„Generalizált szorongással küzdök. Harmadikos lehettem, amikor bekúszott az életembe ez a betegség, először nem is értettem, mi történik velem. Csak arra emlékszem, hogy állandóan rettegtem és aggódtam olyan dolgok miatt, amik a többi, korombéli gyereknek eszébe se jutottak.
Az utam a betegséggel finoman fogalmazva igencsak rögös. Hónapok telnek el úgy, hogy tünetmentes vagyok, gondtalanul, boldogan élem az életem. Aztán hirtelen, akár a villámcsapás, belém áll az ideg, és én semmit nem tehetek, hogy megállítsam az örvényt, ami ilyenkor elragad.
Ez egy nagyon ijesztő és nagyon agyafúrt betegség. Miért? Mert olyan dolgokon kattogsz miatta, amik normális esetben eszedbe sem jutnának. Ezek a gondolatok egyszerűen beszivárognak az agyadba, és te nem tudsz megálljt parancsolni nekik. A szíved zakatol, és hiába veszed egyre szaporábban a levegőt, mégis azt érzed, fuldokolsz. És nem számít, hányszor történt már meg veled, mert mindig ugyanolyan rémisztő.
- Ha nem szoronganék, minden reggel tiszta fejjel ébrednék. Nem kezdenék rögtön ébredés után végigmenni a képzeletemben élő to do listámon, amelyre már az egész előttem álló nap történéseit felvéstem gondolatban.
- Ha nem szoronganék, lazán mehetnék kirándulni, nyaralni vagy éppen koncertre, és nem rettegnék az autóbalesetek, a tömeg, a zsebtolvajok vagy éppen a túl hangos zaj miatt.
- Ha nem szoronganék, tudnék lélegezni. Tudjátok, úgy igazából mély levegőt venni. Nem lenne szúró fájdalom a mellkasomban, nem zihálnék, nem pánikolnék. Csak lélegeznék szépen, nyugodtan.
- Ha nem szoronganék, nem ébrednék rettegve másnaposan, és nem próbálnám kétségbeesetten felidézni az előző este minden egyes pillanatát, azt, hogy mit tettem, vagy éppen mit nem.
- Ha nem szoronganék, támogatóbb barát, társ és gyerek lehetnék. Válaszolnék minden levélre és telefonhívásra. Nem mondanám le a megbeszélt közös programokat, amiket úgy vártam. És nem okoznék ezzel kellemetlen félreértéseket.
- Ha nem szoronganék, több önbizalmam lenne. Nem kérdőjelezném meg újra és újra a saját képességeimet. Nem kattognék állandóan azon, hogy elég jó vagyok-e. Nem vonnám kétségbe a saját értékeimet és nem agyalnék azon, hogy vajon tudok-e eléggé szeretni. Csak elégedett lennék magammal.
- Ha nem szoronganék, nem kellene kétségbeesve hívnom a szüleimet, amikor elragad egy roham. Nem könyörögnék nekik, hogy jöjjenek értem, csak hogy egy kicsit nagyobb biztonságban érezzem magam.
- Ha nem szoronganék, az életem mindig csupa verőfény lenne, nem érezném állandóan úgy, hogy egy szürke felhő mindig követ, lesve a pillanatot, amikor újabb hideg zuhannyal önthet nyakon.
- Ha nem szoronganék, az emberek nem ítélkeznének fölöttem. Nem ítélnének el azok, akik nem ismernek. Akik nem értik, hogy a szorongás egy betegség. Egy kémiai reació az agyamban, ami időnként maga alá gyűr.
Ha nem szoronganék, nem kellene állandóan magyarázkodnom a viselkedésem miatt. És nem kellene állandóan megvédenem magam azoktól a dolgoktól, amiket nem vagyok képes kontroll alatt tartani.
De van még itt valami más is. Ha nem szoronganék, nem lennék olyan erős, mint amilyen így vagyok. Nem lennék olyan alkalmazkodó és annyira bátor. Ha nem szoronganék, nem is én lennék, hanem egy teljesen más ember.”
(via)
