„Nagyon élesen emlékszem arra a napra. Pont a 32. születésnapja előtt az ember mindenre gondol, de arra nem, hogy egyszer csak azt mondják rákos. 2-3 héttel előtte vettem észre egy csomót a mellemben, teljesen véletlenül, fürdés közben. Először nem gondoltam semmi rosszra, de valahogy olyan furcsa érzésem lett, ahogy telt az idő, egyre jobban zavart, azt éreztem, valami idegen van bennem, aminek nem lenne szabad. Olyasmi érzés volt, mintha valami csúnya bogarat kellene megfognod. Adtam neki időt a menstruációm végéig, hátha elmúlik, de nem múlt. Sose jó, ha a családnak van onkológusa, az azt jelenti, szükség volt már rá, de most kicsit örültem, hogy ismerek egyet, ráadásul egy nagyon jót. Első utam oda vezetett” – meséli Dóra (36). „Emlékszem a reakciójára. Nem mondta ki, de én azonnal tudtam, láttam a szemében, hogy nem jó, hogy ez mellrák. Innen már szinte időm sem volt ezen gondolkodni, nagyon gyorsan ment minden. Megvolt a szövettan. Megbeszéltük, hogy műtéttel kezdünk, utána kemoterápia, és minden rendben lesz.”
De nem lett minden rendben. Ahelyett, hogy a tervek szerint gyorsan túl lett volna mindenen, kivették volna a daganatot, újabb vizsgálatok kezdődtek.
„Igen, a terv a műtét előtti CT-nél borult fel, amikor az kimutatta, hogy a májamban és a tüdőmben is vannak áttétek. Műtét helyett tovább vizsgáltak, hogy minél többet tudjanak meg a betegségről. Volt ott ultrahangtól az újabb szövettanig minden. A vége az lett, hogy azonnal el kellett kezdeni a kemoterápiát. Az egy kicsit ijesztő, amikor felhívnak, hogy mikor akarod kezdeni, akár holnap is lehet. Abban maradtunk, hogy csináljuk, de valószínűleg teljesen eltűnni nem fognak, örülünk annak is, ha nem nőnek tovább.”
„Korábban is volt már tapasztalatom a rákkal. Az elején, amikor még csak arról volt szó, hogy a mellemben van, azt gondoltam, nem baj, megoldjuk, ez a szervem aztán tényleg nem létszükséglet. Vigyék, ha kell, megleszek nélküle, csak gyógyuljak meg. Ha őszinte akarok lenni egy pillanatig még örültem is, hogy nem olyan betegségem van, ami mondjuk az agyamat, beleimet vagy más nagyon fontos szervet érinti. Na persze ez a kis öröm elég gyorsan el is múlt.” Áttétes betegség esetén műtétre csak vészhelyzetben, vagy akkor kerül sor, ha annak terápiás előnye van. Dóránál erre a daganatok elhelyezkedése miatt nem volt lehetőség. „Azt hiszem, mondhatom, hogy elég jól bírtam a kezeléseket. Végig dolgoztam, néhány változtatást leszámítva minden ment ugyanúgy, mint előtte. Nem azt volt nehéz feldolgozni, hogy rákos vagyok, ez egy állapot: van, és kész, sokkal inkább azzal volt problémám, hogy tudtam, a ráksejtek olyan helyeken buliznak bennem, ahol nagyon nem lenne szabad. Ettől mindig irtóztam. Még most is. Tudom vicces, de én nagyon vizuális típus vagyok, amit elképzelek, azt látom is. Láttam a rákokat is, ahogy csámcsogva, a fogukat csattogtatva eszik a sejtjeimet. Aztán amikor a kezelések hatására elkezdtek haldokolni, ami azért járt némi fájdalommal, akkor mindig azt mondtam, sikítanak. Én ezt így hallottam a fejemben.”
Egy ilyen betegség nem csak testileg, lelkileg is hatalmas megterhelés lehet. Ahogy más krónikus betegeknek, Dórának is meg kellett tanulnia együtt élni a betegségével, és mindennel, ami együtt jár vele. „Tisztában vagyok vele, hogy nagy szerencsém volt. Pont az utolsó pillanatban történt valami, ami miatt a mellemben lévő daganat környezete begyulladt és bedagadt. Ennyin múlt, hogy észrevettem.
Nagyon nehéz reggelente úgy felkelni, hogy tudod ott van benned. Meg kell tanulni kezelni ezt a helyzetet, hogy ne vigye el a mindennapokat, másra is legyen idő és energia.
Minden nap más. Vannak jobb, könnyebb napok, és vannak rosszabbak, nehezebbek, amikor több segítségre van szükség, de jól van ez így. Sosem szabad elfelejteni, hogy az orvosaimnak köszönhetően akár még sokáig élhetek, és ezért megéri.” A legtöbb rákbeteg változtat az életén, próbál valahogy máshogy, jobban élni, mint a betegség előtt, hogy mindent megtegyen önmagáért. Dórával sem volt másképp. „Régen nagyon csendes voltam. Túl csendes, sok mindent elviseltem, és csak magamban fortyogtam, ami biztosan nem tett jót a szervezetemnek, ha így utólag visszagondolok rá. Ez tulajdonképpen folyamatos stressz. Próbálok rajta változtatni. Persze még mindig csendes vagyok, de igyekszem. Most már nem tűrök el mindent. Ha valaki nem úgy viselkedik vagy beszél velem, ahogy szerintem kellene, akkor fel merek állni, és ha kell, az asztalra is csapok. Ezt mondjuk mindenkinek ajánlom, nagyon rossz érzés cipelni a sok problémát magunkban.”
Magyarországon évente 5000-6000 nő fedez fel magán emlőrákot.
Az orvostudomány fejlődése számunkra felfoghatatlan, amíg nem kell egy ilyen súlyos betegséggel szembenéznünk. Még mindig sokan beszélnek halálos kórként a rákról, pedig bizonyos típusai ma már nagyon jól gyógyíthatók. „Én erősen orvospárti vagyok, soha nem hittem semmilyen csodaszerben, nem is szedtem. Mindig csak azt csináltam, amit az orvosom mondott. Ha éppen azt javasolta, mozogjak, akkor összekaptam magam, és elkezdtem gyalogolni, később futni, mert biztosan nem véletlenül mondogatja. A diagnózis óta eltelt négy év, és én három és fél éve vagyok tünetmentes, bár én jobban szeretem, ha azt mondjuk, azóta nincs jele a ráknak, mert igazából tüneteim előtte se voltak. Bizonyos szempontból szerencsés vagyok, mert erre a típusú betegségre nagyon sok jó gyógyszer van, és én megkaptam, amit lehetett. Hat kezelést kaptam, amiből a negyedik után már alig volt látható nyoma a betegségnek. Szóval elmondhatom, hogy hatásos volt. Most, hogy ne újuljon ki, gyógyszeres kezelést kapok, valószínűleg életem végéig, de nekem megéri.”
Szponzorált tartalom
