Barna Erika

húsz éven át dolgozott rádiós munkatársként a Petőfi Rádió Drogéria című műsorában. Mint riporter rengeteget tett a társadalom és a média érzékenyítéséért a drogtéma iránt. Elvégezte az addiktológiai konzultáns szakot, hogy elmélyítse tudását, és segítőként is tudjon dolgozni. 2007-től a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia kommunikációs vezetőjeként tevékenykedett, néhány éve pedig a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány igazgatója. Helyi szinten adományokat gyűjt civil kezdeményezésekre, közösséget fejleszt. „Sok éven át láttam, mennyire eszköztelenek, forrás nélküliek a civilek. Szeretnénk megmutatni, hogy létezik magánadományozás is, nemcsak az államra, az önkormányzatra és Európára lehet támaszkodni.” Erika Veres Ilona-díjban részesült.

A legjobb barátnőm öccse heroinista volt. Közelről láttam, mennyire gyötrelmes dolog ez, mit okoz egy család életében és mennyire stigmatizál. Ez a kétezres évek elején történt, amikor már lehetett beszélni erről a problémakörről – akár a rádióban is.

Amikor kezdtem ezt a munkát, leginkább az ópiátfogyasztó szubkultúra volt markáns Magyarországon, később betörtek a piacra a szintetikus szerek, amelyek teljesen átalakították az egész drogszcénát. Ma pedig bárhol, bárki szinte fillérekért hozzáférhet az anyaghoz, a legfiatalabbak is. Különbség az is, hogy míg egykor szinte csak férfiakat érintett a kérdés, mára az addikció a nők problémája is. Az ellátórendszer ehhez képest a mai napig a nyolcvanas évek férfifogyasztójára van kitalálva. Persze nem könnyű lépést tartani a változásokkal, hiszen a piac, a kínálat pillanatról pillanatra változik. A használt szerek egyre veszélyesebbek, ma sokkal gyorsabban lehet sokkal súlyosabb állapotba kerülni drogtól. Az érintettek ráadásul sokszor azt sem tudják, mit vesznek be, így az ellátó is sötétben tapogatózik.

A droggal kapcsolatos általános szemlélet Magyarországon? Talán az jellemzi a leginkább, hogy két alkoholista megbeszéli a kocsmában, milyen szörnyűek a drogosok. Vagyis az emberek nagy része sokkal veszélyesebbnek ítélik a mai napig az utóbbit, pedig az alkohol elterjedtebb, és szintén súlyosak lehetnek a következményei. Gondoljunk bele: nincs olyan ember, akinek a környezetében ne lenne alkoholprobléma.

Mindig jó látni a talpra állt függőket. Akiknek sikerül kijönni ebből és józanul élni, azok onnantól kezdve többnyire nagyon tudatosan és őszintén élik az életüket. Képesek beszélni az érzéseikről, feldolgozni a veszteségeket. Vagyis ha egyszer kimásznak belőle, sokat épülhetnek ebből az egészből. Számomra irigylésre méltó az erejük.

Összességében jó emlék ez az időszak. Sokat tanultam. A drogfogyasztásban leképeződik az egész a társadalom, a viszonyaink… Minden benne van, ami az életünk. Nagyon szerettem ehhez a szakmához tartozni. Csak… nekem fontos, hogy értelme legyen annak, amit csinálok. Azért jöttem el, mert drogterületen nagyon nehéz eredményt elérni. Már nem tudtam töltődni, azt éreztem, hogy már többet vesznek el, mint amennyit adnak a mindennapok.

A legfontosabb az lenne, hogy annyi pénzt tegyenek a rendszerbe, hogy a túlélésen túl fejlesztésre is jusson. Több szervezet is gondolkozik komplex felépülési programban. Jó lenne, ha épülnének olyan házak, ahol a legkisebb segítségtől a rehabilitációig mindenki kaphatna egy lehetőséget.

Nagy Alíz

közel húsz éve van jelen tapasztalati segítőként, színháztrénerként, vezetőként a szenvedélybeteg-ellátásban. A Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrum rehabilitációs intézetében először Deszken, majd Szegeden terápiás segítőként dolgozott, jelenleg pedig Szatymazon a felnőtt részleg vezetője, viselkedésterápiát, színházterápiát tart.  De működik náluk ifjúsági részleg is, ahová már tízéves kortól vesznek fel kérelmezőket. A leszoktató program féléves, utána félutas programra van lehetőség – a bent fekvők az intézményből járnak dolgozni, pár hónap múlva pedig többnyire képesek kivenni egy albérletet. Az ország minden részéről kerülnek ide páciensek. Alíz huszonnégy évesen kezdte ezt a munkát, ma negyvenhárom. „Nagyon szeretem – mondja.– Egyszer-kétszer azért elfáradtam, de mindig visszatértem.” Alíz Veres Ilona-díjban részesült.

