“Ott is születhessenek babák, ahol eddig csak vártak rájuk”

A CsillagKuckó Alternatív Termékenységi Központ hű a nevéhez: fényes, meleg, barátságos, ahol úgy érezhetik az idelátogatók, hogy biztonságban vannak. Elvégre itt titkaikat, félelmeiket, kétségeiket osztják meg – azokat a lelki fájdalmakat, gátakat, amelyek megakadályozhatják, hogy egy nőből anya legyen. A CsillagKuckó szülőanyja, Varga Katalin végzettsége szerint nem orvos, még csak nem is pszichológus. Ő maga is egyike volt azoknak, akiknek most segítséget nyújt. Saját kálváriája után évekkel úgy döntött, létrehoz egy termékenységi központot, ahol alternatív módszerekkel készítik fel a nőket, párokat a szülőségre, és oldozzák ki a lelki gubancokat, hogy megkönnyítsék a gyermekvállalást, a teherbe esést vagy a baba megmaradását. Csodát nem ígérnek, a foglalkozások nem helyettesítik az orvosi kezeléseket és eljárásokat, de nem is ezért vannak. A meddőség mélyen rejlő lelki gyökereit keresik. Ezt az utat Katalin is végigjárta.

Lehetett volna, de megijedtem…

– Szalasztottam el lehetőséget, hogy anya legyek, párommal az ismeretségünk legelején lehetett volna gyerekünk. Megijedtem, nem vállaltam – meséli Katalin. – Harminchét évesen viszont már úgy éreztem, készen állok az anyaságra. De nem jött össze a baba, és nem értettem, miért. Kiderült, hogy súlyos kétoldali petevezeték-elzáródásom van, ott álltam egy lombikközpontban, ahol éppen akkor megszűnt a beavatkozásra az egészségpénztári támogatás.

Átgondoltuk az anyagiakat: mi lesz, ha nem sikerül elsőre? Egynél több kört nem tudtunk volna kifizetni. Kerestünk egy másik intézményt, ami ugyan magánrendelő volt, de az OEP támogatta a beavatkozást. Nyolcszor mentünk konzultációra, egyenként tízezer forintért. A nyolcadik alkalommal az orvos csak azt mondogatta, hogy öreg vagyok, és olyan magas a prolaktinhormon-szintem, amellyel nem lehet teherbe esni.

Selejtes lennék?

Addig-addig mondta, míg rákérdeztem, hogy „Doktor úr, akkor én egy selejt vagyok?”.
„Igen, Kati – válaszolta –, selejt, és rontaná a statisztikát, ezenkívül ilyen esetekkel csak év végén foglalkozom”. Addigra ugyanis teljesítenie kellett az elvárt szintet, hogy megkapja a következő évi OEP-támogatást. Otthagytuk.

Harmadszorra, egy újabb OEP-támogatott magánintézményben úgy éreztem, hogy megérkeztem, jó helyen vagyok. Az a hormonszint, amelyre az előző helyen azt mondák, hogy kezelhetetlen, egyetlen beszélgetés után csökkent. Végre elkezdődhettek az érdemi beavatkozások, több mint egy év hercehurca után.

Negyvenévesen már csak három érett petesejtem volt stimuláció után: ebből kettőt ültettek vissza, és így lett Dorci, rögtön elsőre. Aki eljön hozzánk, velem beszélget először. Sok mindent tudok elmesélni, és azt tapasztaltam, hogy a nők erőt kapnak, tovább tudnak lendülni, ha sorstárssal beszélgetnek.  Nem mondhatom meg, melyik a jó módszer nekik, hiszen én sem tudhatom. Ők választanak.

