A “No smoking day”, vagyis a nemzetközi “Ne dohányozz! nap” alkalmából megosztjuk veletek a saját nikotonmentesítő történeteinket, hátha ezzel sikerül egy kis biztatást adnunk a még vacilláló füstölgőknek, hogy nyomják el az utolsó csikket is.
Adri: “16 évesen kezdtem cigizni, természetesen menőségből – persze letüdőzni nem tüdőztem le, mert attól rosszul voltam, és az egész nagy titokban zajlott, anyuék meg ne tudják. Aztán egy évvel később megtudták, lett is belőle balhé, meg is ígértem, hogy nem fogok cigizni. Sokáig azonban nem tudtam betartani az ígéretem… 18 évesen fél évre letettem, majd jött egy nehéz időszak, úgyhogy vissza is szoktam. Aztán évekkel később megint letettem egy kis időre, aztán rájöttem: én szeretek cigizni. Kb. egy éve ismét kocadohányos lettem, de most már jó ideje egyáltalán nem dohányzom. Nem is hiányzik, sőt az sem zavar, ha a környezetemben mások dohányoznak. Remélem végleg sikerült leszoknom!”
Judit: “Én viszonylag rövid ideig cigarettáztam, kb 1,5 évig, de csak azért, mert az akkori pasim láncdohányos volt, meg azért, mert azt hittem, hogy cigivel könnyebb lesz a vizsgaidőszak. Nem lett könnyebb, sőt a cigi annyira leépítette a fizikumomat, hogy nehezemre esett a futás, az aerobic. Ennek ellenére megvolt a napi fél doboz. Letenni egyik pillanatról a másikra sikerült, a szerelem segített: amikor az újdonsült pasim őszintén bevallotta, hogy zavarja, hogy cigiszagú a szám és a kezem, és ez szerinte nem szép. Azonnal leraktam!“
Eszter: “Én vagyok az állandó leszokó, már többször leszoktam egy évre, két évre… aztán amikor valami nagy stresszhelyzetbe kerülök, akkor megengedek magamnak egy-egy szál cigit. Aztán megint nem cigizek pár évig… régebben megengedtem magamnak a bulicigizést is, de szerencsére arról leszoktam.”
Nóra: “Nekem a legutolsó úgy volt, hogy már nagyon rég le akartam szokni – megint, de csak halogattam, hogy majd nyáron, aztán majd inkább nyár után, és már novembernél jártunk, amikor itthon feküdtem megfázva, és megkérdezte a barátom, hogy mit hozzon nekem a boltból. Én meg mondtam, hogy egy tejet meg egy cigit szeretnék, de éreztem, hogy ez elég ciki kérés az állapotomat tekintve. Ő visszakérdezett, hogy komolyan ezt akarom-e? Végiggondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy akkor most vagy soha, nem kell több cigi. Ahhoz képest, hogy semmilyen segédeszközt nem vettem igénybe, egész jól sikerült, már több mint egy éve tartom magam, pedig korábban 3 hónap volt a csúcsom.”
Viki: “Apukám állítólag már a kiságyam fölött pöfékelt (fúj!), és amikor együtt írtuk a matek házit – ami éveken át szokássá vált, ráadásul nem voltam meg vele egyhamar, úgyhogy csak szívtam, szívtam a füstöt. Nagymamám ölében ülve pedig nem is tudom, hányszor esett rám a cigijéről lehulló forró hamu. Ettől persze ugyanúgy lehetnék füstölő gyárkémény mint megrögzött füstutáló, de szerencsére az utóbbi lettem. Amúgy mindketten leszoktak, egyikük az egészsége, másik a cigi ára miatt. Az egyik legjobb barátom viszont érettségi után szokott rá, amit senki nem értett, mert akkor már menőzni se nagyon lehetett vele. Viszont nagyon jó beszélgetéseket lehetett így hallgatni, sok bulin a dohányosok mellett volt a legjobb hangulat, és még most is.”
Ági: “Elég korán kezdtem kamaszodni, amihez persze a cigaretta is szervesen hozzátartozott. Mai fejemmel már elképzelni sem tudom, de tizenévesen, mikor reggel mentem az iskolabusz felé, elszívtam egy cigit, és az iskolából kijövet is ez volt az első dolgom. De valahogy közben, szinte végig éreztem, hogy ez nagyon idegen tőlem. Sokszor inkább magamra erőltettem, talán az imidzs kedvéért, semhogy valóban jól esett volna. Szóval bármennyire is szerettem volna, valósan soha nem sikerült rászoknom a cigarettára: nem okozott gondot, ha hónapokig nem gyújtottam rá, de utána egy-egy buliban mégis jól esett. Amióta a gyerekeim megszülettek, tényleg csak szökőévente jut eszembe, és akkor megengedem magamnak a luxust, hogy rágyújtsak.”
Adél: “Az én viszonyom a cigarettával igen szélsőséges volt. Mondjuk, ez a tulajdonság egyébként is elég jellemző rám. Gyerekként rettentően haragudtam anyukámra, aki, miután hazajött a munkából, egyik cigiről a másikra gyújtott. Volt, hogy egy dobozzal is elszívott egy óra alatt. A szobám ajtaján bazi nagy No smoking! táblával tiltakoztam az állandó füst ellen. 21 éves voltam, amikor aztán ő súlyos beteg lett, és egyik pillanatról a másikra leszokott. Kiváló ütemérzékkel én meg ekkor kaptam rá a dohányzásra – egy szakítás nyomán. És elég rendesen bele is húztam: napi egy dobozzal simán elszívtam, amiből volt is sok családi botrány, főleg, mivel asztmás vagyok. Tudtam én is persze, hogy nincs ez jól így, de amikor már függő az ember, átprogramozódnak az agyában a dolgok. Többször is megpróbáltam leszokni, de hosszú távon rendre kudarcot vallottam. 2012-ben aztán már torkig voltam a saját gyengeségemmel, ráadásul egyre jobban zavart, hogy büdös a hajam, a kezem, a ruhám, és hogy egy halom pénzt lapátolok ki havonta az ablakon. Egy szép augusztusi nap délelőttjén a teraszomon ültem egy szál cigivel a kezemben. Megvetően meredtem a füstölő csikkre, és azt mondtam magamnak: »végül is miért ne lehetne ez az utolsó szál?« Elnyomtam, és azóta sem gyújtottam rá. Nem használtam segédeszközt a leszokáshoz. Pontosabban két dologgal motiváltam magam: vettem egy jógabérletet, és mindennap fölírtam a noteszomba a cigire el nem költött 740 forintot. Egy évvel később több mint 200 ezer forinttal voltam beljebb. Életem legjobb befektetése volt, hogy leszoktam a cigarettáról.”
