nlc.hu
Egészség
Szomszéd Máté, a terepfutás „csodabogara”, aki protézissel is jobban fut, mint te

Szomszéd Máté, a terepfutás „csodabogara”, aki protézissel is jobban fut, mint te

Máté élete teljes egészében megváltozott, amikor egy baleset miatt elveszítette egyik lábát 2011-ben. Azóta protézissel él, de egyáltalán nem sajnáltatja magát. Fut, túrázik, és egy fél éve megtanult kenuzni, mert nagy álma, hogy kijusson a paralimpiára.

Többször van célzás a blogodban egy „balesetre”, de mi is történt pontosan?

2011. december 17-én nem a kijelölt átkelőnél mentem át a síneken és nagyon gyorsan jött egy vonat, ami elsodort, aztán jött egy másik vonat, az pedig roncsolta a jobb lábamat. 28 éves voltam ekkor. Én semmire sem emlékszem az egészből, csak a baleseti jegyzőkönyvekből tudom, hogy mi történt, de jobb is ez így, nem biztos, hogy szeretnék ilyen emlékeket. Nagyon nagy szerencsém volt, mert akik vonatbalesetesek, általában dupla amputáltak, mégpedig combban, nem lábszárban, mint én. 2008 és 2013 között 6 vonatbaleset történt ezen a szakaszon, és én vagyok az egyedüli túlélő.

Persze pöröghetnék azon, hogy miért pont én, de egyrészt felelős is vagyok, másrészt pedig nem lenne életem, ha állandóan sajnálnám magam. Úgy állok hozzá, hogy van egy második születésnapom.

Meddig tartott a felépülés?

4-5 napig voltam az intenzíven, utána pár napra átkerültem egy sima osztályra, aztán a rehabilitációra. Április-május környékén jöttem ki a kórházból, rá egy hónapra pedig vissza kellett mennem. Elég sok műtétet végeztek a lábamon azért, hogy jól protetizálható legyen. Összesen negyedévet voltam bent a kórházban. A rehabon a szobatársam többször kérdezte, hogy miért megyek egész nap, de én nem akartam ücsörögni és sajnálni magam, hanem szerettem volna minél hamarabb lábra állni.

Szomszéd Máté parasportoló

Azért gondolom, te sem álltál minden pillanatban ennyire pozitívan a történtekhez.

Persze, volt azért olyan korszak, amikor elég mélyen voltam én is. El kellett fogadni az akkori falábam határait, ami eleinte megviselt, de próbáltam nem azt nézni, hogy mit veszítettem a balesetben. Ki is sebesedtem sokszor a protézisek miatt, amire az orvosok azt javasolták, hogy inkább ne mozogjak, pihenjek, és majd ha meggyógyul, akkor próbálkozhatunk újra. De 30 évesen nem arra vágyik az ember, hogy egész nap otthon üljön kiszolgáltatottan. Akkor sem gondoltam ezt opciónak.

A megfelelő protézis megtalálása sem egyszerű ezek szerint, igaz?

Megtaláltam a mostani ellátóimat, akik egyből adtak egy szilikonos harisnyát, ami rengeteget segített a kisebesedésen. Az volt a legszörnyűbb, amikor az előző helyen a műszerész és az orvos egymásnak passzolgattak azzal a szöveggel, hogy „majd meglátjuk”. Nem erre vágysz egy ilyen helyzetben, hanem arra, hogy a dolgok pozitív irányba gyorsan változzanak, minél hamarabb megkapd a protézist. Az újaknál pedig leültünk, és azt mondták, a katalógusból válasszak egy protézist. Egyéni engedélyeztetésre kell ilyenkor beadni a kiválasztottat, aminek egy bizonyos részét fedezi az OEP. Az árak pedig nagyon eltérőek, a kb. 100 ezer forintos műanyagtól kezdve a több milliós hightech protézisekig. De mindig több részből épül fel, van a lábfej, a köztes részek, a tok.

Hány különböző protézised van?

Jelenleg kettő, egy mindennapi és egy futó. A 6 év alatt eddig 5 különböző protézisem volt. Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert tudom a futólábat úgy használni, hogy csak átcserélem a tok alatt, nem kell hozzá pluszadaptereket behelyezni. Most sajnos kiderült, hogy a futásnál a kisebesedés a hétköznapi tok miatt van, teljes lábcsere kell hozzá legközelebb. De ha azt nézzük, aki elmegy futni, az is felvesz egy futócipőt, ez ugyanolyan.

„Az orvosok azt javasolták, hogy inkább ne mozogjak, de 30 évesen nem arra vágyik az ember, hogy egész nap otthon üljön kiszolgáltatottan.”

Elég sokat sportolsz, a baleset előtt is az életed része volt a mozgás?

Előtte is sportoltam, de egészen más szinten, csak hobbiból csinálgattam, például edzőterembe jártam, de társastáncoltam is. Már az elejétől is nagyon bennem volt, hogy a baleset után megváltozott képességű leszek, és megfogalmazódott bennem, hogy valamit szeretnék csinálni.

Számomra teljesen mindegy volt, hogy meggymagköpés lesz, vagy fejenállás, tudtam, hogy valamit muszáj csinálnom.

Elég sokat futsz, méghozzá technikás terepversenyeken, ami még ép emberektől is nagy teljesítmény.

Futásnál nagyon nagy dolognak élem meg, hogy a terepfutók krémje is elismerően tekint rám. Főleg azért esik jól, mert ők pontosan tudják, hogy mennyire kemény egy-egy ilyen verseny még ép lábbal is. Az én futásom érdekli a legtöbb embert, mert ez olyan rácsodálkozós dolog az esetemben.

Hogyan lett a futásból evezős sportág?

