Szél Norbert (39) a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának alapító tagjaként, vízimentő-oktatójaként elhivatott életmentő. Főállásban tűzoltó főhadnagy, a katasztrófavédelem búvárszolgálatának merülésvezetője. Ahogy a felesége, Zsófi mondja, Norbinak ez az élete. De abban a másfél órában, melyet a családjával töltök, megállapítom, hogy az apaságot ugyanolyan felelősséggel és szívvel-lélekkel csinálja, mint a hivatását. – Zánkán kezdődött minden – avat be Norbi – ahol a nővéremmel nyaraltam. A vízben mindig otthonosan mozogtam, nagyon érdekelt a vízi mentői munka.
Az úszástudásommal nem volt gond, hiszen korábban versenyszerűen úsztam, ezért ahogy jött a lehetőség, azonnal jelentkeztem a vízi mentői tanfolyamra. Tizenöt éves voltam. Évről évre visszajártam, egy idő után oktatással is foglalkoztam. Akkoriban még kezdetleges formában működött a mentőszolgálat, csak évekkel később, 1999-ben alakult balatoni szakszolgálattá. Magam is az alapító tagok között voltam. Egyre többen csatlakoztak, egyre több tanfolyamot tartottunk, majd 2006-ban létrehoztuk az országos VMSZ-t.
Norbi elmeséli, hogy az első komolyabb mentését 17 évesen hajtotta végre.
Egy elég nagydarab férfit kellett partra húznom. Akkor jöttem rá, milyen fontos egy mentő számára a határozottság. Hogy elérjük, hogy a bajba jutott személy még pánikhelyzetben is a mi utasításainkat kövesse.
Például azt, hogy hagyja magát vontatni. Ha a segítségre szoruló beléd kapaszkodik, bármilyen súlyban van, le tud rántani a víz alá. Ugyanakkor vízi mentőként is nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a korlátainkkal, hogy tudjunk nemet mondani. Azzal nincs senki kisegítve, ha felelőtlenül, a körülményeket helytelenül felmérve kamikaze akciókat hajtunk végre, és aztán nem csak a bajba jutott marad ott, hanem mi is. A természetes víz veszélyes terep, ahol az alapszabályokat muszáj betartani. Ezért, bár alapfeltétel a biztos úszástudás, az még nem elég.
Norbi természetesen szeretné, ha a gyerekei is elsajátítanák ezt a szemléletet. – Nyáron családostul levonulunk a Balatonra, én oktatok, Zsófi pedig pihen a gyerekekkel. Soma, a nagyfiam legtöbbször ott áll a parton, és figyel. Képes akár tűző napsütésben is órákig csendben ácsorogni mellettem. Háromévesen már sok résztvevőnél ügyesebben végezte az újraélesztést.
Közben a nappali szőnyegére kerül a bemutató baba, Soma már kezdi is a prezentációt. Határozott mozdulatokkal nyomkodja a műember mellkasát. Kisöccse, a másfél éves Berci is ott téblábol körülötte, és, ahogy elnézem a fiúkat, elég jó esély van rá, hogy belőlük is életmentő lesz egyszer.
Nem akarjuk erőltetni, de szeretnénk, ha a fiúk közelebbről is megismernék a vízi mentést, és akár azt is átélnék, milyen kimenteni valakit, aki bajba jutott.
De talán ennél is fontosabb, hogy jól megtanuljanak úszni, vízbiztossá váljanak, és, hogy megismerjék a határaikat. – Azon már meg sem lepődöm, hogy Norbiék számára akkor válik jó úszóvá a gyerek, ha át tudja úszni a Balatont. – Ausztriában a középiskolai oktatás része egyébként a vízi mentői tananyag, jó lenne, ha nálunk is nagyobb prioritást élvezne ez a terület. Egyelőre az is előrelépés, és egyben egyesületi cél, hogy minél több pedagógust oktathassunk, hiszen ők viszonylag gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amikor szükség lenne biztosabb tudásra, kiállásra. Sokan azok közül, akik elvégzik a tanfolyamot, visszajárnak nyaranta a szakszolgálathoz, persze vannak, akik csak néhány napra jönnek, családostul. Ahogy éppen az élethelyzetük lehetővé teszi.
Norbi felesége, Zsófi teljes mértékben támogatja férje munkáját, sőt tizenévesen ő maga is elvégezte a vízimentő-tanfolyamot, és búvárkodik is. – Én vízilabdázó vagyok, mindig is vonzott a vízi élet, a búvárkodás – meséli a testnevelő és gyógytestnevelő tanár végzettségű Szarvas Zsófi (31), aki férjéhez hasonlóan minden évben visszatért a Balatonra vízi mentőnek.
