Egy korábbi cikkben már meséltem arról, miért döntöttem amellett, hogy abbahagyom a sikertelen diétázást, mozgásprogramokat, életmódváltást. Mert akárhányszor lefogytam 15-20-25 kilót, mindig visszahíztam, és mindig kicsit többet, mint amennyivel eredetileg elindultam. Biztosan én vagyok selejtes, de megtartani sosem sikerült az elért súlyt. Még most sem vagyok nagyon túlsúlyos, hiszen bár alacsony vagyok, tényleg soha senki nem mondta volna meg, hogy majdnem 100 kiló vagyok. Ettől függetlenül a tükör előtt állva a látvány katasztrofális volt.
Döntöttem tehát: végleges megoldásra van szükségem.
Szerintem nincs olyan ember, aki nem fél egy műtéttől, én is tartottam tőle, de egyáltalán nem az altatástól vagy a szövődményektől, hanem attól, hogy ez visszafordíthatatlan folyamat. Amit kivettek, azt már visszatenni nem tudják. Féltem, hogy megbánom. Féltem, hogy majd épp én leszek, aki ettől sem fogy le, vagy lefogy, de rettenetesen fogja magát érezni, soha nem tud egy jóízűt enni…
A félelmeim mára csillapodtak.
„Akárhányszor lefogytam 15-20-25 kilót, mindig visszahíztam”
Műtét – mintha csak egy másik világba csöppentem volna
Egy budapesti magánkórházban műttettem meg magam. Ezt a beavatkozást (sleeve) Magyarországon négy helyen végzik el, ebből kettő állami intézmény, de mind a négy helyen (elég sokat) kell fizetni érte, a tb nem támogatja.
Számomra nagyon kellemes meglepetés volt az az odafigyelés és kedvesség, ami a bent töltött 48 órát jellemezte. Soha, egyetlen pillanatra sem maradtam meztelenül, és mindenki embernek tekintett, segített, ahogy csak tudott.
A műtőben egészen az elaltatásig, végig mosolyogtam. Ezt onnan tudom, hogy bent volt a kis kamerám, és vették, míg elalszom. Fülig ért a szám, mert bíztam benne, hogy mostantól végre ura leszek a testsúlyomnak. Ugyanakkor elég furcsa volt utólag visszanézni, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítem a tudatomat, tökéletes filmszakadás van, már hiába simogatja az aneszteziológus az arcomat, és kér arra, hogy sóhajtsak egy nagyot, nem reagálok.
A legmodernebb eszközökkel, nagy felbontású, endoszkópos kamerával és ultramodern műszerekkel végezték a műtétet, ami úgy kétórás és komplikációmentes volt.
A műtét után az embert rögtön felébresztik, de nem lesz rögtön tudatánál, vagy legalábbis nem emlékszik utólag az ébredésből semmire. A férjem azt mesélte, hogy akkor még fájdalomra panaszkodtam.
Amikor viszont a legközelebb felébredtem (és képes voltam azonosítani előbb a férjem, aztán az orvos arcát is, vagy épp fordítva, de legalább nem a férjemtől kérdeztem meg, hogy belül minden rendben volt-e, és nem az orvost faggattam arról, hogy a macskáimnak hiányzom-e már), szóval annál az ébredésnél már nem voltak fájdalmaim, mert addigra kaptam fájdalomcsillapítót.
Hogy pontosan mit is éltem át, most ebben a videóban megnézhetitek, direkt nektek készítettem!
A trombózis elkerülése végett egyrészt speciális harisnyát adtak, másrészt órákig ment egy lábpumpáló nyirokmasszázsgép. Az öt picike, 1-2 centis sebet felszívódó varrattal zárták, keresztbe még kis ragasztócsíkokkal feszesítették, és most, tizennégy nappal a műtét után már alig látszik valami!
A műtét másnapján már lehetett inni, igaz, ekkorra már hozzászoktam a szomjúsághoz, így csak lötyögtettem a vizet, amit kaptam. A fájdalmaimat tökéletesen csillapították, az ágy hiper-szuper kényelmes volt, tartozott hozzá saját monitor, wifi, tévé, videótár (benne Mr. Bean-részekkel is), hangoskönyvek (nagy klasszikusok is!), játékok, rádióadók… Órákig elvoltam vele. Aztán a műtét harmadnapjának reggelén – tanácsokkal, dietetikusi javaslatokkal, pótgyógyszerrel és pótragtapasszal – lehetett is hazamenni.