Először a kocogás, futás volt a fejemben, de 2017-ben tudtam már feszegetni a határaimat, akkor határoztam el, hogy most már tényleg a parasportágak között keresek lehetőséget. Szeretném képviselni az országot is világversenyeken. Nincs sok sportág a parában, paralimpián és az én kategóriámban sem. Nincs egy nagy sportágválasztó. Gondolkodtam úszásban, de nem tudtam gyorsúszni. Amikor meglett a futóláb, eszembe jutott a triatlon, de az nagyon összetett, hiszen három sportág, és igazából egyikből sem vagyok nagy mester. Nézegettem a lehetőségeket, és mindenképpen olyan sportágat szerettem volna, amihez nem a protézis az első számú szempont. Számolni kell azzal, hogy a protézis tönkremegy, kisebzi a lábam, akkor pedig szünetel az edzés, vagy elmehet a verseny ezen. Maradt az evezés, kajak.

Egyáltalán nem tudtál sem kajakozni, sem kenuzni, sosem próbáltad előtte?

Nem, de a kajak-kenunak egyébként is erős hagyományai vannak az országban. Azt gondoltam, hogy akkor teljesen mindegy, hogy ép vagy vagy parás, csak meg tudnak tanítani rá, ha úgy van. Tavaly találkoztam a parák szövetségi kapitányával, Weisz Róberttel, aki azt mondta, hogy kajakban nagyon erős a mezőny, és telített, nem ajánlja. De a kenu valószínűleg fel fog kerülni a paralimpiai sportágak közé, nem olyan erős még a mezőny, ott nagyobb sikerem lehetne. Nekem igazából mindegy volt, mit kezdek el megtanulni, ezért kenuzni kezdtem.

„A második-harmadik edzésen már a saját hajómba ültem bele, de fogalmam sem volt, mit csinálok pontosan.”

Kell-e bármilyen különleges tartozék a hajóra?

Egy speciális hajóm van (outrigger típusú), ami a paraversenyek szabványainak megfelel. Ezt a típust az ősi hawaii és polinéz hajósok használják, van egy kiegészítése az egyik oldalon, hogy legyen egyensúlya. Az óceáni változatokban van kormány, az enyémben nincs, mert csak 200 méter a táv, amin én versenyzek.

Hogyan kezdted a felkészülést?

Tavaly októberben találkoztam először az edzőmmel, Németh Gergővel, adott egy lapátot, és a stég szélén evezve eldöntöttük, melyik oldalon fogok evezni. Már a délutáni edzésen beültem egy túrakenuba egy sráccal. A második-harmadik edzésen már a saját hajómba ültem bele, de fogalmam sem volt, mit csinálok pontosan.

Nem lehetett egyszerű 34 évesen egy teljesen új sportágat megtanulni.

Elkezdtünk délelőttönként olyan edzéseket végezni, amikor a technikát gyakoroltuk. Mentünk egy kört a csatornában, amit először másfél óra alatt tettem meg, aztán 50 perc alatt, tehát elég gyorsan ment a fejlődés. Novemberben vége lett a vizes edzéseknek, kondiztunk sokat, és tanmedencében edzettünk. Nekem kifejezetten hasznos volt, hogy technikázhattunk sokat, az edző jobban kontroll alatt tudott tartani. Márciusban jöttünk ki újra a vízre, ami először fura volt, de gyorsan hozzászoktam.

Milyen edzéseket kell végezned egy héten?

Általában napi 2 edzés van, reggel kondival kezdek, vagy vízen vagyok, délután pedig a többiekkel edzünk vízen. Minden napra más edzés van, akár résztávozunk, ami azt jelenti, hogy adott időre csinálunk tempós edzéseket, de van, amikor hosszabbakat megyünk kisebb intenzitással, pénteken pedig a versenytávomat, a 200 métert mérjük le. Az elején persze elhúznak a többiek, de félidőnél nagyjából felérkezek rájuk.

„Amikor elmegyek egy-egy terepversenyre, amit nagyon szeretek, ott mégis én vagyok a »csodabogár«, akire furcsán néznek.”

Ha ennyire céltudatosan választottál sportágat is, akkor az olimpia a végcél, igaz?

Már megkapta az engedélyt a kenu, vagyis a 2020-as paralimpián már versenyszám lesz, ez biztos. Három kategória van a sérültséget tekintve, én a legenyhébbe fogok valószínűleg kerülni. A cél hosszú távon az, hogy sikerüljön kijutni, de jelenleg még nem tudjuk, hogy egyáltalán kik szeretnének indulni.

Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

A legnagyobb siker vagy elismerés az, hogy remélem, hogy versenyezhetek majd például a kenuban. Ez azért jó, mert a hozzád hasonlókkal tudsz megmérettetni. Amikor elmegyek egy-egy terepversenyre, amit nagyon szeretek, ott mégis én vagyok a „csodabogár”, akire furcsán néznek.

És jó érzés, hogy mennyi emberre van ez hatással, sokakat motivál. Az édesapám is azért kezdett el túrázni 70 évesen, mert én elkezdtem komolyabban sportolni.

Olyan embereket érint meg a dolog, akikről nem is gondoltam volna. Én idővel szeretnék mindent megnyerni, amit csak lehet. Persze, aki versenyez parában, már az is győztes, és ott lenni is nagy elismerés.

Hogyan viseled, amikor az utcán megnézik a protézisedet?

Rutinom van már benne. A gyerekszáj, a kicsik mutogatása, őszinte rácsodálkozása nem zavar, elintézem egy mosollyal. Néhány ember azt érzi, hogy most van lehetősége beszélgetést kezdeményezni, ami kicsit fura. Csak úgy leszólítanak a buszon, villamoson, hogy „Baleset?”. Van egy elég morbid válaszom, hogy a krokodil lerágta, de nem szoktam alkalmazni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top