„Nem annyira tudom, hogy én volnék-e a megfelelő nyilatkozó, mert elhagytam ugyan a feleségemet, vagyis elköltöztem tőle meg a gyerekünktől, de nem saját akaratomból, hanem az ő nyomatékos kérésére. Én sem hittem a fülemnek, amikor a kétéves lányunk mellett egyszer csak bejelentette, hogy vége, ő most már ezt nem akarja, és költözzek el. Először azt hittem, hogy viccel, utána rájöttem, hogy sajnos nem, de akkor sem mentem persze, hanem kérdezgettem, könyörögtem, vitatkoztam, egyáltalán nem akartam kibékülni a helyzettel, és sem őt, sem a lányunkat nem akartam otthagyni. Persze kiderült, hogy van valakije. Már hónapok óta, de én még észre sem vettem. Talán mert halálra dolgoztam magam. De még így, felszarvazva sem hittem el, hogy ennyi a házasságunknak. Terápiát szerettem volna, bármit, majd egy idő után annyira dühös lettem, hogy a gyerekünket akartam már csak normálisan kihozni ebből a helyzetből. Elköltöztem, és kiharcoltam, hogy a lányom minden második hetet nálam töltse, mert úgy gondoltam, ez a legjobb neki, de közben teljesen összetörtem.
Jelenet az Elrabolva című filmből (forrás: imdb.com)
Hogy megérte-e? Most mit mondjak? Akkor biztosan úgy gondoltam, hogy nem, semmiképpen. Most van egy boldog kapcsolatom, amelyik tényleg sokkal jobb, mint a feleségemmel volt, de korábban nem is tudtam, hogy ilyesmi létezhet, és… hát a lányunk. Már azt mondom, talán neki is jobb ez így. Remélem. Az anyukája egyébként folyton váltogatja a pasikat, de úgy tűnik, élvezi. Nem nagyon érdekel, csak a gyerek érezze jól magát.” – Zsolt, 42 éves
„Engem akkor annyira nyomasztott az az egész élet, amibe néhány év alatt belecsöppentem, és ami totálisan különbözött a gyerek előtti időszaktól, totálisan, érted? Semmiben sem hasonlított a korábbi szabadságra, úgyhogy valószínű, egy kicsit megkattantam. Két gyerek otthon, munka állandóan, de éjjel-nappal, üvöltő csemete éjjel-nappal, siránkozó, szexmentes feleség 0-24-ben. Ezt így nem lehetett kibírni. Néha, ha elmentünk nyaralni, kicsit engedett a helyzet, de egy idő után már azt is utáltam, mert csak a gyerekeken veszekedtünk, meg miattuk ébredtünk állandóan a wellness-hotelben, holott pihenünk kellett volna. Megbeszélni? Hát megbeszélni aztán semmit sem lehetett, idő sem volt rá, meg egyébként is, mit beszéljek? Hogy bébi, nekem az kellene, hogy úgy éljünk, mint előtte? Hogy úgy akard az egészet, mint előtte? Vagy ha nem, akkor legalább valaki más, mert én ezt a feszkót így nem bírom ki? Hát, nem mondtam. Lett egy szeretőm. Aztán egy következő. Nem nagy ügyek, mert arra sem volt időm igazából. És aztán valamelyik kiderült, baromi nagy botrány lett belőle, úgy rémlik, elég sokat is ittam, hogy valahogy kibírjam, és olyan dühös lettem egyik este a vádaskodástól, hogy elköltöztem. Azonnal. Egy hét után megbántam, a feleségem visszaengedett, de amikor másodszor csináltam, akkor már nem.
Ezerszer elnézést kértem, de ő azt mondta, nem hiszi el, hogy meg tudok változni. Szóval elváltunk. Rendesen tejelek neki gyerektartást, és hát… továbbra is sajnálom, de nem hiszem, hogy jobban tudtam volna csinálni, világvégi állapotban voltam. Mostanra már van állandó csajom, szeretem is, éppen gyereket akarna. Hát, nem tudom, mennyire jó ötlet…” – Dániel, 39 éves
Hogy együtt kell-e élni a gyerek miatt, örök kérdés…
A következő beszámolónak ez a fő tétje, a pár legalábbis ezzel szembesült, amikor tisztán a baba miatt maradtak együtt, és semmi sem működött közöttük. Mi a helyes választás, ha „becsúszik” egy kicsi, és – az egyik fél legalábbis – nem akarta? Egyszerű megoldás erre sem létezik, de Balázs végül is nem is tudott benne maradni egy ilyen kapcsolatban.
Jelenet a belső ellenség című sorozatból (forrás: imdb.com)
„Dehogy bántam meg, engem abba a kapcsolatba eleve beugrattak. Ez az igazság. Nem is jártunk mi a gyerekem anyjával, csak néha összejöttünk és lefeküdtünk, és számomra az egész ennyit is jelentett, és ő is azt állította, hogy neki sincs másképp. Erre egyszer csak közli, hogy terhes, és ja, talán tényleg nem úgy védekezett, ahogy mondta, de már valójában elfelejtette. Mondom, hogy ezt hogy gondolja? Erre vonogatta a vállát, és azt mondta, nem mindegy-e ez már, most ez a helyzet. Azt sem tudtam, hova kapjak, kihez forduljak.
Aztán elkezdett nőni a hasa, és egy kicsit ellágyultam, és belementem, hogy akkor próbáljuk meg együtt. Főleg ellágyultam, amikor a kezembe adták a lányom egyből szülés után. Teljesen odavoltam érte. Úgy éreztem, bármit megteszek a kedvéért. De az anyjával mégsem tudtam együtt élni. Végül is tényleg nem tartott össze minket más, mint a gyerek, nem volt előtte szerelem vagy különös szeretet, nem igazán érthetetlen, hogy nem tudtunk a másikkal mit kezdeni. Ettől függetlenül még két évig húztuk. Pokoli volt. Illetve annyi jót tudok róla mondani, hogy legalább nagyon közel voltam a gyerekemhez.
Aztán elköltöztem. Valami elképesztő nyomástól szabadultam meg, persze maradt a bűntudat, hogy mit tettem a kicsivel. De végül úgy szerveztük meg, hogy sokszor elhozom, nálam alszik, sokat nyaralunk együtt ketten, majdnem minden nap beszélünk, és bármikor jöhet hozzám. Már nyolc éves, kész nő valójában. Az egyetlen nő, aki majdnem bármire rá tud venni engem.” – Balázs, 45 éves