– Hogyan született meg a központ gondolata?
– Dorcinál két és fél éves korában pszichoszomatikus tünetek jelentkeztek,  szorongóvá vált, tickjei voltak. Tudni akartam, miért. Addigi életemben csak tüzet oltottam, a problémáim gyökere  megmaradt. Úgy éreztem, „megerőszakoltam a természetet”, csináltattam magamnak „csakazértis” egy gyereket. És jött egy nagyon nehéz terhesség, melynek hátterében az állt, hogy nem tudtam elfogadni a helyzetet. Addig tartott, amíg Dorci megmozdult, onnantól rendben voltam, és nagyon szép, spontán, fájdalommentes, apás szülésem volt. Ha a kislányom nem kezd el tüneteket produkálni, sosem kezdek a mélyére ásni a dolgoknak, és még mindig az előző munkahelyemen, a nyelviskolában ülök.

– Azt mondtad, megerőszakoltad a természetet. Akkor ami a CsillagKuckóban történik, az békekötés a természettel?
– Önmagunkkal, a testünkkel. Én nem azt mondom, hogy lombikot ne, hanem hogy lehetőség szerint kerüljük ki, mert mégiscsak terheljük a szervezetünket hormonnal, elnyomunk rengeteg tudatalatti blokkot, amelyet aztán továbbadunk a gyermekeinknek. Mellette a lelkünkkel is foglalkozni kell. Akkoriban nem tűnt fel, de ma már kristálytisztán emlékszem, hogy három lombikközpontban ültem napokat és hónapokat. Volt rendelő, váróterem, kórterem, mosdó, raktár, miegymás, de sosem láttam olyan ajtót, hogy pszichológus. Most már elő-előfordulnak, és néhány orvos ajánlja is, hogy a betegségek lelki hátterét fedezzék fel.

– A meddőség válasz valamilyen gátra, félelemre, múltbeli élményre?
– Úgy gondolom, hogy a meddőség a testünk jelzése arra, hogy te még nem állsz készen arra, hogy babád legyen. Vagy nem tudsz befogadni, vagy nem vállalod. Valami történt a családban, élettörténetedben, környezetedben, amelyre a meddőség a válasz. Kemény feladat egy nőnek felvállalni azt, milyen lelki gondjai vannak saját magával, a párjával.

– Tetszik a neve: nem meddőségi, hanem termékenységi központ. Már ez is segíthet?
– Amikor az orvosom elküldött petevezeték-átjárhatósági vizsgálatra, csak a vizsgálatkor szembesültem azzal, hogy egy meddőségi központban vagyok. Akkora teherként nehezedett rám a szó, mintha külön kasztba kerültem volna, attól fogva pedig tudat alatt is az volt belém programozva, hogy na, akkor én meddő vagyok. Most már tudom, hogy azt a szót, hogy meddőség, nem kell tagadni. Nem negatív. Tudni kell vele bánni, nem szabad érzéseket társítani hozzá. Ez egy orvosi fogalom, amely azt jelenti, hogy rendszeres, védekezés nélküli együttlét mellett egy éven belül nem jön össze a baba. És ekkor fontos kideríteni, hogy organikus vagy funkcionális meddőségről van-e szó. Mert utóbbinál csakis a  lelki háttér lehet a gond, az orvosok szervi elváltozások hiányában ugyanis nem találnak kézzelfogható okokat a meddőségre.

– Van, aki szégyelli, nőiessége, férfiassága elvesztéseként éli meg a meddőséget. Sokszor a környezet sem tud mit kezdeni ezzel, nem tud mit mondani, jól reagálni rá. Hogyan lehet ilyenkor segíteni?
– Fontosak a visszajelzések, amelyeket kapunk, hogy végre valaki foglalkozik a témával és felvállalja, mert nagyon sokan szégyellik, hogy meddők, titokban tartják a lombikkezelést. Olyanról is hallottam, aki azért nem lájkolja az oldalunkat, mert nem akarja, hogy a környezete megtudja.

– Vannak, akik misztikusan fogják fel, hogy a gyerek tudja, hová akar megszületni. A meddő nőkben gyakran növeli az igazságtalanságérzetet, hogy valakinek akaratán kívül összejön, míg más évekig próbálkozik.
– Sokszor én is úgy érzem, hogy ez így van, sokszor meg nagy kérdőjelek vannak bennem. Itt alternatív módszereket ajánlunk, amelyekben most már hiszek, mert megtapasztaltam ezeket, mindamellett nagyon racionális ember vagyok. Azt nem mondhatom egy negyvenéves nőnek, hogy csak az alternatív módszereket válassza. Ha a lombikot választja, az az ő felelőssége; megértem, hiszen ilyenkor még hangosabban ketyeg a biológiai óra.

