Stockholm-szindróma: terrorizál a főnök!

Nem a jól ismert mobbingról van szó jelen esetben, ami a lelki terror egyre inkább elharapózó fajtája a munka világában. A mobbing esetében a kollégák fognak össze egy-egy kipécézett ember ellen és alkalmaznak rajta olyan terrort, amitől az áldozat kikészül pszichésen. Nem tudatos folyamatok ezek. Hat a frusztráció, a csoportdinamika: ezerféle oka lehet. De mi van, ha a főnök használja “ügyesen” ugyanezt az eszközt?

Mi az a Stockholm-szindróma?

A Stockholm-szindrómát  ritkán emlegetik munkahellyel kapcsolatban, pedig ugyanúgy néz ki a jelenség, mint az otthoni bántalmazás vagy egy konkrét túszejtés esetében. Az elnevezés onnan ered, hogy 1973-ban Stockholmban két fegyveres négy dolgozót ejtett túszul bankrablás közben, hat napon át tartották őket fogva, ám amikor kiszabadultak, a rendőrök meglepődve vették észre, hogy nemhogy nem örülnek, hanem egyenesen védik fogvatartóikat, sajnálják és siratják őket, az egyikük pedig még bele is szeretett az egyik rablóba.

A jelenséget vizsgálva jöttek rá a pszichológusok, hogy ilyen helyzetekben a túszok és a fogvatartók között kapcsolat alakul ki, kötődést kezdenek érezni, leginkább azért, mert az életük azon múlik, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Tehát a túsz rájön, hogy ha ellenáll, könnyebben meghalhat, mint ha együttműködik. Az együttműködés azonban ellenkezne saját értékrendjével, ezért a pszichéje úgy védekezik, hogy szimpatikusnak kezdi látni a fogvatartót, hogy könnyebben megőrizze az életét.

Így kezdődik

A munkahelyen természetesen senki sem tör az életünkre fegyverekkel, és nem akar meggyilkolni minket, ám a munkahely adja a mindennapi kenyeret, a fizetést. Ezért ha elhitetik velünk, hogy nincs más esélyünk, mint ott dolgozni, akkor bizony egyenesen az életünket tehetjük függővé a munkahely megtartásától.

A főnök legtöbbször atyáskodó, rendkívül kedves embernek tűnik, akitől nem kell félni, nem árt nekünk, a barátunk, és jót akar nekünk. Ez fontos kiindulópont, hiszen ha már eleve onnan indulunk, hogy nem bízunk meg benne, akkor esélye sem lenne arra, hogy manipuláljon minket. Egy ideig úgy érezzük, hogy az álomhelyet találtuk meg, megbecsülnek minket, jól fizetnek és még a munkát is szeretjük.

Pszichés csapda

Elkezd bővülni a feladatok sora, olyanokkal is kezd megtalálni a főnök, amihez semmi közünk sincs, de mostantól meg kell csinálnunk. Mindeközben óvatosan elhelyez kérdéseket, jó időben, jó helyen, amelyek arra utalnak, hogy nem vagyunk eleget az irodában, vagy hogy nem jól végezzük a dolgunkat. A bizonytalanság magvait elveti, érezteti velünk a hatalmát. Miközben hónapok telnek el, lassan, de biztosan szorít a korlátokon úgy, hogy talán fel sem tűnik.

A következő lépésben elkezd elszámoltatni a szabadidőnkkel; mindig véletlenül pont ebédidőben akad számunkra mondanivalója. Megjegyzi, hogy ugye nem vagyunk felfázva, amiért ilyen sokszor járunk a mellékhelyiségbe. Ebben a fázisban kaphatunk körlevelet esetleg, amiben le vannak írva az alapszabályok: nem hagyhatjuk el a munkahelyet, az ebédidőt vegyük szigorúan.

Ezerféle variációban kapjuk a legkisebb apróságokról szóló szabályozásokat, apránként megfosztanak ilyenkor a minimális szabadságtól is, amivel azért egy normális munkahelyen rendelkezünk. Csodálkozva vesszük észre, hogy a barátaink a munkahelyükön akkor ehetnek, amikor éhesek.

Állandó félelem és bizonytalanság

Szépen lassan belénk költözik a félelem: azt érezzük, hogy mindent elrontunk, és nem merünk felállni a gépünk mellől, csak végső esetben. Ha a főnök feltűnik a láthatáron, összerándul a gyomrunk, és rögtön bevillan, hogy biztos csináltunk valamit, ami miatt most ki fognak rúgni. Eddigre már elhitették velünk, hogy ez az egy munkahely létezik a világon számunkra, és máshová úgysem kellünk. A leghatásosabb eszköz a főnök kezében a fizetésünkkel való játszadozás, többször megteszi, hogy nem fizet időben.

Van kiút?

Ez a nagyon lassú folyamat megtöri az embereket, nem ellenkezést vált ki, hanem – mint a túszok esetében – inkább maximális együttműködést, önvédelemből. Mindenben meghajtják a fejüket, inkább mosolyogva nem esznek, nem pisilnek, amikor kellene, hanem ülnek a helyükön és rettegnek a monitorra meredve. Utána elpanaszolják a barátaiknak az embertelen bánásmódot, de mikor mindenki azt kérdezi tőlük, hogy miért nem mondanak fel, akkor maguk sem tudják pontosan a választ. Legtöbbször azt felelik: “Ugyan már, legalább van állásom.“

Tény és való, hogy a munkakeresés nem könnyű, és valóban nem tudunk ugrálni állásról állásra, válság van, telített a munkaerőpiac. Senkit sem buzdítanék arra, hogy hipp-hopp álljon fel a semmire, és hagyjon ott mindent maga mögött. Ám ha már észrevesszük a gyomorgörcsöt a munkahelyen, ha azt látjuk, hogy túlságosan megfosztanak minden szabadságunktól, akkor azért elkezdhetünk nézelődni.

Napi 8-9 órát eltöltünk egy helyen, ami hatással van testi-lelki egészségünkre, megéri belefektetni az energiát és megtalálni azt a munkahelyet, ahol jó körülmények között tudunk dolgozni, miközben jól is érezzük magunkat.