Erikával a találkozót egy óbudai kávézóban beszéltük meg. Az interjúra élettársa, Gábor hozta el, aki a macskaköveken is nagy rutinnal tolta a kerekesszékes, tetoválásokkal teli, szemmel láthatóan vagány lányt.
„Bármit kérdezhetsz, nincsenek tabuk!” – indít Erika, és nagyot kortyol a hideg ásványvízből.
Keserves kezdetek
„Születésemkor agyvérzést kaptam, oxigénhiányos állapot lépett fel nálam – idézi fel Erika a startot. – Egyéves korom után vették észre, hogy valami nem stimmel velem: nem ültem, forogtam, és nem is álltam fel rendesen. Az anyám jelezte, hogy nem fejlődöm igazán, de mégsem érdekelte kellőképpen az orvosokat.”
Erika három testvér közül a középső. Miskolcon született, kétéves korában költöztek Salgótarjánba, azóta nógrádi lány. Apja nem igazán tudta megemészteni azt, hogy fogyatékos gyereke született. Kezdettől fogva túl nagy elvárásai voltak vele szemben, nem hitte el, hogy tényleg fájdalmas a járása, szerinte csak hisztizett és lusta volt. Ezért a kislány négyéves koráig számos korrekciós műtéten esett át, hogy „ne húzza” a lábát. Erika azt mondja, soha nem volt ún. mozgássérülttudata. Hiába mondták neki szülei a kezdetektől, hogy szálljon már le a földre, és fogadja el, hogy ő más. „Én akkor se akartam elhinni, hogy kevesebb lennék!” – hangsúlyozza. Apja a kislány ötéves koráig küzdött magával, hogy elfogadja őt, majd végül mégis a fővárosba küldte a Mozgásjavító Intézetbe. Erről az élményéről írta egyik meséjét Erika Nincs semmi baj címmel. A mesében Erika felnőttkori énje vigasztalja meg a kislánykorit, aki nem érti, hová került, és miért nem jönnek érte a szülei, hiszen megígérték neki.
Koncz Erika (Fotó: Hernád Géza)
Egy szívszorító részlet a meséből
„Az apukámat várom. Azt mondta, hogy 10 perc múlva visszajön értem és hazavisz. Nem tudom, mennyi az a 10 perc, mivel még csak 5 éves vagyok, de világos volt, amikor itt hagyott, most pedig már alig látni. Kezdek félni, úgyhogy jó is, hogy jöttél, legalább nem kell egyedül várnom a szüleimre. Benned valahogy nagyon megbízom. Mintha régóta ismernélek” – mondta a kislány és átölelte a nyakamat…
„Amikor bekerültem, azt mondták a fejem felett a nevelőim, hogy annyira rossz a kezem, hogy nem bírok majd megtanulni írni. Nem is értettem, hogy hihették azt, hogy én ezt nem hallom és nem tudom, hogy rólam beszélnek” – idézi fel a fájdalmas emléket. Igazán ez indította el benne azt, hogy megmutassa a világnak, többre képes, mint amit gondolnak róla.„A fiúkkal kezdtem el barátkozni, ekkor szerettem meg a rock zenét is. Egyre több ökölfekvőtámaszt csináltam velük, szép lassan megerősítettem a kezem, azért is megtanultam írni” – meséli Erika. A gyerekek gyakorta összetűztek és sokszor verekedésig fajultak a konfliktusok az intézetben. A fizikai erősítés jól jött a kislánynak, már meg is tudta védeni magát. „A fogyatékos gyerekek is olyanok, mint az épek, ott is vannak ám piszkálódások és rivalizálások, főleg a lányok között” – mondja a fiatal nő.
Az első példakép
Erikát a Mozgásjavító Intézetben, ahol 5 évestől 15 éves korig tanultak a gyerekek, szinte csak egészséges, ép tanárok oktatták. Éppen ezért óriási hatással volt rá Bán Éva, aki kerekesszéken gurult be a tanterembe. Az angoltanárnő motiváló személyisége teljesen lenyűgözte a kislányt. „Amikor őt megláttam, akkor éreztem azt, hogy belőlem is lehet bármi. Azelőtt még soha nem láttam mozgássérült felnőttet” – meséli lelkesedéssel a szemében. Erika szerint fontos, hogy érintettek is vegyék körbe a sérült gyerekeket, mert nekik jobban el lehet hinni, amikor azt mondják: „Bízz magadban!” és „Te is meg tudod csinálni, és lehetsz valaki!”
Gábor és Erika (Fotó: Hernád Géza)
16 évesen aztán haza kellett költöznie Salgótarjánba. „Az maga volt a rémálom” – mereng el Erika. A vidéki gimnázium nem fogadta őt nappali tagozatra. A szüleivel továbbra sem jött ki, az apja még mindig agresszív volt, és ivott, ezért végül szó szerint megszökött otthonról. Gyámhatósági nyomásra végül visszakerült a fővárosba. A Mozgássérültek Állami Intézetében folytatta a tanulmányait, és egy bentlakásos kollégiumban élt.