– Érzékennyé tesz egy nagyon racionális nőt is ez a folyamat?
– Abszolút. Tényleg békekötés történik. Nem tanácsokat szeretnénk adni, hanem együttérzésből javaslatokat, és aki magára ismer, annak erőt ad, hogy más nézőpontból látja a helyzetét. Ez nem a Szent Grál, és nem is garantálunk semmit, ahogyan a lombikkezelés sem garancia semmire. Sok görcsöt azonban lélekben fel lehet oldani, amitől csodák történhetnek. Azt szoktuk mondani: a nőket, párokat támogatjuk, terelgetjük, hozzásegítjük, hogy anyák, szülők legyenek, de nekik kell végigjárniuk az utat. Klubokat is tartunk, ahol sorstársakkal együtt lenni sok erőt adhat annak, aki még nem meri felvállalni, elmondani problémáit. A mottónk, hogy ott is születhessenek babák, ahol eddig csak vártak rájuk. A nevünkben a Csillag a baba, akit várunk, a Kuckó pedig az anyaméhet szimbolizálja.

– Miben méritek a sikert?
– Hányszor van az, hogy a párok feladják, akár az ötödik lombik után, és akkor megfogan a baba. Elengedik, és jön. Mi ezt a pontot szeretnénk elérni, ezt az elengedést. Hányszor mondták nekem is, hogy „engedd el, ne görcsölj!”, de agyból ezt nem lehet, csak szívből. Mi ehhez a ponthoz szeretnénk hozzásegíteni a vendégeket.

– Azt mondtad, nem szeretnéd, ha úgy tűnne, dicsekszel, hogy neked sikerült, nehogy emiatt mások rosszul érezzék magukat.
– Egy idő után valóban beléphet az irigység. Régen, ha láttam egy terhes nőt, rosszul voltam. Utáltam az IKEA-ba járni, mert úgy tűnt, hogy mindenki terhes, jöttek szembe a pocakosak, és nem bírtam elviselni, hogy akkor én miért nem? 35-40 éves kor között gyakran megszűnik a kapcsolat a barátnőkkel, ahol már gyerekek vannak, egyrészt mert más a téma, az időbeosztás, másrészt meg nem akarsz oda menni, hogy lásd, hogy ő boldog. Közben nem is tudhatod, mennyi más problémája van.

– Egy meddőségi központban dolgozó orvostól hallottam azt, hogy az anyaságra készülni kell: nemcsak akkor, amikor belevágunk, hanem már a döntés előtt. Ő elsősorban arra gondolt, hogy figyeljünk oda a testünkre.
– Nekem is az a fontos, hogy a párok, vagy a nő, ha csak ő jön el – bár szeretném, ha minél több férfi is felvállalná és eljönne –, azért dolgozzon magán, azért oldja a lelki, mentális gátjait, mert nem mindegy, milyen lelkiállapotú gyerekek születnek. Egykor élsportoló voltam, bennem élt a versenyszellem, és azt mondtam, adják ide azt az injekcióstűt, én beszúrom magamnak, megcsinálom. Majd én bebizonyítom és megmutatom, hogy lesz nekem gyerekem, de ez nem jó. Amennyire lehet, testileg-lelkileg épen kellene odaállni a startvonalhoz. Nekünk nem csak a leendő szülők boldogsága fontos, hogy lehessen babájuk, hanem a baba lelkiállapota is. Én a gyermekem hátára akasztottam születésekor egy óriási hátizsákot, tele az én terheimmel, de nem tudta cipelni. És ebből tanultam. Ne ők cipeljék a mi zsákunkat, hanem mi pakoljuk ki, mielőtt meghívjuk gyermekeinket magunkhoz.