Általános iskolás korom óta kísér a szorongás, mindig is az életem része volt, és ez már valószínűleg így marad. Vannak napok, amikor nagyon szeretném, ha megszűnne, éjszakák, amikor elöntenek a félelmek és kétségek, napok, amikor leteper és nem tudok mást csinálni, csak várok, hogy elmúljon. De azért vannak olyan napok is, amikért hálás vagyok.
Nem azt mondom, hogy a szorongás szép, mert nem az. Fájdalmas és ijesztő, és egyfolytában hazugságokkal tömi tele a fejed. A szorongás komoly mentális betegség, ugyanúgy, mint a depressziónak, tragikus is lehet a vége. Emberek milliói szenvednek tőle, mindenki máshogy, attól függően, hogyan tud megbirkózni vele. Mindenkinek megvan a maga története, és tudom, hogy furán hangzik, de néha épp a szorongás hozza egymáshoz közel az embereket. De nem akarok általánosítani, mert csak a saját történetemet ismerem teljesen, nem akarom megmondani, hogy a te szorongásod milyen. Csak remélem, hogy a saját sztorimmal segítek abban, hogy elinduljon egy párbeszéd a szorongásról.
Képünk illusztráció
Szorongásom van, de ettől még ember vagyok. Ugyanúgy szerethető ember, mint bárki más. A szeretet nem lehet diszkriminatív, úgyhogy miért ne találhatna rá valaki ilyen mentális problémával élete szerelmére?
Rám bénítóan hat a szorongás. Másrészt viszont hihetetlen empatikussá is tesz, sokkal többet törődöm a körülöttem élőkkel. Azt hiszem azért, mert épp a problémám ébresztett arra rá, hogy emberek vagyunk, mind szenvedünk valamitől, de ettől még mindannyian megérdemeljük, hogy szeressenek minket.
Nő vagyok szorongásos zavarral. Volt részem pánikrohamban, volt, hogy a sürgősségin kötöttem ki a mentális állapotom miatt. A fejemben keringő kérdések és gondolatok pedig még a testemet is megbetegítették. A szorongásom szörnyű és kimerítő, nem kívánnám a legrosszabb ellenségemnek sem. De nem ez határoz meg engem.
Amikor majd férjhez megyek, a szorongásom miatt sokkal jobban oda tudok figyelni a páromra. Nyíltabban kommunikálok, mert megtanította nekem a betegségem, hogy pánikrohamba fulladhat, ha lenyelem azt, amit gondolok.
Amikor majd férjhez megyek, tisztában leszek azzal, hogy nemcsak nekem vannak problémáim, hanem a páromnak is. Lehet, hogy másfajták, de az ő fájdalma is valóságos.
Amikor majd férjhez megyek, a párom érezni fogja, hogy törődöm vele, és szeretem, minden tökéletlenségével együtt.
Amikor férjhez megyek majd, a férjem lesz a legboldogabb férfi a világon. Miért? Mert semmit sem kell előlem elrejtenie, ahogy én sem rejtek majd el magamból semmit előle. Soha nem fogom elítélni az érzéseiért.
Iszonyatosan nehéz együtt élni a szorongással. De amennyire megkínoz, annyira segít abban is, hogy jobb emberré váljak, olyanná, aki sokkal érzékenyebben, megértőbben reagál az emberekre. Olyanná, aki tud értőn hallgatni. Nem akarok többé úgy gondolni a szorongásomra, mint amitől hibás áruvá válok. Inkább úgy gondolok rá, mint ami bátorságot ad a teljes élethez.
