Kis túlzással azt mondhatjuk, mindegy, milyen váratlan dolog történik az agyunkban: egy rög elzárja a vér útját, vagy épp elpattanó ér miatt önti el vér a szöveteket – mindkettő félelmetesen hangzik. Nyugtasson meg minket, hogy a tudomány mind többet és többet tud erről a sokáig rejtélyesnek számító jelenségről!
Valóban, a stroke vagy agyi történés sokáig rejtélyesnek számított, ám a képalkotó vizsgálatok fejlődése a hetvenes években áttörést hozott ezen a területen: egyre nagyobb a rálátásunk az agyi eseményekre. Kétféleképpen történhet katasztrófa az agyban: a verőér elzáródik (ezt hívják agyi infarktusnak), illetve agyvérzés alakul ki. Mivel az esetek kilencven százalékát az előbbi állapot adja, ezért ennek a kezelése fejlődött a legtöbbet az utóbbi tizenöt évben. Korábban azonban nagyon megnehezítette a dolgunkat, hogy pusztán a tünetek láttán nem tudtuk elkülöníteni, hogy adott esetben melyikről is van szó.
Meg lehet mondani, melyik a „szerencsésebb” eset?
Az agy nagyon érzékeny szövet. Minden egyes érintett milliméter további tüneteket okozhat, és ebben az összefüggésben majdnem mindegy, hogy az érintettséget vérzés vagy oxigén-, tápanyaghiány adja. Egy szerencsés elhelyezkedésű, kis területű vérzés, ami nem okoz jelentős gondolkodási vagy érzékelési zavart, lehet szerencsésebb, mint egy nagy kiterjedésű agyi infarktus. Azt mondhatjuk, az okoktól függetlenül mindig az a szerencsés beteg, aki a lehető leghamarabb kerül stroke centrumba.
Dr. Óváry Csaba neurológus, az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet főorvosa (Fotó: Kováts Dániel)
Sokat hallottunk már az időablakról, vagyis arról a néhány óráról, ami alatt meg kell történjen az első beavatkozás ahhoz, hogy a károsodások még visszafordíthatók legyenek. Egészen pontosan mennyi időnk van attól kezdve, hogy az első tüneteket észleljük magunkon?
Nem túl sok. Az ideális az, ha a beteg mielőbb, de legfeljebb három órán belül kórházba kerül. Vérrögoldást négy és fél, katéterezést hat órán belül lehet elvégezni ahhoz, hogy még érjen valamit.
Orvosként elég rossz lehet látni azt, hogy ott a beteg, akinek vissza tudta volna adni az egészségét, ha pár órával hamarabb behozzák.
Eleinte valóban dühítő ez. De sosem hibáztatjuk sem a pácienst, sem a hozzátartozókat, hiszen már nincs értelme. Sokszor amúgy is lelkiismeret-furdalás gyötri őket. Ilyenkor inkább arra kell gondolni, mi, orvosok mit tehetünk azért, hogy minél többen tudjanak erről.
Számomra érthetetlen, hogy valaki nem hív mentőt olyan látványos tünetek esetén, mint a beszédzavar, a fél arc elhúzódása, a fél oldal lebénulása…
A tapasztalat az, hogy nem is maga a páciens halogat leginkább, hanem a környezete. A barátok, hozzátartozók más betegségekből kiindulva azt mondják: várjunk még egy kicsit, hátha elmúlik. Csakhogy értékes órák vesznek el így. De késleltető tényező az is, hogy ezek a tünetek nem járnak fájdalommal; nem „ijesztik meg kellőképpen” az érintettet, akinek, ha ráadásul beszédzavara is van, eleve nehezített a kommunikációja. És hát ott van az a betegcsoport is, amelyik éjszaka, álmában kap stroke-ot – ezzel sajnos egyelőre nincs mit tenni. Mire felébred, már általában bezárult az időablak.
“Az okoktól függetlenül mindig az a szerencsés beteg, aki a lehető leghamarabb kerül stroke centrumba.” (Fotó: Kovéts Dániel)
Ha viszont nem a legrosszabb következik be, vagyis időben mentőt hívnak, onnan már bízhatunk a hazai ellátásban?
