Áron jelenleg angol nyelvű doktori disszertációját írja egy fővárosi egyetemen, a PhD mellett fordítással foglalkozik. Mindennap amfetamint használ, már három éve. A 32 éves férfi nem is állhatna távolabb a filmekben lefestett „drogos” sztereotípiájától: félénk, kedves, halkszavú fiú, aki jó családból érkezett, és évek óta a kutatás tölti ki ideje nagy részét. Függőségének háttere összetett, de leginkább – a hazai pszichiátriai ellátórendszer által eredménytelenül kezelt – depressziója és az akadémiai terhek vezettek odáig, hogy mostanra már nem tudja a drog nélkül végigcsinálni a napjait.
Hogyan találkoztál először drogokkal?
Tizenéves koromban néhány alkalommal füveztünk a haverokkal, de az még csak olyasmi volt, amit a legtöbb kamasz csinál. Akkor fordult komolyabbra a dolog, amikor tizenhét éves koromban cserediákként külföldre utaztam. Kint rokonoknál laktam, és az unokatestvérem, akire akkoriban baromira felnéztem, mindennap szívott. Emlékszem, mennyire örültem, ha együtt lógtunk, bár sajnos ez nem túl gyakran fordult elő. Egyébként ő ennek ellenére teljesen funkcionális volt, szerintem még a mai napig is mindennap szív, pedig már jó ideje egy űrkutató központban dolgozik. Mindenesetre akkor szoktam rá én is a rendszeres füvezésre, ez körülbelül négy évig tartott.
Mikor próbáltál először amfetamint?
Fura, de nem emlékszem pontosan. A füves időszak után volt néhány év, amikor a barátokkal viszonylag sok ecstasyt fogyasztottunk, aztán abból is kiábrándultam, miután volt néhány elég pocsék élményem az egyre rosszabb minőségű tablettáktól. Utoljára egy bulin voltunk, az akkori barátnőm annyira rosszul lett, hogy elsírta magát, én pedig másnap életem legrémesebb migrénjétől szenvedtem, tényleg azt hittem, hogy felrobban a fejem.
Amfetaminnal szinte lehetetlen elaludni, másnap könnyen úgy érezheti magát az ember, mintha átment volna rajta egy úthenger (Fotó: Profimedia)
Szóval az amfetaminnal sem úgy volt, hogy rögtön tudtad, hogy neked ez kell?
Nem, egyáltalán nem. Az ecstasy esetében emlékszem, milyen nagy hatással volt rám az élmény, az amfetaminnál viszont nincsen kiugró első alkalom. Spurizni inkább azután a nagyon rossz ecstasys eset után kezdtem: egy haverom tudott szerezni, eleinte csak nála nyomtuk.
Akkoriban milyen gyakran használtál?
Csak társasági eseményekhez, bulikhoz. Két-három hetente. Nem is merült fel bennem, hogy ennél rendszeresebben szeretném csinálni, mert eléggé megviseltek a másnapok. Amfetaminnal általában szinte lehetetlen elaludni, ráadásul nagyon magas hatásfokon pörgeti a szervezetet, ezért másnap könnyen úgy érezheti magát az ember, mintha átment volna rajta egy úthenger. Az egyik korai fordulópontot az jelentette, amikor rászoktam, hogy bespurizva tanulok és írom meg a beadandóimat.
Miért, amfetaminnal jobban ment az írás?
Egy idő után már nem is ment nélküle. Nem is akartam, de nem is voltak ötleteim, amfetaminnal sokkal egyszerűbb és élvezetesebb volt. Azt éreztem, hogy így sokkal jobban érdekelnek a témáim, és még ha józanul nem is voltak ötleteim, miután bespuriztam, leültem a gép elé, és csak írtam.
Amerikában már komoly probléma, hogy a jobb teljesítmény eléréséhez amfetamin hatóanyagú gyógyszereket használnak az egyetemisták.