Kevesen bírják ezen a területen, de aki az első pár évet átvészeli, általában sokáig marad. Ez nagyon addiktív munka. Emberekkel foglalkozni sosem könnyű, és itt csupa nehéz sorsú emberrel találkozunk. Kevesen tudják cipelni ezeket a terheket, bár… nem is kell cipelni, inkább csak meghallgatni őket és keresni a kiutat. Nekik segítség kell, ami az én értelmezésemben maga a kapcsolat. A megoldásokat a függő személlyel kell kitermeltetni, mi csak eszközök vagyunk a kezében. Mert én mondhatok neki bármit, az az én megoldásom lesz, nem az övé.

Nem a motiváció hiányzik nekik, hiszen mindenkiben ott a vágy a változásra, ezt viszont életben kell tartani. A legnehezebb inkább az, hogy képesek legyenek együtt élni a saját sorsukkal. A klienseink nagy részében megvan a vágy egy új életre, de az kevés ahhoz, hogy végig is csinálják a terápiájukat. Képesek a változásra, de a gyökereik, egykori társadalmi közegük, a sérülések a múltból megmaradnak. Ezek ellenében kell életben tartani bennük a vágyat. Hitet kell adni,  megtanítani őket együtt élni saját magukkal és a problémáikkal.

Tapasztalati segítő vagyok, vagyis egykor átmentem azon, amin a klienseink. Huszonkét évesen kerültem rehabra, hat év drogkarrier után. Már ott azt éreztem, hogy emberekkel kell foglalkoznom. Több mint egy éve felépültem, amikor visszahívtak dolgozni. A klienseknek keveset beszélek a múltamról, hiszen azóta eltelt huszonegy év. Akkor szoktam használni ezt mint terápiás eszközt, ha elakadás van, és azt látom, hogy ez talán segít.

Így utólag azt hiszem, kerestem valamit, amitől boldog leszek, amitől megnyugszom. A mostani szerfogyasztók is keresnek valamit. Amitől kielégülnek, amitől felpörögnek vagy épp megnyugszanak. Valami pluszt, amit nem találnak az életükben. A mostani generációnak nehezebb a dolga, mert ma nem könnyű boldognak lenni. Túl sok az információ, az elvárás, a csábítás, könnyebb kábítószerhez jutni. Tizenhárom éves volt a legfiatalabb páciens, aki bent feküdt nálunk, akkor már két-hároméves szerhasználattal a háta mögött. Szóval ma mindennél fontosabb tartozni valahová. Olyan helyre, ahol úgy fogadnak el, ahogy vagyunk.

Akik ide kerülnek, többnyire nagyon rossz állapotban vannak. Ebben nem az számít, hogy mennyire van mélyen valaki, hanem hogy hogyan éli meg. Hogy utcára kerül-e, elhagyja-e a családja… Mert van, akit a család hoz be, de olyan is, aki már az utcáról kerül ide. Volt például a közelmúltban egy fiatal lány. Az utcán élt, de látszott rajta, hogy nem oda való. Sikerült felállnia, és azóta már dolgozik, párkapcsolata van: ez volna a cél mindenkinél.

A színházterápia szenvedélybetegekkel izgalmas munka. A kliensek eleinte nem szeretik, hiszen itt a saját testükkel kell dolgozni, és ez tőlük idegen. Önelfogadási problémáik vannak, és a berögzült szerepeik a mozgásos gyakorlatok által sokkal láthatóbbá válnak. Az előadáson önmagukat játsszák, a saját történetüket, és ez nehéz. A mozgáscsoport dinamikájához hozzátartozik az erős csoportkohézió. Akik végig csinálnak egy tréninget, általában sokáig maradnak, és a közösséggel való viszonyuk erősebb. A testtudati munka lehetőséget ad a korrekcióra. Volt egy lány, aki nem tudott esni. Gyerekkora óta fél a fizikai fájdalomtól, de sikerült átlépnie a határait, és az előadáson többször is elesett. Ez például eredmény – egy sikerélmény a munkámban.

Prevenció? Nulla éves kortól kellene kezdeni. Nem azzal, hogy a drogról beszélünk, hanem hogy olyan támogató közeget teremtünk, ahol a gyerek önmaga lehet. A mai világban nagyon nehéz megvédeni őket, mindenképp találkozni fog szerekkel. Csak az lehet a kulcs, ha nem éri meg ezekhez nyúlnia. Legyen ezeknél fontosabb, jobb dolog az életében! Legyenek szabályok, de érezze, hogy szeretik, elfogadják és kipróbálhat sok mindent!

