2018. Március 11.

„Eddig nem tudtam, hogy a gyógytornász hozzám ér!”

A név nélkül rovatunkban kitálal a gyógytornász, aki nagyon unja már, hogy a kollégái nem végzik el rendesen a munkájukat. Vagy azért, mert lassan kihal a szakma, vagy lustaságból.

Szarka Nóra

„Elmondom név nélkül” című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, ügyfelekről és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül mesélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról.

Mióta dolgozol gyógytornászként?

Nem hangzik jól, de már 31 éve. A főiskola után évekig kórházban dolgoztam, és az ottani betegeket tornáztattam a rehabilitáció keretében, nagyon sokat tanultam. A fejem tele volt tudással, mert a főiskolán tényleg rendesen megtanították nekünk az elméletet, de a gyakorlatot ott tanultam meg. Aztán egy olyan céghez kerültem, amely a háziorvosokkal áll kapcsolatban, és a betegek tb-alapon kapják meg az előírt kezeléseket, így teljesen megváltozott az életem. Egyik betegtől megyek a másikig, a lakásukon vagyok, ezt is meg kellett szoknom. Nem vagyok fehérben, magam osztom be az időmet, nem rossz ez így, sőt élvezem, csak más a kórház után. Ráadásul hülye vagyok, de ez már nem fog megváltozni…

Hogy érted azt, hogy hülye vagy?

Mindig ott maradok egy kicsit tovább, még segítek ebben-abban, meghallgatom a bajukat, és magamra is veszem azt, főleg az idősektől válok el nehezen, akik egyedül maradnak. És nagyon sok szörnyűséget látok, ami nem múlik el nyomtalanul, ha hazamegyek, napokig nyomaszt egy-egy sztori, vagy akár hónapokig, attól függ, mennyit járok még az illetőhöz.

Most éppen mi nyomaszt aktuálisan?

Van egy friss betegem, hatvanas házaspár, a férfinek orvosi műhiba miatt amputálták a lábát, nem is kellett volna levágni. És úgy adták haza a rehabilitációs intézetből, hogy meg sem tanították használni a művégtagját, ez a magyar egészségügy. Ezen teljesen kiakadtam, mert nem tudott közlekedni, mankózott, holott egészen jó minőségű életet is élhetne, ha tudta volna használni a protézist. Ne félj, nemsokára senki sem látja majd rajta, hogy hiányzik az egyik lába térdtől lefelé, megtanítom mindenre. Először megmutattam, hogyan kell feltenni, mert ezt sem tanították meg neki, felháborító!

Sok ilyen eseted van?

Sajnos igen. Mindig nagyon elkeseredem, amikor azt látom, hogy a kolléga nem foglalkozik a beteggel, aki ezért nem képes normális életet élni. Van egy betegem, egy velem egykorú nő. Első alkalommal, amikor elmentem hozzá, teljesen ledermedt, amikor megfogtam a lábát torna közben. Azt hittem, hogy nem szereti, ha hozzáérnek. Rákérdeztem, és azt mondta, hogy az elődöm 3 gyakorlatot megmutatott, aztán nyomkodta a telefonját, és időnként rászólt, hogy tempósabban csinálja, nem ér rá egész nap. Aztán negyedóra múlva távozott. Én mindig pontosan egy órát tornáztatom a betegeimet, és közben megtanítom nekik, hogyan kell csinálni, vagyis hozzájuk érek. Eddig nem tudtam, hogy a gyógytornász hozzám ér, mondta ez a nő, és elsírta magát. El sem tudom képzelni, hogyan próbál megtanítani valaki úgy egy tornát, hogy nem ér hozzá a beteghez…

Jellemző, hogy inkább idősekhez kell menned?

Több az idős betegem, de sok fiatal is van, akit valamilyen baleset ért, vagy betegség miatt szorul gyógytornára. Meg ne kérdezd, melyik a jobb vagy rosszabb, úgy általában nem irigylem a betegeket, borzasztó lehet kiszolgáltatottnak lenni. De nehogy azt hidd, hogy a munkám szomorú, mert általában nagyon szeretem a betegeimet, jól elbeszélgetünk, van olyan, akihez már évek óta járok, és szinte baráti a viszony.

