Olvastam a cikket a nőről, aki nem mer gyereket vállalni, nehogy továbbadja neki az ADHD-t. Én, amikor megszültem a fiam, nem tudtam róla, hogy nekem is ez a betegségem. Hogy akkor is megszültem volna-e, ha tudom, hogy ő is örökli? A válasz igen. A kisebbik fiam, aki most 3 éves, már az én diagnózisom után született, és száz százalék, hogy nem ADHD-s. Honnan tudom? Onnan, hogy ő kis rajzművész, aki épp eléggé tart az idegen felnőttektől. Ez nem jellemző egy figyelemzavarosra. De a nagyfiamat nagyon féltem, és nagyon sajnálom.
Sokszor van lelkiismeret-furdalásom, hogy én tehetek arról, amiért őt hibáztatom. Amikor arra gondolok, hogy legalább lenne buta, de ilyen okosan egyszerűen érthetetlen, hogy nem képes összeszedni magát. A naponta elhagyott sapkákért, a lecke- és felszereléshiányért.
Középsős volt a nagyobbik fiam, amikor az óvónő szólt, hogy beszélni szeretne velem. Közölte, hogy Máté szerinte ADHD-s, és vizsgáltassam meg, mert furcsán viselkedik. Akkor hallottam ezt a betűszót először. Ez 12 éve történt, egy pénteki napon. Hétfőre már doktorálhattam volna az ADHD-ból, annyit olvastam róla a neten, persze főleg angol nyelvű cikkekben. Félelmetes volt, mintha pontosan a fiamról írtak volna. Szinte minden stimmelt. Magyarországon még eléggé gyerekcipőben járt a dolog akkoriban.
Nagyon megijedtem: kiderült, az én zseniális kisfiam, aki hosszú verseket szaval, bonyolult épületeket épít, és iskolásoknak való feladatlapokat old meg, tönkreteheti az életét, sőt a családjáét is, sokkal nagyobb eséllyel lesz belőle bűnöző, drogfüggő, alkoholista és minden elképzelhető rossz, mint a nem ADHD-s gyerekekből.
Úristen, mi történt velünk hirtelen? Hiszen egyik nap még az egyetemi tandíjára akartunk félretenni, a másik nap pedig már potenciális bűnöző lett a fiam?
Minden este álomba sírtam magam.
Hirtelen én is elkezdtem látni rajta az összes leírt tünetet, ha igaz volt, ha nem. Gyűlöltem az óvónőt. Egyik nap még tökéletes volt, a másik nap meg már beteg. Utólag persze mégis hálás is vagyok neki, hogy már 4 évesen elkezdtük az alapozóterápiát.
A Thumbsucker (Ujj-függő) című film központi témája az ADHD
Időpontot kértem egy ADHD-val foglakozó helyre, amit nagy nehezen sikerült felhajtanom, és egy hét múlva már ott is voltunk. Nagyon kedves nő fogadott, egy órát elvonult a fiammal, majd beszélgetett velünk is. Azt mondta, hogy korai lenne még diagnózist felállítania, de minden esetre az egy figyelmeztető jel, hogy Máté ennyire barátságos, hatalmas szókészlettel fantasztikusan elbeszélget idegen felnőttekkel is. És hatalmas humorérzéke van!
Micsoda? Ez gond? Én erre eddig annyira büszke voltam! Azt hittem nagyon jól nevelem, hiszen illedelmes, kedves, érdeklődő a felnőttekkel. Igaz, kicsit koravén, de jó volt hallani a sok dicséretet főleg idős néniktől, akiket öt perc közös békávézás után levett a lábukról, mert átadta a helyet, cipelte a szatyrukat, és beszélgetett velük.
Azért megnyugtattak, ha valóban ADHD-s is a gyerekem, akkor is csak egy enyhébb fokozat lehet, mert akkor éppen nem mutatott semmilyen tünetet. Ezt később is tapasztaltuk, hogy a “szemtől szembe” szituációkban tökéletesen szerepel a fiam, semmi figyelem-elkalandozás. Azt hiszem, ha csak magántanárok foglalkoznánk vele, ő lehetne korunk Einsteinje, és imádná is hatalmas figyelmet, amit folyamatosan kapna. De hát iskolába kell járnia, és ott kell megfelelnie.
Mivel első gyerekünk volt, mi sem vettük igazán komolyan a jeleket: gyakran megbotlott a saját lábában is, elesett a tükörsima járdán, nem szeretett rajzolni és festeni, színezni meg egyáltalán nem akart. Azt mondta még az óvónő is, hogy nem baj, hiszen fiú, és nézzük meg, milyen klassz vasutat épít. Ő ebben jó.