Igen, azóta sokat olvastam erről, de akkor még nem tudtam. Tulajdonképpen teljesen intuitív módon jöttem rá az amfetamin kognitív teljesítményfokozó hatására, bár azóta már azt is olvastam, hogy nem a tényleges teljesítményt fokozza, csak a teljesítőképességünk szubjektív érzetét. Rám egyébként az volt nagy hatással, amikor megtudtam, mennyi író használta, hogy jobban menjen nekik a munka. Egy időben mindenkinek elküldtem azt a cikket, amiben le van írva, hogy Graham Greene, Sartre meg W.H. Auden is amfetamint fogyasztott. Abban az időszakban én is szerettem volna író lenni, és úgy éreztem, mintha ez a sok nagy szerző legitimálná a drogozást.
Az amfetamin az alkaloidok közé tartozó, mesterségesen előállított szerves vegyület, melyet korábban elterjedten használtak gyógyszerek alapanyagaként, újabban viszont inkább mint stimuláló (élénkítő) hatású kábítószerként ismert. Ha a fogyasztó amfetamint használ, akkor fokozódik az ébersége, elmúlik a fáradtsága és éhségérzete, javul a hangulata, feloldódnak a gátlásai, eufórikus, felfokozott örömélményben lesz része. A naponta többször is amfetamin-származékokat használóknál hamar kialakul a tolerancia. A hozzászokási folyamat végén használt adag több százszorosa is lehet a kezdeti dózisnak. Az amfetamin-elvonásnak fizikai tünetei ugyan nincsenek, de az ilyenkor fellépő depresszió, motiválatlanság és szuicid hajlamok miatt borzasztóan nehéz letenni a szert.
Mikor jött el az a pont, amikor a néhány alkalomból rendszeres fogyasztás lett?
Nehéz felfűzni egy ívre, valószínűleg azért, mert hosszú évek alatt, észrevétlenül épült ki a függőség. Azt tudom, hogy 2015 jelentette a fordulópontot, akkor jutottam el oda, hogy már tényleg mindennap használtam. De már az azt megelőző években is azt csináltam, hogy megvásároltam úgy 10 grammot, azt egy hét alatt elnyomtam, utána pedig egy-két hétig szünetet tartottam. Már akkor is éreztem, hogy egyik alkalomról a másikra élek, hogy azok az alkalmak éltetnek igazán, amikor be vagyok spurizva. Ez részben annak köszönhető, hogy alapvetően elég szorongó vagyok, és 19 éves koromban depresszióval is diagnosztizáltak, olyankor viszont fesztelenül tudtam beszélgetni az emberekkel. Már 2015 előtt is bevett szokásommá vált, hogy csak amfetamin hatása alatt találkoztam másokkal, mindig úgy időzítettem, hogy ha olyannal találkozom, aki nem tartozik a közvetlen baráti körömhöz, akkor legyen nálam.
Milyen hatással volt az amfetamin a depressziódra?
Kezdetben a szünetek, amikor nem használtam, sokkal nehezebbé tették. A hatása alatt persze „elfelejti” az ember, de utána, amikor nemcsak visszatérnek a problémák, hanem megjelenik a drog utáni sóvárgás is, akkor kimondottan rosszabb lesz a helyzet. 2014-15 környékén ért el újabb mélypontot a depresszióm. 2014-ben otthagytam az akkori munkám, mert már nem bírtam tovább csinálni, minden éjjel rémálmok gyötörtek, és minden reggel szorongva ébredtem. Emlékszem, mennyire sajnáltam a barátnőmet, akivel akkor jöttem össze. Hogy így ismert meg. És hiába hajtogattam neki, hogy ez nem miatta van, mégis azt gondolta, hogy nem elég jó ahhoz, hogy én jobban érezzem magam.
Az sem segített, hogy az akkori pszichiáteremet egyáltalán nem tartottam kompetensnek, nem igazán mondott mást azon kívül, hogy menjek el futni, vagy sportoljak valamit. Néhányszor amúgy elmentem futni, de utáltam az egészet, és nem is segített semmit.