Nyaranta nagyon jó társaságok jöttek össze, napközben a strandon voltunk, esténként együtt buliztunk. Norbival is ott ismerkedtünk meg, aztán később vele együtt nyolcunkat beválogattak abba a csapatba, amellyel részt vettünk egy nemzetközi kupán, Lengyelországban. Jó barátok lettünk, csak évek múlva alakult a kapcsolatunk szerelemmé. Ismerem Norbi munkáját, és tudom, hogy felelősséggel csinálja, ezért nem féltem.
Ez egy veszélyes, de nagyon fontos hivatás, és mi a fiúkkal nagyon büszkék vagyunk rá. Nálunk a családban apa a hős. Somát nem egyszer láttam, és hallottam dicsekedni, amikor megkérdezték, mivel foglalkozik az édesapja. Az én apám tűzoltó, búvár, vízi mentő.
Azért azt is szoktuk hangsúlyozni, hogy apának is tanulnia kell még – szól közbe szerényen Norbi, aki most a HUNOR elnevezésű speciális mentőszervezet képzésén vesz részt. Ez a csapat külföldi bevetéseken is dolgozik, Magyarország hivatalos katasztrófavédelmi mentőegységeként. Nemrég Szerbiában segítettek, ahol az esőzések miatt átszakadt egy gát.
“A család ebből a dologból leginkább azt érzékeli, amikor éjjel váratlanul felhívnak, hogy jelenésem van. Ez a felriasztási gyakorlat, amellyel azt ellenőrzik, hogy időben beérek-e a helyszínre. Volt, amikor itt voltak a nagyszülők, és Zsófi vitt ki. Tudod, ha nem áll mögöttem a családom, akkor nem tudnék ilyen feladatokat ellátni. Most is azt várom, hogy hívjanak, nemsokára el is köszönök” – mondja az apuka, aki közben a fiúkkal játszik, kihasznál minden percet, amelyet velük tölthet.
Zsófi hozzáteszi, gyakran előfordul, hogy Norbi egész éjszakára vagy napokra kimarad otthonról, de ő ezt elfogadja. – Két kisgyerekkel nem egyszerű, de már megtanultunk együtt élni apa elfoglaltságával. És amikor itthon van, százszázalékos apuka. Amikor csak a tűzoltó munkája van, akkor egy-egy huszonnégy órás műszak után negyvennyolc órát velünk tölt, az nagyon jó, de tavasztól őszig a vízimentői feladatai miatt sajnos kevesebbet látjuk. Közben még én is a szakvizsgámra készülök, mentor leszek, emiatt ezen a héten is két napot iskolában vagyok, de szerencsére a nagyszülők szívesen jönnek segíteni. Még úgy is, hogy mindannyian vidéken élnek. Van, hogy több napot is itt töltenek, hogy az unokáikra vigyázzanak. Nekünk ez nagy segítség.
Soma egy pelenkás dobozból szeretne házat csinálni, de szól a telefon, apának indulnia kell. Rövid búcsúzkodás után már kint is van az ajtón. Aztán néhány perc múlva visszajön, kiderül, hogy még van egy kis idő, csúsznak. Norbi gyorsan visszaül a szőnyegre a fiúkhoz, fogja a snniccert, és már vágja is ki az ablakot Soma házán. Én még szóhoz sem jutok, és csak nézném őket, de Norbinak még eszébe jut néhány dolog a gyerekneveléssel kapcsolatban.
Tudod, próbáljuk a gyerekekben is elültetni azt, hogy amikor szakmát választanak, ne a pénz legyen az első szempont, hanem az, hogy szeressék azt a munkát, hogy élvezettel csinálják. Amit én csinálok, azt sem lehetne csak a pénzért csinálni. De Zsófi is ezzel a szemlélettel választott munkát. Még az elején megállapodtunk abban, hogy nekünk nem a pénz a legfontosabb, mindkettőnknek legyen igazi hivatása inkább.
Valószínűleg sosem leszünk milliomosok, de azért jól élünk, elégedettek vagyunk. Teljes az életünk, mert elhivatottak vagyunk szülőként, és elhivatottak vagyunk a munkákban. Egyiket sem tudnám letenni egy percre sem. Zsófinak eszébe jut egy sztori, amikor a férje leugrott a boltba, és közben a Dunából kimentett egy embert.
Én más szemmel nézem a dolgokat, ezért sok mindent észreveszek – magyarázza Norbi. – Ha egy strandon vagyok, azzal kezdem, hogy felmérem a terepet, megnézem, hogy hol van a mentőcsónak. A gyerekek úgy nem állhatnak ki a stégre, hogy nincs rajtuk mentőmellény, és egyáltalán nem ellenkeznek, hiszen én is felveszem mindig, akár a parton vagyok, akár mentőhajóban. A víz körül bármikor adódhat olyan szituáció, amikor a mentőmellény létszükséglet – jeleznek, Norbi öltözik, ezúttal tényleg elindul. Újabb búcsú, aztán Soma és Berci szaladnak vissza a szobába, ahol boldogan forgatják az elkészült papírházikót.