Szerencsére nagyon jó alvó volt, ellentétben sok ADHD-sal, így ezzel nem volt soha problémánk. Legalább ez tényleg úgy ment, ahogy a könyvekben le volt írva: nyolctól reggel hétig egyhuzamban, pici kora óta. Nem üvöltötte végig az éjszakákat, nem kelt hajnali négykor, így mi is kipihentek voltunk és főként nagyon büszkék rá.
Négyéves korában az óvoda javaslatára alapozó terápiára kezdtünk járni, és ott kiderült, hogy valóban vannak gondok, amiket egyszerűen nem vettünk észre eddig. Nagyon ügyetlenül labdázott, alig tudta elkapni, és a pattogtatás például egyáltalán nem ment neki. Szétesett volt mozgása, nem túl jól tájékozódott térben. Ezek a hétköznapi életben a játszótéren sem voltak feltűnőek. Szégyelltem magam, amiért nem évekkel hamarabb érkeztem, amiért ennyire vak és elfogult voltam. Szerencsére nagyon kedvesek voltak, és azonnal “kezelésbe vettek” engem is, és majdnem sikerült is meggyőzniük róla, hogy ez nem az én hibám, és nem is Mátéé. Ez egy betegség, egy zavar. Senki nem tehet róla.
Hetente háromszor jártunk évekig tornázni, és otthonra is kaptunk feladatokat. Persze mindezt nem kevés pénzért és a város másik végében, de valóban látszott a fejlődés, nagyon sokat javult a fiam, mire iskolába került. Ekkor mérték fel először rendesen, és beigazolódott a korábbi gyanú: figyelemzavar. Ez szerencsére 130 feletti IQ-val társult, úgyhogy az általános iskola alsó tagozatában nem is volt igazán probléma, simán hozta az ötös év végi bizonyítványokat, nagyon jól és szívesen olvasott, és csak néha kapott intőt a magatartása miatt.
Aztán ötödikben elszabadult a pokol.
Zavarta az órát, be nem állt a szája, piszkálta a társait úgy, hogy észre sem vette. Egyszerűen fel se tűnt neki, hogy mindenbe beleszól. Teljesen szétesett. Mindent elhagyott a bérletétől kezdve a tolltartójáig, a kabátját és sapkáját. Nem stresszelt miatta, mert nem is tudott róla. Fel se tűnt neki, hogy kabát nélkül jött haza a suliból 15 fokban.
Ekkor fordultunk vele pszichiáterhez, aki gyógyszert javasolt, miután megvizsgálta. Megbeszéltük a gyerekkel, hogy szeretne-e változtatni, kipróbálná-e a gyógyszert, és akkor sírva fakadt. Kitört belőle a zokogás, és végre elmondta, őt is mennyire zavarja ez a helyzet, hogy hiába akar, nem tud odafigyelni, folyamatosan zúgnak a gondolatok a fejében, és legszívesebben 5 percenként egy másik órára ülne be, más tevékenységbe kezdene, valamit állandóan babrálnia kell a kezeivel, a lábaival, és megőrül a 45 perces órák alatt. Akarta a gyógyszert, reményt adott neki.
Miközben a pszichiáter kérdéseit hallgattam, rájöttem, hogy én is ADHD-s vagyok.
Hiszen alig tudok rendet tartani magam körül, halogatom az összes tennivalómat ameddig csak lehet, elfelejtek dolgokat, és hetedikes korom óta egy káosz az életem. Mindig mennék, költöznék, úton lennék, valamit szerveznék, ezer emberrel venném körül magam, persze közben folyamatosan a telefonom nyomkodnám, és öt könyvet olvasnék egyszerre. Hiszen nekem sincs napirendem. Ahogy alakul, úgy lesz.
Mi voltunk azok, akik azt hazudtuk a védőnőnek, hogy már rég van beállt napirendünk a babával, pedig soha nem volt. Nem is értettem, mi a francért fontos az! Eszik a gyerek, ha éhes, alszik, ha álmos, és ha épp dél körül értünk le a játszótérre, amikor mindenki más otthon ebédelt, akkor legalább volt üres hinta. Tiszta szerencse. Olyan karót nyelt minden anyuka.
Örültem, amikor bölcsibe került Máté, mert így csak a reggeli rutint kellett valahogy betartanom, utána ment minden magától. Arra képes voltam. Igaz a ruháit csak reggel vasaltam, miután lekaptam a szárítóról, de mindig szupertiszta szupergyerek érkezett egy szupercsaládból. Velünk aztán soha nem volt semmi probléma.
Szerencsére a férjem nagyon jól viseli a figyelemzavaros feleségét. Ő fizeti be a csekkeket, ő kezeli a pénzt, és ő szól (többször), ha valamit nem szabad elfelejtenem, vagy nem lehet már tovább halogatni. Vagy megcsinálja helyettem. Ha nekem kellene csekkeket fizetni, alighanem minden közmű ki lenne kapcsolva nálunk, és azt se tudnám, melyik mappába tettem a sok közül a csekkeket.
