Azt mondják, ADHD-s vagyok, de nem értik, hogy… odanézz, ott egy mókus!” (ADHD-s pólófelirat)
Vannak gyerekek, akiket nem lehet beállítani szépen a sorba, nem azt teszik, amit a felnőttek mondanak nekik, és csak zavarják az osztály rendjét. Nem tudnak megbirkózni az iskola szigorú szabályrendszerével. Ahogy egy ADHD-s ismerősöm mondta: “Nem vagyunk kompatibilisek a rendszerrel.” Nem azért ilyenek, mert rosszak vagy neveletlenek, egyszerűen máshogy vannak bekötve.
Az iskola nincs felkészülve az ADHD-re
Az ADHD – azaz figyelemzavaros hiperaktivitás-zavar – mint diagnózis a hiperaktív gyerekekre nem olyan régen terjedt el, ám az iskolákba még nem gyűrűzött be annyira, hogy ne egyből rossznak bélyegezzék a gyermeket. Annyiban jobb a helyzet, mint a mi gyerekkorunkban, hogy most már a szülők tudnak hova fordulni, és ha végigjárják a végtelennek tűnő vizsgálatok sorát, akkor jó eséllyel egy szakvéleménnyel és egy diagnózissal a kezükben léphetnek tovább. Nincsenek könnyű helyzetben a hiperaktív gyerekek szülei, hiszen a mai iskolai rendszer meglepő módon egyszerűen nem tud mit kezdeni az ADHD-s gyerekekkel, leginkább kiküldik büntetésbe őket, és a poroszos módszereket követve hátra, a szamárpadba ültetik a rendzavarónak tűnő iskolásokat.
Ennél rosszabbat nem is tehetnének, ahogy Vekerdy Tamás az MTA Szociológia Intézetében tartott Neveletlen vagy beteg? című kerekasztal-beszélgetésen kifejtette. Szerinte pont az ellenkezőjére lenne szükség: a hiperaktív gyermeket az első padba ültetni, lehetőség szerint állandó szemkontaktust felvenni, a figyelmét megtartani.
Ha pedig már nagyon fészkelődik, akkor nem büntetni, hanem mozgásos feladatot kell neki adni: fusson fel a másodikra, számolja meg a lépcsőfokokat, majd a fent lógó kabátokat, fusson még egy kört, kettesével vegye a lépcsőfokokat, és úgy is számolja meg őket. Ha a két szám különbözik, akkor fussa újra a kört és számolja megint. Vekerdy Tamás szerint ilyen és hasonló praktikákkal remekül lehetne az ADHD-s gyerekeket kezelni az osztályban, csak egy kis rugalmasság kellene hozzá.
Mik az ADHD tünetei?
Jellemzően a hiperaktív gyerekek nem tudnak két tanóránál többet végigülni nyugodtan, a harmadik már kínszenvedés nekik. Az ingerküszöbük sokkal alacsonyabb, már az is megterhelő számukra, hogy sok ember veszi körül őket, mivel ők minden kis ingerre figyelnek, ugyanolyan intenzitással éri őket a kinti fák susogása, mint az osztály moraja. A figyelmük tehát nem kevesebb, hanem szétszórtabb, nem egy irányba fókuszáló.
Az ADHD valójában egy tünetegyüttes, ahol a figyelemzavar, hiperaktivitás és impulzivitás együtt fennáll a gyermeknél.
Figyelemzavar tünetei:
● Nem figyel a részletekre, gondatlan hibákat vét
● Nehézsége van a figyelem megtartásában egy feladat- vagy játékhelyzetben
● Úgy tűnik, nem figyel, ha hozzá szólnak
● Nem követi az instrukciókat, elmarad a kötelességek teljesítése
● Nehézsége van a tevékenységek szervezésében
● Elkerüli, nem szereti a tartós mentális erőfeszítést igénylő helyzeteket
● Elveszít dolgokat
● Elvonják figyelmét külső ingerek
● Mindennapokban feledékeny
Hiperaktivitás tünetei:
● Babrál, kézzel-lábbal fészkelődik
● Elhagyja a helyét, amikor ülve maradást várnak el
● Rohangál, ugrál olyankor, amikor az nem helyénvaló
● Nehézsége van az önálló, nyugodt játéktevékenységgel vagy az abban való részvétellel
● Izeg-mozog, mint akit felhúztak
● Túl sokat beszél
Impulzivitás tünetei:
● Kimondja a választ, mielőtt a kérdést befejezték volna
● Nehézsége van a várakozással
● Félbeszakít másokat (beszélgetés, játék)
(Forrás: www.adhd-magyarorszag.com)
Szemtől szemben az ADHD-vel
Az ADHD a nyolcvanas években nyert helyet a mentális rendellenességek között, azóta az amerikai gyerekek 11 százalékát diagnosztizálták vele. Magyarországon ezt 3-5 százalékra tehetjük, ami annyit tesz, hogy minden osztályban legalább egy hiperaktív gyerek van. Számtalan esetben azonban továbbra sem ismerik fel az ADHD tünetcsoportját.
