„Másfél éves unokaöcsém zokogva, hisztizve ébred. Édesanyja elmondása szerint mindig. Reggel és a délutáni alvás után is. Milyen okai lehetnek ennek?” – Mariann
 |
| Dr. Gyarmati Andrea |
Gondolkozzunk együtt, hátha sikerül megfejteni, mit is akar ez a kisfiú az önök tudomására hozni. Még csak másfél éves, nagyon szűkre szabottak a keretei. Alig néhány hónap választja el attól a biztonságtól, amit az édesanyjával közös életben megélt. Az embergyerek az állatgyerekhez képest koraszülötten jön a világra. A kis őzike például egy órával a születése után képes lábra állni és elbandukolni. Ehhez az embergyereknek 1–1,5 évre van szüksége.
Azért a természet persze nem hagyja cserben a mi gyerekeinket se, hogy is tehetné, hiszen számtalan olyan eszközt kap már az újszülött is a kezébe, ami ellenállhatatlanná teszi, mellyel persze levesz minket a lábunkról, és születése pillanatától a mi halálunkig hűséges szolgálói és alattvalói leszünk. Félretéve a viccet, a gyerek nem hisztizik. Szerintem a felnőtt sem. Oly könnyen mondják ki: hisztis nők, hisztis gyerekek. És kész a skatulya. Nem kell utánanézni, hol a hiba, nincs-e esetleg baj mivelünk, férfiakkal, felnőttekkel, és nem arra jön-e reakcióként egy érzelmi impulzus, amit akár hisztinek is nevezhetünk.
Annak, ha egy másfél éves kisfiú mindig zokogva ébred, ordít, biztosan oka van. A gyerekek kétéves korukig általában nem álmodnak, vagyis rémálomról nem lehet szó. De valami megijeszti, valamitől fél. Talán túl sok inger éri napközben, talán túl pörgősek az esték, talán túl sok televízió, számítógép van a szeme előtt. Hiába nem ül előtte, a hatások akkor is érik, ha ő maga csupán háttér-televíziózik. Az is lehet, hogy hektikus az életük: nincs egy szabott rendje a napnak, és ettől borul fel a nyugalom.
Másfél éves kor tájékán a legerősebb az úgynevezett szeparációs félelem, a félelem a legfontosabb másik elvesztésétől. És az anya az, aki a legfontosabb másik a baba életében. A testi közelség csökkenése növekvő „térfélelmet” kelt. Mellé adódik még a sötétségtől való félelem is. Nem könnyű bizony egy másfél évesnek. Persze a családnak sem, hiszen a kicsi nem tudja még elmondani: valami megijesztett, valamitől félek.
Kedves Mariann! Kérjenek segítséget pszichológustól! Vegyék ölbe a gyereket, nyugtassák meg, kapjon több ölelést, szeretet, biztonságot még akkor is, ha egy kis visítót néha nem is olyan könnyű szeretni. Ha tudják, hogy nem rosszaságból sír, nem azért, hogy bárkit bosszantson, biztosan könnyebb, hiszen kitől is kérhetne segítséget, megértést, mint az őt szeretőktől. Elmúltam sokszor másfél éves, de ha bánatom van, jólesik, ha megölelnek.