Sztereotípiák. A legtöbben úgy tartják, hogy ők gyenge emberek, és maguknak köszönhetik, ahova jutottak. Ez a felfogás mindig élni fog, ezen nem tudunk változtatni. Pedig a szenvedélybetegek valójában nagy küzdők, nagy túlélők. Általában sokkal érzékenyebbek az átlagnál – én ezt is pozitívumnak látom.

Tíz százalék körül van azok aránya, akik végigcsinálják. A teljes absztinenciát talán egy-két évig tartják. Totális józanságra tanítjuk a klienseket, de mivel többnyire fiatalokról beszélünk, irreális elvárás, hogy egész életükben ne igyanak meg egy pohár italt. Én már azt is előrelépésnek tekintem azt is, ha némi életminőség-javulás következik be.

Nyírády Adrienn

szociálpolitikus-közgazdász a Budapesti Corvinus Egyetemen kezdte kutatói pályafutását. A 2000-es évek elején számos drogfogyasztással és az arra adott társadalmi válaszokkal kapcsolatos kutatásban vett részt. 2005 és 2017 között a Nemzeti Drog Fókuszpont vezetője volt. Meghatározó szerepet töltött be a magyarországi kábítószerügyi információs rendszer felépítése, a hiteles adatok összegyűjtése, feldolgozása és elérhetővé tétele révén a döntéshozatal támogatása terén. A Bayer István Díjjal másfél évtizedes munkáját köszönték meg.

Már egyetemista koromtól kutattam. Később pedig azt éreztem, tudnom kell, milyen emberi sorsok vannak a számok mögött – ezért jelentkeztem egy addiktológiai képzésre. Mindig is azt vallottam, a kutató ismerje meg a közeget, amellyel foglalkozik, tudja, hogy kikről beszél, találkozzon velük, ismerje meg az életüket, a problémáikat. Egyszóval: menjen terepre. Számomra ez nagyon tanulságos volt.

Az ember mindig úgy vág bele egy kutatásba, hogy azt reméli, amit kimutat, annak lesz haszna a gyakorlatban, hiszen nem öncélúan, magunknak kutatgatunk. Sajnos ez nem mindig teljesül. Voltak olyan eredményeink, amiket nagyon vártak és azonnal továbbgondoltak, és persze olyanok is, amik az asztalfiókban végezték.

Magyarország európai viszonylatban mindig is az utolsó egyharmadba tartozott, ami a fogyasztók számát, a drog elterjedtségét illeti. Inkább csak az változott, hogy milyen szerekkel élnek az emberek. Húsz évvel ezelőtt az amfetamin, az extasy, a heroin volt homloktérben, az utóbbi néhány évben az új típusú pszichoaktív szerek használata a legjellemzőbb. A drogfogyasztás minden társadalmi rétegben megjelenik, de azért a mélyszegénység többszörösen hátrányos helyzetet jelent e téren is.

Az érintetteknél komoly probléma, hogy nemcsak testileg, szellemileg épülnek le, de a kapcsolataik is tönkremennek. Én úgy látom, hogy a stabil család, a támogató környezet lehet védőfaktor. Az az értékrend és biztonság, ami ott adott. Persze máshonnan nézve a probléma gyökere is ugyanitt van.

A statisztikákban – akár a kezelésbe kerültek számát, akár a rendőrségi ügyeket tekintjük – többségben vannak a férfiak, ugyanakkor sok a szerfogyasztó nő is. A legjellemzőbb az, hogy a folyamat tinédzserkorban kezdődik, leggyakrabban 13-16 évesen. Úgyhogy véleményem szerint 7-8. osztályban különösen fontos a megelőzés.

Óhatatlanul felmerül a kérdés az emberben, ha ezzel foglalkozik, hogy vajon meg tudja-e majd védeni a saját gyermekeit. Egyet tudok tenni: éreztetni, hogy mindig lesz hova tartozniuk, és mindig számíthatnak a családjukra. A drogfüggők felépülésében is meghatározó, ha azt érzik, újra tartoznak valahová. Onnantól más lehet az útjuk, ismét lesz jövőképük. Azt látják: van értelme reggel felkelni.

Néha szükség van váltásra. Lehet, hogy hamarabb kellett volna meglépnem, nem tizenhárom év után. Mert hát nehéz egy vezetői pozíciót összeegyeztetni a családi teendőkkel. Nagyon szeretem a kutatást, de muszáj mást is csinálni, új dolgokat tanulni, hogy megmaradjon a lelkesedés bennem. Úgyhogy most családpolitikai területen dolgozom, ez – remélhetőleg – másképpen lesz hasznos.