A beszélgetésen olyanokkal is találkozhattunk, akik személyesen érintettek az ADHD-ben, szülők, vagy épp ők maguk diagnosztizált esetek. Elmondásukból jó rálátás nyílik arra, mit érezhet az, akinek szemtől szemben kell az ADHD-vel és az ezzel együtt járó problémákkal állnia. Volt, akit felnőtt korában diagnosztizáltak, és számára kifejezetten felszabadító érzés volt, hogy végre megtudta, mi a problémája. Egy anyuka ezzel ellentétben téves diagnózisként és tragédiaként fogta fel az ADHD-t gyermekénél, és elutasította a gyógyszeres kezelést. Teljesen természetes, hogy vannak olyanok, akiknek reményt ad a diagnózis, hiszen megoldást is magában rejt az addig megoldhatatlannak hitt problémára, míg másnak inkább azt jelenti, hogy megbélyegzik a gyereket, és sosem élhet majd “normális” életet.
Régen minden jobb volt?
Hogy lehet, hogy régen nem volt jelen ilyen szinten a hiperaktivitás, figyelemzavar, mára pedig szinte népbetegséggé vált? Vekerdy Tamás szerint ez azért van, mert 200 évvel ezelőtt a gyerekek még nem a tévé előtt és az iskolapadban nevelkedtek, hanem leginkább a természetben. Az aktív tevékenységek álltak a középpontban, nem várták el tőlük azt, hogy ha csicsereg egy madár az osztálytermen kívül, akkor oda se nézzenek. Ehhez még hozzáadódik a régi nagycsaládi környezet, amikor generációk éltek együtt, ahol több figyelem jutott a gyerekekre, mint a mai családmodellben, főleg ha az egyszülős.
A tankötelezettség megjelenésével szigorúbbá vált a követelményrendszer is, ráadásul a fegyelmezés került az első helyre. Természetesen a tankötelezettség kell, és rendkívül fontos a gyerekek taníttatása, ám valahol elcsúszott a tanítás, már nem gyerekközpontú, hanem tantervközpontú: egyedi képességek, igények, személyiségek nem kapnak helyet benne.
Alternatív megoldások
A szakember szerint az alternatív iskolák kínálhatnak megoldást erre a helyzetre, ahol kiscsoportosan kezelik a gyermekeket, személyes igényeiket szem előtt tartva, kutatva a bennük rejlő tehetség és lehetőség után. A hiperaktív gyerekekre is több figyelem jut ezekben az intézményekben, a kreativitásuk ki tud bontakozni, így nem teherré válik az ADHD, hanem egy adottsággá.
Azonban az alternatív iskolák sem mindenhol fogadják szívesen a figyelemzavaros, hiperaktív gyermekeket, ezt sajnos saját tapasztalatból tudom. Egy ismerős anyuka elsős ADHD-s kisfiát épp a Carl Rogers iskolából akarják elküldeni a viselkedése miatt, míg a saját ADHD-s tüneteket mutató elsős kislányomat a Waldorf utasította vissza azzal, hogy magatartászavaros gyerekeket nem szeretnének a soraik között látni. Tehát az elmélet szép, hogy az alternatív iskolák majd segítenek az ADHD-s gyerekeknek, de sajnos a gyakorlat nem annyira ezt mutatja.
A borsos tandíjról nem is beszélve, amit nem mindenki tud kifizetni, akinek pedig nincs annyi pénze, az mit csináljon a gyerekével, ha ADHD-vel diagnosztizálják? Számtalan megválaszolatlan kérdés marad ilyenkor az egyszeri anyában, a rendszer a diagnózisig terjed, ám megoldásra nem igazán van felkészülve.
Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy érdemes lenne jobban odafigyelni az ADHD-s gyerekekre, és kibontakoztatni a tehetségüket, mivel legtöbbször nagy művészek kerülnek ki a soraik közül. Leginkább a kreatív iparágakban tudnak érvényesülni amiatt, hogy a kötöttségeket nem viselik jól, ám pont ez egy adománya is az ADHD-nek, mivel ezáltal nincs korlátozva fantáziájuk sem.