Vele a drogproblémáidról is beszéltél?
Akkor még nem éreztem problémának, de mondtam neki, hogy rendszeresen használom néhány hetes megszakításokkal. Ő persze elmondta, hogy ez rossz hatással van a depressziómra, és ha nem nyomnám, akkor biztosan jobb lenne. De én pont azt láttam, hogy akkor vagyok jól, amikor amfetamin hatása alatt vagyok. Úgy éreztem, ha még ezt is elveszik tőlem, akkor már nem marad semmi. Hogy legalább havonta néhányszor hadd lélegezhessek fel.
Előtte már hét-nyolc különböző antidepresszánst kipróbáltunk, és csak az egyiknél éreztem, hogy egy kicsit működött, de hiába, hogy egy időre jobban lettem tőle, rengeteg kellemetlen mellékhatása volt. 2015-ben aztán az inkompetens pszichiáter unszolására befeküdtem a pszichiátriára. Magyarázta, hogy ő már nem tud segíteni, a gyógyszerek nem hatnak, két éve egy helyben toporgunk, szóval inkább feküdjek be. A pszichiátriai élményeim aztán szintén fajsúlyos tényezői voltak annak a bizonyos fordulatnak, ami a függőséghez vezetett. A kórház óriási csalódás volt, egyáltalán nem figyeltek rám jobban – az, hogy az orvos mindennap benéz öt percre, és megkérdi, hogy vagyok, technikailag nem sokkal több annál, mintha kéthetente összeülnénk egy terápiára. Két hetet töltöttem bent, utána azt éreztem, hogy tényleg mindent megpróbáltam, és semmi nem segített. Aztán volt még egy meghatározó beszélgetésem, talán az adta meg a végső lökést.
Mesélsz róla?
Akkoriban már mondogatták az ismerőseim, hogy túl sokat nyomok, vissza kéne vennem. Egyszer találkoztam az egyik jó barátommal, szipogva értem oda, ő pedig nekem rontott, hogy mennyit spurizok, és hogy így nem halad sehová az életem. Elmondta, hogy akármibe is kezdek bele, sosem csinálom végig: voltam már író, de nincs kész a regény, akartam zenélni, de nincsen lemez, öt éve csinálom a PhD-t, de még nincs meg a disszertációm. Azt mondta, ő már nem is hiszi el, hogy bármi változhat. Én pedig úgy éreztem, hogy igaza van. Rádöbbentem, hogy csak amfetaminnal tudok igazán produktív lenni – ezt láttam az egyetlen esélyemnek, hogy végre befejezhessek valamit.
Most mennyi amfetamint fogyasztasz?
Naponta 1,5-2,5 grammot. Ha nagyon meg vagyok szorulva, végül is 1 is elég lenne. Eleinte persze kevesebb kellett, de a rendszeres használat mellett az embernek folyamatosan megy fel a toleranciája, ahogy a drogoktól felszabaduló neurotranszmitterekre reagáló receptorok veszítenek az érzékenységükből. Egy amfetaminnaiv embert akár meg is ölhetne az az adag, ami nekem már csak a rendes funkcionáláshoz kell.
Észleltél magadon fizikai vagy szellemi változásokat?
Az első év a mézeshetekről szólt, akkor még minden nap euforikus volt. A mostani állapotot össze sem lehet hasonlítani az akkori hatással. Most már a funkcionáláshoz kell, és bár még mindig érzem, hogy jobban érdekelnek a szövegek, amiket a kutatásomhoz olvasok, már koránt sem tudok olyan jól koncentrálni, mint régebben. Egyszerre olvasok több könyvet, ugrálok köztük, félbehagyom az egyiket, majd belekezdek egy másikba. Egy kicsit romlott a memóriám is, a hosszú- és a rövidtávú egyaránt. Ha például be kell lépnem az e-mail-fiókomba, és küldenek egy kódot, nem tudom megjegyezni. Újra és újra vissza kell néznem, és kettesével memorizálom a hatjegyű számsort. Eléggé aggaszt még a csökkent szexuális érdeklődésem is. Egyébként nemrégiben voltam laborvizsgálaton, a vérképem jó, a májamnál volt egy kis probléma, de arra szedek májvédőt. A legrosszabb, hogy teljesen kiborít, amikor arra gondolok, milyen lenne az amfetamin nélküle létezni.