Nemrégiben egy csípőprotézises nőhöz mentem, és amikor a férje kinyitotta az ajtót, akkor azonnal végigmért, köszönt, megcsóválta a fejét, majd kijelentette: „Ne haragudjon kedveském, maga nem lesz jó nekünk!” Annyira meglepődtem, hogy kacarászva csak annyit tudtam kinyögni, hogy aztán miért nem? Mert maga nagyon sovány, az én feleségem meg 150 kiló, és meg sem tud mozdulni. Addigra kicsit magamhoz tértem, és mondtam, hogy ez egyáltalán nem jelent semmit, mert ez technika kérdése, nekem egyáltalán nem kell megemelnem a feleségét, és majd meglátja, mi lesz. Azt azért láttam, hogy nem győztem meg, de beengedett. A felesége 8 héttel a csípőprotézis-műtétje után még nem kelt fel, tehát azonnal felültettem, és mondtam, hogy talpra állunk. Mindketten tiltakozni kezdtek, de mondtam, hogy nincs apelláta, muszáj járnia, már eddig is kellett volna. Nem fog menni, nem fog menni, ismételte folyamatosan a nő, a férje pedig a fejét csóválta. 10 perc múlva tettünk egy kört az asztal körül, 2 hét múlva pedig az udvaron sétáltunk. És közben nem híztam 20 kilót. A harmadik alkalommal már családtagként kezeltek, és belátták, hogy a vékonyságom nem jelent semmit.

Azt mondtad, hogy van olyan beteged, akihez 10 éve jársz…

Igen, Margit néni. Egyedül él, a lánya megy hozzá mindennap délután, iszonyúan édes idős asszony. Na, ő tényleg olyan, mintha a rokonom lenne. Évek óta van kulcsom a lakásához, hetente kétszer megyek hozzá, olyankor én készítem neki a reggelit, utána elmosogatok, mert így a lányának könnyebb, legalább segíthetek, én meg szívesen csinálom. Régebben jókat beszélgettünk, sokat mesélt az életéről, mostanra azonban kezd egyre demensebbé válni, furcsa dolgokat mond, fáj a szívem érte. A mozgása jó, de a fejével nagy a baj…

Képünk illusztráció

Milyenek a kollégáid?

Őszintén? Pénzsóvárak, akiknek a beteg számít a legkevésbé. Még olyan evidenciákat sem mondanak el a betegeknek, hogy melyik kézbe fogják a botjukat, vagy hogyan mankózzanak. Tartják a markukat, aztán öt perc múlva már ott sincsenek. Pedig ettől nem gyógyul meg a beteg, és mi azért vagyunk. Gyógyítani, tornáztatni, segíteni, vagy nem? Van egy kollégám, akiről eddig csak hírből hallottam, mondjuk, nevezzük Balázsnak. Ő a leghírhedtebb gyógytornász a környékünkön, 10 percnél tovább senkinél sem marad, kéthetente beesik, türelmetlen, óra közben újságot olvas. Egyszer összefutottunk, de addigra én már hírből annyi rosszat hallottam róla a betegektől, hogy látszott az arcomon az utálat. Sajnálom, nem tudtam és nem is akartam leplezni az érzéseimet…

Hogy néz ki egy napod?

Nyolcra megyek az első betegemhez, aztán szép sorban az összes többihez. 15 óra után már nem vállalok beteget, addigra hulla vagyok. Fizikailag és szellemileg egyaránt. Utána vagy elmegyek a körzeti orvosokhoz papírozni és új betegeket felvenni, vagy pedig otthon csinálom a papírmunkát. 17 órára annyira elfáradok, hogy másnapig igyekszem nem is gondolni a munkámra, nem mindig sikerül. Igazából, amikor egy friss balesetes fiatalt kapok, aki soha nem fog normális járni, vagy meghal egy régi betegem, akkor még sírni is szoktam, mert még 30 év után sem tudom függetleníteni magam ettől. Soha nem is fogom tudni, az biztos!

Mit szeretsz benne a legjobban?

Amikor áttörés van, valaki talpra áll, járni kezd, vagy először tud egyedül felülni. Ilyenkor nagyon meghatódunk, sokszor együtt sírunk, én pedig azt érzem, hogy van értelme a munkámnak, hasznos dolgot csinálok. Ez a legjobb benne. Aztán azt is szeretem – most biztosan azt gondolod majd, hogy elmeroggyant vagyok –, amikor egy ismeretlen címre megyek, keresgélek, az izgi. A múltkor a két vasúti sorompó között állt egy ház, én meg éppen oda mentem tornáztatni egy beteget. Háromszor mentem el előtte, mert el sem tudtam képzelni, hogy ott ház lehet. Aztán azt is szeretem, amikor csak úgy felhívnak a betegeim, hogy hogy vagyok, nem fáztam-e meg, boldog szülinapot kívánnak, vagy a nagy havazás miatt kérik, hogy óvatosan vezessek. Azt hiszem, talán ezért is csinálom, mert szeretnek. A paraszolvencia nem érdekel, legtöbbször csokit kapok, pénzt nem szoktam elfogadni, a nyugdíjasoktól meg amúgy sem fogadok el semmit, inkább én viszek nekik ezt-azt…

Udvarolni nem szoktak a férfiak?

Dehogynem, ez egy új divat, mostanában néha még kínosan is érzem magam, amikor egy férfi egyértelmű ajánlatot tesz, miközben fekszik a földön, én meg mellette guggolok. Normálisak ezek? Ráadásul a felesége kint van a konyhában, már majdnem én kérek elnézést…