Természetesen. Az ma már nem kérdés, hogy a stroke-tünetek azonnali kék lámpás sürgősségi szállítást jelentenek. És az sem fordulhat elő, hogy az intézmények között sakkoznának: ilyenkor egyből a speciális központba kerül a beteg. És bár esetenként migrén, metabolikus zavar vagy bizonyos ionok hiánya is okozhat hasonló tüneteket, ha nem ez a helyzet, akkor sürgős beavatkozásra van szükség.
Pontosan milyenre?
Ha egy vérrög zárta el a verőeret, akkor gyógyszeres kezeléssel meg lehet próbálni feloldani azt, vagy egy katétert bevezetve szabaddá tenni a vér útját. Hogy melyik érterületen melyiket érdemes végezni a jobb kimenetelért, azt érfestéses CT-vizsgálattal döntik el.
És hát a legjobb és a legrosszabb között számos átmenet. Az emberek talán nem is a halálesettől félnek a legjobban, hanem attól, hogy egy életre lebénulnak.
Igen, ezt én is így tapasztalom. Sajnos valóban előfordul tartós agykárosodás, ugyanakkor a teljes gyógyulás sem kizárt. Maradványtünetek pedig általában akkor vannak, ha nem volt idő orvosi beavatkozásra. Gondos ápolással és rehabilitációval ilyenkor is sokat lehet javítani a beteg állapotán, de szinte mindig érezhető lesz, hogy az illető stroke-on esett át. Viszont azon betegek fele, akiknél sikerült katéterezni, három hónappal az eset után képes az önellátásra. Ettől függetlenül sajnos minden ilyen eset felforgatja a család életét – a kimeneteltől függően jobban vagy kevésbé. Persze stroke esetén a legrosszabb kimenetel is elképzelhető. És nemcsak a beteg maga áldozat, hanem az is, aki arra kényszerül, hogy otthagyja a munkahelyét, máshová költözzön, átalakítsa a lakást, esetleg ápolásra rendezkedjen be. Pont ezért kell minél többet megtenni még idejében: nagyon tág az érintettek köre.
Kicsit most olyan érzésem van, hogy kaptunk rossz, rosszabb és még rosszabb forgatókönyveket. Tényleg semmit nem tehetünk azért, hogy stroke ki se alakuljon?
Dehogynem, a dolog csak látszólag ennyire váratlan. Lehet azért sok mindent tenni egészséges életmóddal és rizikó tényezők, például a vérnyomásunk karbantartásával (nem véletlen, hogy nálunk kétszer annyi eset fordul elő, mint mondjuk Nyugat-Európában vagy Japánban). Azt mondhatjuk, hogy se a magas, se a nagyon alacsony vérnyomás nem túl jó: a normál közepes az ideális megelőzési szempontból. Ezen túl kockázatot jelent minden olyan faktor, ami érbetegséget okozhat, például a cukorbetegség, a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a megemelkedett vérzsír-szint. Sajnos stroke ezek nélkül is kialakulhat – példa erre több fiatal, akik áldozatául estek mondjuk egy érsérülés vagy véralvadási zavar miatt –, de azért időskorú, beteg embereknél fordul elő jellemzően – fele-fele arányban nőknél és férfiaknál.
“Az orvoslás fontos pozitívuma viszont, hogy fantasztikus emberekkel találkozhatunk.” (Fotó: Kováts Dániel)
Mennyi idős volt a legfiatalabb betege?
Egy tizenkét éves kisfiú volt. Nagyon nehezen éltük meg, és nem is szívesen emlékszem vissza rá. Ugyan nem a legrosszabb volt a kimenetel, de maradványtünettel gyógyult. Rossz volt látni, hogy még előtte áll az élet, és ezzel a hendikeppel kell végigmennie rajta. De volt sok huszonéves, harmincas betegem is, szerencsére egész jó gyógyulási aránnyal.
A sokat emlegetett pozitív hozzáállás vajon mennyit számít a sikeres rehabilitációban?
Biztos, hogy sokat számítana, csak sajnos a betegeink nagy hányada (körülbelül 42%-uk) hangulati zavarral, depresszióval küzd épp a stroke következtében. Ráadásul ilyenkor maga az idegrendszer károsodik, vagyis pont az a részünk, ami részben felel a hangulatainkért. Szerencsére ma már ezt is lehet kezelni.
