- “Kemoterápiád lesz? Jaj, istenem, ki fog hullani hajad!”
- “Azt tudtad, hogy a kemoterápia tíz évet öregít a szervezeteden?”
- “Biztos, hogy belemész, az durva méreg?!”
- “A kemoterápia nem gyógyítja a rákot, csak a gyógyszergyárak nyomják a pénz miatt, igazából semmit sem ér, csak meghalsz tőle.”
- “Igyál céklalevet, egyél ezt meg azt, és tedd rendbe a lelkedet, ez kell, hogy ne legyél rákos, nem a kemoterápia!”
Amikor kiderült, hogy mellrákom van és kemoterápiás kezelésem lesz, a fenti mondatok közül mindegyikkel találkoztam. Egészen odáig elmerészkednek az emberek, hogy konkrétan azt javasolják egy rákbetegnek, hogy utasítsa vissza a kemoterápiát, mert attól fog meghalni, nem a ráktól. A többség ezt nem mondja a szemedbe, csak látod az arcukon a kemoterápia hírére, hogy te szegény, neked annyi, az nagyon rettenetes lesz és sosem fogsz belőle felépülni igazán. Látod, ahogy átsuhan az agyukon, hogy te is csontsoványan, kopaszon fogsz vánszorogni, miközben élve felzabál a rák.
Szomorú, hogy sok rákos beteg pedig hallgat a károgókra, és félinformációkra, visszautasítja a kemoterápiás kezelést, és megpróbál természetes módszerekkel leszámolni a rákkal. Aztán jó eséllyel meghal.
Annyira jó lenne rendet tenni a fejekben a kemoterápiával kapcsolatban. A kemoterápia nem a halálos ítélet, sőt azért találták ki, mert az életet jelentheti a rákos betegek számára. Rossz hír, de a gyógynövények és a céklalé önmagában nem gyógyítja a rákot. Ha gyógyítaná bármi, amit leszedhetsz a mezőn, akkor nem lenne halálos betegség a rák. Akkor az onkológián nem ülnének sorban tömegek 4-6 órákat, hogy bejussanak az orvoshoz, hanem elzarándokolnának a gyógyfüvek lelőhelyére, legelnének belőle és gyógyultan térnének haza. Gyönyörű világ lenne, ha ennyitől tünetmentessé válhatna az ember, de az van, hogy nem így van. Akárki akármit mond, a kemoterápia nem a rákos beteg ellensége, hanem a legjobb barátja.
Jelenleg nincs jobb szer arra, hogy kiirtsák belőlünk a daganatot, visszaszorítsák, hibernálják, megállítsák a terjedésben.
Képünk illusztráció (Fotó: AFP/Behrouz Mehri)
A kemoterápiától vált lehetővé az, hogy ne legyen még a lábujjkörmünk alatt is áttét. Elképesztőnek tartom, hogy ilyen komoly kérdésben veszik a bátorságot egyesek, és konkrétan kijelentik, hogy ne menjen kemoterápiára egy rákos beteg, mert attól meg fog halni. Hogy lehet ilyen felelőtlenül kimondani egy ilyet, majd vállat vonni, ha belehal a beteg a rákba, mert nem fogadja el a kezelést?
A kemoterápia tényleg nem sétagalopp, elég vacak élmény, de legalább túlélünk tőle. A köztudatban az az elterjedt kép él – nyilván a filmek és cikkek miatt is –, hogy egyfajta kemoterápia van, amitől kihullik a hajunk, lesoványodunk, a végére már élőhalottként mászkálunk, beesett szemekkel és besárgult bőrrel, ami ráaszalódott a koponyánkra. Pedig dehogy. Nem egyfajta kemo van, hanem kismillió fajta, minden rák mást igényel. Nekem például kihullott a hajam, mert a piros kemót kaptam, mert azt kívánta a kezelésem. (Mondjuk, egy kilót sem fogytam tőle, de már kezdem azt hinni, hogy bizonyos kiló alá az én szervezetem nem is tud fogyni, annyira ragaszkodik a zsírpárnáihoz.)
A piros kemótól valóban bődületes hányingerem volt 5 napig, ólmos fáradtság a tagjaimban és folyton csak aludtam volna, annyira mélységesen kimerültnek éreztem magam tőle. Szörnyű volt, az ellenségeimnek sem kívánnám, annyira ledöntött a lábamról. De, többek között ennek is köszönhetem, hogy most tünetmentes vagyok. Aztán a piros kemo után kaptam egy másfajtát, aminek viszont nem volt semmilyen mellékhatása, csak egy kis fáradtság ült rajtam tőle, semmi más. Az más kérdés, hogy erre a fajta kemoterápiára később allergiás reakcióm lett, és abba kellett hagyni a kezeléseket, ám később kiderült, hogy milyen jó, hogy allergiás lettem, mert addigra már a megelőző kemoterápiák kinyírták a daganatomat, elfojtották csírájában. És ezen a kettőn kívül még van rengeteg kemo, ahogy van rengetegféle rák is. Az ismerősömnek például sétáló kemója volt, amivel hazament, három napig a nyakában lógott és lassan csepegett csak le a szer.
A kemoterápia azt jelenti egy rákos betegnek, hogy van még remény. Amikor megkapod a diagnózist, az olyan, mintha betennének egy koporsóba élve, és rád dobnának három tonna földet.
Ott ülsz, és csak az forog az agyadban, hogy “meg fogok halni? most tényleg meg fogok halni? ez ugye csak vicc? ugye nem ez a vége?” Aztán elmész szépen az orvoshoz, aki azt mondja, hogy nem, nem ez a vége, mert még van esélyed, még kipróbálhattok kemoterápiát, sugárkezelést, műtétet, akármit, mielőtt feladnánk a reményt. A kemo a remény csillaga a rákosnak, miért akarná bárki ezt elvenni tőle? Mellette persze van helye a természetes gyógymódoknak, kiegészítésként mindenki igyon céklát és sárgarépalevet, egyen vitaminokat, járjon energiagyógyászhoz és mindennap csinálja a Simonton-terápiát, mert amiben hisz, az segíthet a tünetmentességben. De könyörgöm, a kemoterápiáról ne beszéljen le senki egy rákos beteget, ha tényleg jót akar neki.
Én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha akkor lettem volna rákos, amikor már elérhető a nanorobotos technika, ami kiüti majd a kemoterápiát valamikor a jövőben. Most viszont én vagyok a világ legboldogabb embere, amiért most lettem rákos és nem tíz évvel ezelőtt, amikor még nem volt elérhető az a kemoterápiás szer, ami ilyen gyönyörűen el tud bánni azzal a fajta mellrákkal, amilyen az enyém is. Tíz éve még ez volt a legsúlyosabb mellrák, amibe a legtöbben haltak bele, mára ettől a kemoterápiás szertől a legjobban gyógyíthatóvá vált.
Ha nekem bárki ezek után azt mondja, hogy a kemoterápia rossz, és a rákosok abba halnak bele, hogy megmérgezik őket vele, annak csak az arcába tudok nevetni és inkább villámgyorsan odébb állok. Ezt javaslom a többi rákos beteg társamnak is, ne hallgassanak a kibicekre, akiknek fogalmuk sincs, mivel kell megküzdenünk, sokkal inkább hallgassanak az orvosokra, akik a lehető legjobb kezelést igyekeznek megtalálni nekünk.