Kerestem egy felnőtt ADHD-val foglalkozó pszichiátert, és elmentem hozzá. A harmadik alkalommal mondta ki a diagnózist, és ajánlott gyógyszeres kezelést. Egy alkalom 20 ezer forintba kerül. A gyógyszer közel 15 ezer havonta. De tudtam vele fókuszálni. Nem hagytam a félig kiteregetett ruhákat a kosárban, nem felejtettem el, hogy válaszolni kell emailekre, élére vasalt ruhák sorakoztak a szekrényben, és különben is úgy éreztem, hogy újjá születtem. Mintha kiszabadultam volna egy sötét, zúgó cellából. Annyira jó volt mindig mindent időbe elkezdeni és be is fejezni. Ezt megélni tényleg egy csoda! Viszont egyszerűen nem volt pénzem minden hónapban erre. Nem bírtam anyagilag.
Nem értem, miért kerül ennyibe az a gyógyszer, amivel az beteg emberek sokkal jobban tudnak koncentrálni a feladataikra, vagyis többet dolgozhatnak, jobbak a szociális kapcsolataik, és összességében az állam hasznára válnak, hiszen több GDP-t termelhetnek. A gyógyszerszedés és állandó szakértői segítség keveseknek adatik meg.
Úgyhogy sajnos gyógyszert és sem szedek, de sok mindent alkalmazok, amit a pszichiátertől tanultam. Nemrég olvastam, hogy már állami intézményben is foglalkoznak felnőtt ADHD-s betegekkel, így megpróbálok majd bejelentkezni oda.
Nem könnyű, de lehetne sokkal rosszabb is
Nekem sem volt egyszerű a gyerekkorom ezzel a betegséggel. Bár én is intelligens vagyok, de pillantok alatt elkalandozik a figyelmem. Sokszor mentem haza úgy az iskolából, hogy fogalmam se volt, mit tanultunk órán. Mintha bent se lettem volna. Ilyenkor telefonálgatnom kellett, hogy kiderítsem, vettünk-e egyáltalán valami új anyagot, vagy ne adj isten témazárót írunk egy általam soha nem hallott anyagból. Otthon aztán estig tanulhattam. Azt hittem képtelen leszek elvégezni a középiskolát.
Nekem az érettségi is egy rémálom volt. Jól sikerült, de annyira elfáradtam minden egyes napján, hogy hazafelé elaludtam a metrón. A végére lebetegedtem. Egyszerűen fizikailag kicsinált a koncentrálás. Talán a harmincas éveim közepére tanultam meg kezelni ezt a fajta stresszt. A főiskoláról ne is beszéljünk!
Ami most a legtöbb energiámat elveszi az az, hogy a fiamat valahogy összeszedetten tartsam. Újra nyolcadikos vagyok vele együtt. Szoros napirendünk van, papírra leírva minden feladat, a fogmosástól az iskolatáska bepakolásáig. A bepakolást ellenőrzöm, csakúgy, mint a leckét, és együtt tanulunk. A fiam is ugyanazon megy keresztül, amin én 30 éve. Ötös tanuló, de szinte mindent itthon tanul meg, mert az iskolában nem “hallja”.
Nagyon sajnálom őt, hiszen ha egy csendszobában ülhetne, ahol semmilyen, teljesen átlagosnak tekinthető dolog nem vonná el a figyelmét, mint például az osztálytársak, a beszélgetés zaja, vagy a kint elhaladó autók, akkor itthon egyáltalán nem kéne foglalkoznia az anyaggal, olyan agya van. De sajnos ez nem adatott meg neki. Ő nyáron tud csak pihenni. Az első hetet alvással tölti mindig, csakúgy, mint az évközi szüneteket. Ilyenkor pihenek én is, miután megkaptuk a bizonyítványunkat.
Tagja vagyok több csoportnak a Facebookon, ahol sorstárs anyukák tartják a lelket egymásban, és küzdenek az ADHD-val. Sokszor örülök, amikor őket olvasom, hogy nekünk milyen könnyű a helyzetünk, milyen szerencsések vagyunk az élettel. Lehetne sokkal rosszabb. Egy rossz pedagógus, aki elsőben lenullázza a gyerek önbecsülését, és elhiteti vele, hogy buta, semmirekellő, értéktelen. Egy életre tönkreteszi ezzel nem csak a gyereket, de valóban az egész családot. Azt mondják, hogy akár 20 százalék is lehet a nem diagnosztizált ADHD-sok aránya, és különösen sok közöttük a kislány. Ők azok, akik nem rosszalkodnak, csak csendben szenvednek felnőttkorukig, és később is a munkahelyükön, a családjukban. Pedig a tüneteket lehet enyhíteni. Ha lennének erre kiképzett pedagógusok.