Mi volt a leghosszabb idő, amit kihagytál az elmúlt három évben?
Öt nap.
A magyar médiában és elég gyakran a popkultúrában is eléggé sztereotip módon ábrázolják a drogproblémákkal küzdőket: többnyire lecsúszott, hajléktalan, veszélyes, iskolázatlan emberekként. Téged hogyan érint ez a stigma?
Annak ellenére, hogy tisztában vagyok a függőségem következményeivel, nem érzem úgy, hogy leépültem volna. Ahogy említettem, a függőség kialakulása soktényezős folyamat volt, és az is benne volt, hogy a depresszió és a sok csalódás mellett a PhD-vel szerettem volna bizonyítani. Azt a munkát pedig kezdetben kimondottan fellendítette az amfetaminhasználat. Ironikus módon életemben nem olvastam annyit, mint a függőségem évei alatt, kezdetben kinyílt a világ, szinte éreztem, ahogy emelkedik az IQ-m. Persze akkor még sokkal jobb volt a memóriám.
Egyébként, amennyire ez lehetséges, mindig próbáltam tudatos keretek között tartani a drogozást, rengeteget olvastam, megrendeltem szinte az amfetaminról szóló összes hozzáférhető külföldi irodalmat, minden egyes problémának, felmerülő kérdésnek utánajártam az angol fórumokon. Ilyen szempontból nagy szerencsém van a nyelvtudással, mert a magyar net erre teljesen alkalmatlan. Egyetlen fórumról tudok, a Daath2-ről, de ott is csak egy amfetaminos téma van, ahová kéthavonta egy-egy hozzászólás érkezik.
Persze ettől függetlenül a szerhasználatot titkolnom kell, tudom, hogy az emberek mit gondolnak róla, még a saját barátaim is. Mondjuk, leginkább az intravénás droghasználókat szokták stigmatizálni, én megfogadtam, hogy sosem fogom lőni magam.
Gondolkodsz azon, hogy abbahagyod?
Egyelőre szeretnék bizonyítani, szeretném befejezni a doktorit. Őszintén szólva nem igazán látom, mi lenne utána. Most még nagyon félek a szenvedéstől, az amfetaminnál az elvonás nem olyan drámai, de nagyon hosszúra nyúlik. A lejövés után anhedónia, unalom következik, meg persze a sóvárgás és a tudat, hogy a drog egy csapásra megszüntetné a rossz érzéseket.
De van néhány tényező, ami egyre nagyobb nyomást helyez rám: hiányzik egy párkapcsolat, amit ebben az állapotban szinte lehetetlen kialakítani. Arról nem is beszélve, hogy anyagilag is nagyon nehezen fenntartható állapot.
Ha újrakezdhetnéd, máshogy csinálnád?
Persze. Nem szoknék rá. Azt most még nem tudom mondani, hogy nem próbálnám ki. Az első drogozással töltött év életem legboldogabb időszaka volt, most viszont már egyáltalán nem érzem magam boldognak, a függés pedig mindent megnehezít. Mi van, ha meghal a dílerem, és holnap nem lesz? Néha eszembe jut egy részlet a Kamera által homályosanból, amiben Philip K. Dick arról a rettegésről ír, hogy mi történne, ha hirtelen egyszerre fogyna el a cucc az egész országban. Egyébként ő is amfetaminfüggő volt. Ezek a gondolatok szinte halálfélelmet keltenek bennem, ezt pedig nem akarom érezni.