Nem választott könnyű szakterületet…
Az ember nem biztos, hogy úgy választ, hogy előre mérlegel minden szempontot. Olyan értelemben igenis szerencsésnek érzem magam, hogy ahogy kijöttem az egyetemről, egy évre rá igazolták a vérrögoldó kezelés hatékonyságát, ami az első komoly fegyver lett a kezünkben. Ugyan voltak kudarcaink is, mert a betegkiválasztás köre – vagyis az, hogy az új eljárást kinél érdemes alkalmazni – még nem volt pontos, értünk el komoly sikereket is. És a kudarcok is inkább ahhoz adtak erőt, hogy még hatékonyabb munkára, még nagyobb javulásra törekedjünk. 2011-től aztán egyre jobb és jobb eszközök jelentek meg, és most újabb terápiás forradalom előtt állunk, ami hatalmas motivációt ad. A mindennapok során természetesen látunk tragédiákat, de ezek a sikerek és remények felülírják az ezek fölött érzett elkeseredést.
Kérem, meséljen néhány igazi sikertörténetet, bízom benne, hogy van az is – és ezek szerint remélhetően egyre több lesz.
Van hál’istennek ilyen is. Azt látjuk, hogy akik a stroke pillanatában aktívan dolgoznak, azok jobban gyógyulnak, hiszen maga a munka is motivációt ad ehhez. A betegem volt például egy ismert magyar nagyvállalat igazgatónője, aki nyaki érműtéteken is átesett, mégis, visszatérése után még hosszú ideig ellátta a korábbi feladatkörét, amelyben ráadásul anyanyelvi szintű németnyelv-tudásra volt szüksége. Szerencsére ez a készsége is visszatért. Vagy emlékszem egy fiatal jégkorong-edzőre, aki a katéteres beavatkozás után mindössze egy héttel a saját csapata meccsén tért vissza a kórházból, mintegy meglepetésként a csapattársaknak és a nézőknek. Persze óriási ováció fogadta. Nos, ezekért a pillanatokért érdemes végezni ezt a munkát.
“És a kudarcok is inkább ahhoz adtak erőt, hogy még hatékonyabb munkára, még nagyobb javulásra törekedjünk.” (Fotó: Kováts Dániel)
Gondolom, ez nem egyéni küzdelem, hanem csapatmunka.
Pontosan. Csapatjáték, akár a jégkorong. Egy ilyen visszatérés soha nem egy ember érdeme, még ha bizonyos döntéseket egy-két ember hoz is meg. Az, hogy a beszédre képtelen béna ember egy hét elteltével ott van a pályán, az harminc-negyven kolléga összehangolt munkájának eredménye. És ebben mindenkinek a tevékenysége egyformán fontos a beteghordótól a sebészorvosig, a diagnosztától a gyógytornászon át az ápolóig.
Nyilvánvaló, hogy egy orvos bár empatikus kell legyen, nem „halhat bele” minden páciense sorsába. Önnek mennyire sikerül távolságot tartania?
Minden beteg más. Van, akihez óhatatlanul közel kerül az ember. Az orvoslás fontos pozitívuma viszont, hogy fantasztikus emberekkel találkozhatunk. Például művészekkel, írókkal, költőkkel vagy épp építészekkel, akiknek óhatatlanul a hatása alá kerül az ember. Máskor viszont az egyenes, jó szándékú, tiszta tekintetű vidéki ember személyisége lehet magával ragadó. Az természetesen megengedhető, hogy ne csak a beteget lássuk valakiben, hanem a szakembert, az embert is, sőt, a kezelésben segít, ha az élete más szeleteit is megismerjük. De a szerepünkből nem szabad kizökkenni.
És mikor engedi meg magának, hogy kizökkenjen? Mikor van vége az orvos szerepnek?
Amikor hazaindulok, és befordulok az utcánkba. Ugyancsak az egészségügyben dolgozó feleségem és két fantasztikus lányom van, egy óvodás és egy alsó tagozatos, és olyankor már csak rajtuk jár az eszem. Emellett érdekel az utazás, a fényképezés, az építészet és igyekszem sportolni, mert az a lelki terheken is könnyít, és az állóképességnek is jót tesz. Erősebb fizikummal jobban bírom a váratlan helyzeteket is, mondjuk egy éjszakai ügyeletben. Ez segít koncentrálni akár hajnali kettőkor is, ha épp arra van szükség.