Imádták a haverok a kerekeszékes rocker lányt
A rockzene akkor már egy ideje Erika szívügye volt. Sok haverja lett a sulin, illetve a kollégiumon kívül is. Megkezdődtek a nagy bulizások. „A rockerek teljesen elfogadtak, mindenhova toltak magukkal, imádtam őket” – magyarázza Erika. Ebben a korszakában már a népszerű diákok közé tartozott az osztályban, sőt inkább már menőnek számított a kerekesszékes rockerlány. „Párkapcsolati téren sem voltak gátlásaim, jöttek a szerelmek. Akkoriban ismertem meg a mostani páromat, Gábort is, de vele szakítottunk hamar. Teljes értékű életet éltem, gyűjtöttem az élményeket, hogy legyen mit mesélnem” – mondja mosolyogva. Az önfeledtség szerencsére nem ment a tanulás rovására, így is simán hozta a négyes átlagot. A problémát inkább Erika számára a szigorú kollégiumi igazgató jelentette, 1999-et írtak ekkor. A vezető szerint inkább diszkóba kellett volna járnia Erikának és nem rockkocsmákba, mert az nem illett egy kerekesszékes lányhoz.
18 évesen ült bele végleg a kerekesszékébe, azóta nem tud járni, akkor volt az utolsó csípőprotézis-műtéte is. „Nagyon friss tapasztalás volt, hogy nem tudok járni. Folyamatosak voltak a testi és lelki fájdalmaim, és egy idő után rájöttem, hogy bizonyos alkoholszinttel tudom csökkenteni a fájdalmam. A tipikus rocker piát, a vörösboros-kólát ittam” – emlékszik vissza. Hétvégén mindig berúgás lett a bulik vége. Minél többet ivott, a lába annál kevésbé fájt. Pénze ekkoriban nem sok volt, hiszen csak a rokkantsági ellátásból és a családi pótlékból élt, szülei nem támogatták anyagilag. A kollégiumot és az ebédet ezekből a járadékokból fizette ki, zsebpénzre már nem futotta, de a rocker haverok mindig meghívták egy vbk-ra.
„A rockerek teljesen elfogadtak, mindenhova toltak magukkal, imádtam őket” (Fotó: Hernád Géza)
20 éves korában aztán jó eredménnyel leérettségizett. „A kollégiumigazgató majdnem elküldött az érettségi vizsgáról, mert a meleg miatt ujjatlan fehér ingben mentem és látszottak a tetoválásaim” – emlékszik vissza nevetve. Ezután sok mindent tanult még Erika. OKJ-s szoftverüzemeltető lett, majd egy évig a Buddhista Főiskolán tanult, később a multimédia fejlesztésben is jártasságot szerzett. Szüleihez soha többé nem költözött vissza, az édesanyja azóta már meg is halt. „Apámmal nem tartom a kapcsolatot. Sok évembe telt, mire nemet tudtam mondani azokra a dolgokra, amik rombolnak engem” – mondja szomorúan.
Házasság mesés befejezéssel
A férjével a Marczibányi téri mozgásjavítóban ismerkedett meg. Ő baleseti sérült és Erikánál jó pár évvel idősebb. A házasságból pár év múlva válás lett, de mint tartja a mondás, minden rosszban van valami jó, így volt ez Erika esetében is, hiszen a volt férjnek köszönhetően ismerte meg az ügyvéd Mester Csabát és kislányát, Bogit, akik miatt meseíró lett. „Az első mesét az akkor négyéves csodálatos kislánynak írtam. Utána a családja rendszeresen kért tőlem mesét. Írtam Boginak például akkor is mesét, amikor nem akart menni oviba, nem akart felkelni és felöltözni. De írtam neki akkor is, amikor kistesója született, így azt is könnyebben tudta kezelni. Szép lassan elterjedt, hogy írok meséket, egyre több ember kezdett el tőlem mesét rendelni” – idézi fel Erika meseírói pályája kezdeteit. Még kiskorában lett a mese szerelmese, mert a Mozgásjavító Intézetben nagyon sokat meséltek neki a gondozók. Később, amikor már egyedül tudott olvasni, az egyfajta menekülés is volt számára a valóság elől.
Ma már nemcsak olvassa, hanem szorgalmasan írja is a meséket, eddig több mint kétszázat. Az első mesekönyve is megjelent, és ma is sokan rendelnek mesét tőle. „Volt egy szülő, aki csak annyit írt, hogy van egy Martin nevű kisfiú, aki szereti a babfőzeléket meg a robotokat, és Lilla a szerelme az oviban. Ebből is egy tök jó személyre szóló mesét írtam neki, Mese babbal címmel. Nagyon szeretem, ha küldenek a szülők képet is a kicsiről, mert az sokat segít, és még személyre szabottabb lesz a mese” – magyarázza Erika, aki írt már mesét nagyoknak is például ballagásra, esküvőre, osztálytalálkozóra.
„Sok évembe telt, mire nemet tudtam mondani azokra a dolgokra, amik rombolnak engem” (Fotó: Hernád Géza)
Talán egyszer valóság lesz a meséből
A meséit Erika olyanra írja, amilyenre csak akarja, de a saját valósága nem mindig követi a vágyait. A párkapcsolata most a legmesésebb dolog az életében. Gáborral 12 éve vannak együtt jóban-rosszban. Évek óta Óbudán laknak egy albérletben, amit nagyon nehezen találtak, hiszen kerekesszékesként az sem egyszerű. A férfi ipari alpinista, jelenleg azonban nem tud sok munkát vállalni, mert Erikának sok segítségre van szüksége a mindennapokban. Egyedül a gáztűzhelyen nem tudna főzni, hiszen ülve nem éri fel, és Gábor nélkül a fürdőkád is leküzdhetetlen nehézséget jelentene neki. „Mindenkinek van egy álma, az enyém egy igazán akadálymentes lakás lenne. Na, de inkább nem búslakodom, majd ezt a vágyam is jól beleírom egy mesébe, és hátha teljesül. Addig is itt a vége, fuss el véle!” – zárja stílusosan a beszélgetést Erika.
