egy romantikus vacsorára, és sokan nyugtalanítónak vagy éppen bizarrnak tartják ezt a jelenséget. „Volt hostess-ként én csúsztattam volna neked egy cetlit, hogy minden rendben van-e, vagy hívjak-e rendőrt” – írta az egyikük. Ennek ellenére az új trend erősen rezonál, különösen a Z generációval.
Miért talált ennyire célba a hercegnői bánásmód a Z generációnál?
Az olyan sorozatok, mint a Bridgerton, a Hozományvadászok, az Aranykor, valamint A korona csak tovább erősítették azt a kulturális hullámot, amely a régimódi, arisztokratikus romantika iránti vágyat táplálja. A hagyományos udvarlás, a lassú közeledés, a formális gesztusok, a nagyívű, kimondott érzelmek újra vonzó mintákká válnak. Ezek a sorozatok nem pusztán esztétikai élményt kínálnak, hanem egy idealizált párkapcsolati forgatókönyvet is. Azt sugallják, hogy az igazi romantika figyelmes, ünnepélyes és látványos.
A Z generáció számára, amely az online randizás gyors, sokszor bizonytalan és tranzakciós világában szocializálódott, ezek a történetek alternatívát kínálnak. A kosztümös drámák univerzumában az érzelmeknek súlya van, a gesztusoknak jelentése, az udvarlásnak pedig koreográfiája. Nem véletlen, hogy mindez hat a mai randizási elvárásokra is. A fiatalok egy része tudatosabb figyelmet, több formalitást és látványosabb romantikus gesztusokat vár el. A fikció így lassan beszivárog a valóságba, mert ezek a történetek nemcsak szórakoztatnak, hanem keretet is adnak annak, hogyan gondolkodunk a szerelemről, a tiszteletről, és arról, mi számít „elégnek” egy kapcsolatban.
Jelenet a Bridgerton c. sorozatból (Fotó: Netflix)
Hogyan és mikor szerettünk bele a tündérmesékbe?
Valójában nem most szerettünk bele a tündérmesékbe, ez a rajongás több mint másfél évszázada velünk él. Amikor 1837-ben az Egyesült Királyságban megkoronázták Viktória királynőt, Viktória-láz söpört végig a világon: a nők a frizurájától a ruhatáráig mindent tudni akartak róla. A 20. század közepén a Disney-mesék generációk romantikaképét kezdték formálni, és azt az ígéretet sulykolták, hogy a kedvesség, a szépség és a kitartás végül királyi jutalmat hoz.
Ehhez társult II. Erzsébet tévében közvetített koronázása, amely a modern médiakorszak első globális királyi látványossága volt. Magyarországon hasonló mítoszteremtő erővel hatott a Sissi-trilógia: Romy Schneider fiatal, romantikus Erzsébet királynéja máig élő, idealizált nőképet közvetít a szerelemről és az udvari életről. A későbbi évtizedekben Diana hercegné humanitárius munkájával és médiaszerepléseivel világszerte „a nép hercegnőjévé” vált, míg Harry herceg és Meghan Markle házassága újra bebizonyította, hogy a királyi történeteknek a 21. században is helye van.
A közösségi média korában mindez csak felerősödött: a királyi származású valós vagy fiktív alakok élete folyamatosan jelen van a hírfolyamainkban. A fikció gyakran a gondtalanságot hangsúlyozza, miközben a valóságban a hercegnői lét gyakran fojtogató. Történelmileg a hercegnők szépséget és utódokat szolgáltattak, miközben kevés hatalmuk volt, a királyi házasságok többnyire tranzakciók voltak, és életük tulajdonképpen ma sem szól többről, mint a makulátlan, néma tökéletesség sugárzásáról. A hercegnőalak mégis elsősorban fantáziafelület: egyszerre testesíti meg a magánéleti romantikát és a nyilvános csillogást.
Nem véletlen, hogy az új trend vitája épp a tradwife-mozgalom felfutása után kapott erőre. A tradwife, vagyis a hagyományos nemi szerepeket tudatosan vállaló és idealizáló nő szintén a nosztalgiára épít: szőke háziasszony, vidéki idill, házi kenyér, gondosan berendezett otthon, klasszikus nőiesség. A kritikusok szerint ez a modell a nemi szerepek visszarendeződését romantizálja, míg követői választott, tudatos életformaként tekintenek rá. A közös pont a tündérmese-ígéret: ha mindenki betölti férfi és női szerepét, a történet harmonikus és biztonságos lesz. De vajon ez a harmónia mennyiben valódi egyensúly, és mennyiben egy szépen csomagolt, múltba vágyó illúzió?
Ártalmatlan trend vagy visszalépés a hercegnői bánásmód?
A hercegnői bánásmód kifejezés első hallásra mesés kiváltságot sugall, valójában azonban inkább a lovagiasság közösségimédia-kompatibilis újracsomagolása: a férfi olyan hagyományos, udvarias gesztusai kerülnek reflektorfénybe, mint az ajtónyitás, a szék kihúzása vagy a hazakísérés. Egyes kutatók ezt a tradicionális nemi szerepek megerősítéseként, sőt a „jóindulatú patriarchátus” modern változataként értelmezik, mások szerint viszont ezek az apró formalitások egyszerűen a figyelem és a törődés jelei.
A szertartásosság lelassítja a tempót, teret ad a megbecsülésnek, és egy csipetnyi varázslatot csempész a gyakran túlgyorsult randizási kultúrába. A vita azonban korántsem új: a hercegnő-motívumot a társadalom régóta használja arra, hogy a nőiségről, az illendőségről és a hatalomról gondolkodjon. A mostani hullám csupán a nemi szerepekről szóló online diskurzusok következő fejezete.
Közben érdemes azt is megkérdezni, mennyire létezik mindez a közösségi média kirakatán túl. A tradwife-influenszerek sem pusztán hagyományos feleségek, hanem profi tartalomgyártók. A meghökkentő, sokkoló üzenetek felháborodást generálnak, a felháborodás pedig kattintást és bevételt. Nara Smith például, aki túlzó ruhákban készít házi rágógumit és müzlit, egyes becslések szerint havi több százezer dollárt keres a TikTokon. Az új trend tehát legalább annyira médiatermék, mint valós életstratégia.
Ugyanakkor a hercegnők vonzereje nem csupán a passzivitásból fakad: amikor a kislányok hercegnőset játszanak, gyakran épp az irányítás, az erő és a láthatóság lehetőségét próbálgatják. A kérdés így talán nem az, hogy ez előre- vagy visszalépés, hanem az, kinek az érdekeit szolgálja.
