„Ma nem fogok kiabálni a gyerekekkel. Biztos, hogy egy hangos szó sem hagyja el a számat. Angyali mosollyal fogom feltörölni a kiömlött kakaót, nem húzom fel magam azon, hogy Danika már megint csak akkor hajlandó felöltözni, ha ötödszörre szólok, és nem zavar majd az sem, hogy beleszólnak a munkámba, megszakítanak öt percenként bármiben, amit épp csinálnék. Jó anya akarok lenni, ma meg tudom csinálni. Kedves leszek a nap minden percében, csak rajtam múlik.“
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, fogadalmakkal ébrednek fel az anyák világszerte minden reggel, csak hogy aztán este súlyos bűntudattal feküdjenek le aludni, mert ezen a napon sem sikerült véghezvinni a terveiket. Persze, hogy nem sikerül, ugyanis a mindig mosolygó, hangos szót nem ismerő, soha nem bosszankodó anya képe annyira irreális, hogy nem is lehet elérni. El kell dönteni végre, hogy robotok szeretnénk lenni, akik gombnyomásra tökéletesek, vagy emberek vagyunk, akiknek vannak érzéseik, szükségleteik, vágyaik, és teljesen természetes, ha nem élvezik felhőtlenül a gyerekeik társaságát a nap 24 órájában. Őszintén: kinek a társaságát lehet élvezni napi 24 órában?
Anyaként állandó kudarcként éljük meg azt, hogy emberek vagyunk. Nem őrület?
Igen, néha kiabálunk. Aztán megsimogatjuk a fejüket és nagy öleléssel bocsánatot kérünk. Két óra múlva megint idegbetegen reagálunk, mert megzavarnak a munkánkban, kizökkentenek a saját gondolatmenetünkből, és nem tudunk két értelmes szót beszélni senkivel telefonon, mert pont akkor szólnak bele, pont abban a pillanatban halaszthatatlan mondanivalójuk van, lehetőleg olyan horderejű, ami simán várhatott volna még egy hetet is akár. Főzzük az ebédet, máshol jár az eszünk, próbálunk helyt állni, de már azt sem tudjuk, hol a helyünk, ahol állni kellene, mert fel van robbanva a lakás, és mindenki állandóan a kis távirányítót keresi, mert csak azzal lehet csatornát váltani a tévén. Nincs meg, nyilván nincs, úgyhogy marad a nonstop minimax, esetleg, ha szerencsénk van, akkor csak egy mesét raktunk be délelőtt a külső vinyóról, és azt ismétli a tévé végtelenített üzemmódban a távirányító nélkül.
Nem kell tökéletes anyának lenni! (Képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)
Estére még vacsorát is össze kell gondolni, természetesen ma is „nekem mindegy” van az étlapon, mert nem képesek még azt sem megmondani, hogy mit szeretnek, de ha eléjük tesszük a „nekem mindegy” kaját, akkor persze az nem jó, hova is tettük az eszünket, amikor paradicsomot is vágtunk arra az Elzás tányérra, amit ezzel megszentségtelenítettünk, így legalább duplán van miért hisztizni. És hol van még a fekvés ideje, a végtelenbe nyúló „kérek még egy pohár vizet” és a „nem olvastál tíz mesét” jelenetek, amikor szegény gyerek csak még egy kis időt akarna, de mi már annyira kész vagyunk fejben, hogy nem is értjük, miért hittük valaha, hogy jó ötlet a szaporodás.
Ám amikor elalszanak, akkor beköszönt a bűntudat órája.
Mikor máskor törne ránk az a súlyos, szívfájdító bűntudat az egész napos viselkedésünk miatt, mint pont akkor, amikor lepihenhetnénk végre. De hát olyan drágák, ahogy alszanak, mégis, hogy lehettünk rájuk idegesek bármikor? Miért nem szültünk még hat gyereket, hiszen olyan szeretetgombóc minden gyerekünk álmában, hogy nem tudunk betelni a látványukkal. Könnybe lábadt szemmel vagyunk képesek nézni ezeket a kisembereket, akik pár órája még szétzilálták az idegrendszerünket, és akik miatt úgy éreztük, hogy azonnal inni kell valami töményet, hogy lazuljon a fejünkben a szorítás.
Ott szuszognak most az ágyban és a fene se érti, hogyan lehetünk olyan rossz anyák, hogy felemeljük a hangunkat és veszekedjünk velük. Ostorozzuk magunkat a végsőkig, és álmatlanul forgolódunk, a saját szaranyaságunkban hempergünk, majd megfogadjuk, hogy holnap jó anyák leszünk. Sokkal jobbak, mint ma voltunk, mert nem ezt érdemlik a gyerekeink. Reggel az elhatározás még szilárd, vidáman megöleljük a gyerekeket, igyekszünk frissen és üdén felszolgálni a reggelit, és egészen addig csodálatos, tökéletes anyák vagyunk, amíg az első disznóságot el nem követik. Olyanok vagyunk, mint egy megakadt lemez, újra meg újra ugyanaz a forgatókönyv, de nem baj, előbb-utóbb talán rájövünk, hogy bőven elég, ha a tökéletes helyett csak elég jó anyaként működünk.
Olvass még többet a tökéletes anyaságról:
