Aki most azt gondolja, arról fogok írni, hogy valami csípős válasszal helyretettem az illetőt, ahogy Bridget Jones a felmondásakor a kekeckedő Daniel Clevert, az ne is olvasson tovább. Pont nem arról szeretnék ugyanis írni, hogy micsoda tapintatlan dolog, hogy egy ilyen kérdést nyíltan feltett az illető, hanem arról, hogy sokkal célravezetőbb szembenézni a fájdalmas igazsággal, mint duzzogva érzékenykedni.
Esetemben pedig a kérdés teljesen jogos volt. Hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem érintett meg a dolog. A hideg futkos a hátamon a meghízni szótól. De hogy ez így van, az nem a barátom hibája. Csakis az enyém, mivel hagytam, hogy pár hónap alatt két ruhaméretnyit terebélyesedjek.
Az igazság az, hogy már gyerekkorom óta állandó harcban állok a kilókkal. És nem olyan mértékben, mint mostanság. Hetedikes koromban a magam 90 kilójával már én voltam a legkövérebb kisgyerek nemcsak az osztályban, de az egész iskolában. Aztán egyszer csak elegem lett magamból, az állandó csesztetésből, csúfolásból, és elhatároztam, hogy bebizonyítom magamnak: attól, hogy mindkét szülőm is erősen túlsúlyos, nem kötelező, hogy én is az XXL-esek népes magyar táborát erősítsem életem végéig. Fölszívtam magam, durván visszavettem a kajából, és tornázni kezdtem, mint a megszállott.
Napi több órán át nyomtam a guggolásokat, a felüléseket a szobámban, sokszor addig, míg a szőnyegpadló véresre csiszatolta a farokcsontom tájékát.
Meg is lett az eredménye: mire elballagtunk, mindössze 56 kilót mutatott a mérleg. De mivel a szénhidrátot szinte teljesen kiiktattam az életemből, gimiben aztán megbosszulta magát az aszkétaéletmód: szép lassan kúsztak vissza rám a kilók, és az érettségit már 70 kiló környékén sikerült abszolválni.
Aztán persze egy idő után megint összeszedtem magam és visszagebedtem valamennyit. És ez így ment az elmúlt csaknem 20 évben, jojóztam, mint a parancsolat. Valami azonban megváltozott az idővel. Jelesül, a jojózás amplitúdója, hogy úgy mondjam, egyre csökkent. Nyilván ez az egyre tudatosabb életmódomnak köszönhető.
Tény viszont, hogy az elmúlt fél évben egy kicsit elengedtem magam. Összeköltözés a kedvesemmel, munkahelyváltás, és az ezzel járó lelki megrázkódtatások elvették ugyanis az energiámat. Jobban mondva elvonták a figyelmemet – saját magamról. Miközben egyfolytában azon voltam, hogy másoknak bizonyítsam, elég jó vagyok arra, amire kiszemeltek, illetve amire vállalkoztam, lassan kiiktattam az életemből egy nagyon fontos dolgot, aminek pár évvel ezelőtti felfedezése pedig teljesen új színt és végtelen sok örömet hozott az életembe. Ez pedig a jóga.
Tavaly tavasszal még evidens volt, hogy heti háromszor megyek órára, de aztán szép lassan kettőre, majd alkalmankéntra redukálódtak az edzések. Aztán amikor decemberben lejárt az éves bérletem, nem vettem újat – spórolásra hivatkozva. Aztán januárban sem, meg februárban sem, közben pedig szépen alattomban kúsztak fel rám megint a zsírpárnák, amit nem lehetett nem észrevenni, de a szomorúságom csak arra volt elég, hogy beindítsa az “eszem egy falat csokit, hogy jobb kedvem legyen, aztán lelkifurdalásom van, mert eltüntettem a fél táblát” – kezdetű ördögi kört. Így ment ez egészen áprilisig, amikor aztán a tavaszi ruháim előkotorászásakor kénytelen-kelletlen konstatáltam: a kedvenc nadrágjaim combközépig jönnek fel rám.
Ez volt az a pillanat, amikor begorombultam. Szembe kell nézni a tényekkel: bizony meghíztam. Megint. És bármennyire kellemetlen is szembesülni a helyzettel: ez bizony tény. Nem örülök, hogy így van, de azzal, ha mismásolok, szépítgetem a dolgot, nem mozdítom elő a változást. Jobban járok, ha kerek perec nevén nevezem a dolgokat. És van az a baráti viszony is, amibe ez a fajta őszinteség bele kell hogy férjen.
Szóval az arcomba érkező kérdésre kerek-perec kimondtam: elhanyagoltam magam. És az, hogy ezt immár szépítés nélkül képes vagyok beismerni, egy újabb lökést ad ahhoz az életmódprogramhoz, amit a párommal közösen elkezdtünk egy hónappal ezelőtt. Megbeszéltük, hogy nem akarjuk megváltani a világot. A cél részemről mínusz két ruhaméret, részéről pedig egy. De ezt nem hazugsággal kecsegtető villámdiétával vagy aszkétaéletmóddal akarjuk elérni. Hanem úgy, hogy közben is jól érezzük magunkat, ne csak a majdani eredmény láttán.
A részeredmények már most mutatkoznak. De ahhoz, hogy ezt észrevegyük, figyelem és sok-sok türelem kell. Én egyelőre örülök annak, hogy újra rendszeresen járok jógázni, és pár óra kellett csak ahhoz, hogy az úszógumi a derekam körül apadjon annyit, hogy újra le tudjam tenni a lábujjaimat a fejem mögött. Apróság, de pont ilyen apró lépésekben szeretném bejárni azt az utat, aminek a végén majd megint ülünk a barátommal a kedvenc vega éttermünkben, és azt a kérdést szegezi nekem:
“Rég láttalak, mitől fogytál le ilyen klasszul?”
|
Életmódreformunk szabályai
|
