Pénteken délelőtt úgy estem be a körzeti orvos rendelőjébe, hogy ez itt a vég, senki nem lehet nálam betegebb. Lázas voltam, legyengült, az influenza legmagasabb csúcsán jártam. Amikor megkezdődött a rendelés, bement az első beteg, egy idősebb hölgy, aki legalább kétszer sírta el magát a várakozás alatt. Csak azt éreztem, hogy nagy a baj, de hogy pontosan mi, azt addig nem tudtam, amíg az orvossal folytatott beszélgetését végig nem hallgattam a falon keresztül. Nem akartam, senki nem akarta hallani az asszony ítéletét, mégis mindannyira hallottuk a váróban, mert ilyen a hangszigetelés egy rendelőben.
Vastagbélrák. Újra. Most a legkomolyabb a helyzet…
Elnémultak a várakozók, és hirtelen elszégyelltem magam, hogy egyáltalán influenzás vagyok. 20 perccel később jött ki a rendelőből a hölgy, kisírt szemekkel. Próbált mosolyt csalni az arcára, majd halkan köszönt, és hazament. Én következtem. Bekóvályogtam a rendelőbe, és igyekeztem a lehető leghalkabban beszélni.
Amióta élek, mindig minden pártnak ezernyi dolog volt fontosabb, mint az egészségügy. Kellenének korszerű gépek, jó lenne, ha nem bevásárlókocsiban tolnák a gyerekeket a folyosón, rendezni kellene az egészségügyben dolgozók bérét, de az én listámra pénteken felkerült a hangszigetelt rendelők kérdése is. Mert a fontos lenne az is, hogy a beteg méltósága minden körülmények között megmaradjon. Szerintem ehhez nélkülözhetetlen, hogy a problémáját ne hallja más. Hogy a drámáját ne tudja más, csak akinek ő elmondja. Ez lenne a minimum. Mert így emberséges.