Mindent összevetve
egyáltalán nem volt annyira vészes a dolog, mint amire számítottam,
a fájdalom pedig tökéletesen uralható volt a kapott tablettákkal, majd a patikából kiváltott cseppekkel. A műtét tehát sokkal kevésbé volt rossz, mint gondoltam, és mindvégig biztonságban éreztem magam.
És a zsírpárnák olvadnak lefelé…
És itthon jöttek a hétköznapok. Tulajdonképpen semmi bajom nem lett volna, és semmi nem akadályozott volna, ha egyetlenegy ponton nem fájt volna a hasam. De ez a műtét velejárója, mindenki átélte. A fájdalom oka egy sérvet megelőző öltés a mélyben. Ezenkívül más nem fájt, a műtétet követő negyedik nap szerintem akkor is vissza tudtam volna állni a munkába, ha irodába, szerkesztőségbe járnék. Én viszont itthonról dolgozom, így pláne gond nélkül ültem számítógép elé. Egy dolog volt továbbra is nehéz, tíz nappal a műtét után is, az pedig a fekvés. Az fájt. A műtétet követő első hétben kizárólag a nappaliban, félig ülve tudtam aludni, egyszerűen nem találtam más pozíciót, amelyben ne szúrt, fájt volna az a belső varrat.
Természetesen mindenkinek más és más a fájdalomtűrő képessége, az is lehet, hogy másnak nem okozott gondot a fekvés, ellenben valami más fájt, vagy mindene fájt, vagy semmije, ez tényleg nagyon egyéni.
Most, hogy elmondtam, mi okozott problémát, jöjjön az, aminek viszont nagyon tudtam örülni!
Például annak, hogy
14 nap alatt 5 kilót fogytam zsírból.
Egyrészt onnan tudom, hogy zsírból, hogy olyan a mérlegem, ami ezt mutatja, másrészt a műtét előtt kellett csinálni egy kéthetes májzsugorító diétát, és ez idő alatt az összes, bennem pangó vizet már kihajtottam.
Ami tehát mostantól ég, az bizony már zsír!
És mindezt úgy értem el, hogy egyáltalán nem voltam éhes. Még egyszer ismétlem: egyáltalán nem voltam éhes. El tudjátok ezt képzelni?
Éltetek valaha úgy, hogy eltelik egy nap, és tulajdonképpen kibírnátok egy falat nélkül, mert még igényetek sincs rá? El tudjátok képzelni azt az érzést, hogy kimentek a hűtőszekrényhez, kinyitjátok, az tele van pakolva mindenféle földi jóval, főtt és boltban beszerezhető finomsággal, de ti – mintha csak egy vasedényboltban nézelődnétek – unott arccal bámuljátok a polcokat?
Mert innentől bizony ez történik!
NEM VAGYOK ÉHES. És mostantól ez lesz a jellemző.
Enni azért eszem, mert a koplalás káros. Persze koplaltam én is régebben, egy-két napig, de egyrészt óriási küzdelem volt, fájt a gyomrom, másrészt előbb-utóbb feladni kényszerültem, mert az életösztön győzedelmeskedik.
Ezzel a műtéttel viszont eltávolítják a gyomor azon részét, amely az úgynevezett ghrelint, vagyis az éhséghormont termeli. Ennek az a következménye, hogy egyáltalán nem érdekel az étel. Illetve csak az agyamat érdekli. Ez még fog némi furcsaságot okozni, hogy a szemem, agyam kíván valamit, ugyanakkor a gyomromat teljesen hidegen hagyja, hogy megeszem-e azt a valamit, vagy csak nézem.
Eszem tehát, leginkább azért, mert be kell juttatnom napi mintegy 60 gramm fehérjét, hogy a diéta során ne a saját izmaimat kezdjem leépíteni. Tulajdonképpen a diétám a következő napokban, hetekben, hónapokban abból fog állni, hogy minél magasabb fehérjetartalmú ételt egyek, sűrített formában, hiszen a gyomrom kicsit, nem tudok egyszerre sokat enni.
Én eddig is szerettem a fehérjéket, fehérjeporokat, a húst, tojást, túrót, sajtot, joghurtot, tejet, most is ezek lesznek az étlapon, de az első napokban kizárólag folyékony, majd nemsokára pépes formában.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy az első napokban tejet, fehérjeturmixot és híg krémleveseket lehet enni. Ahhoz, hogy az ember képben legyen, hogy mennyit evett, és annak mekkora a fehérjetartalma, vezetni kell mindezt valahol.
Létezik a neten egy alkalmazás, ahol szerintem majdnem minden létező, boltban kapható élelmiszer, illetve az azokból készült ételek is fent vannak, így ha megadja az ember, hogy abból hány grammot fogyasztott, akkor a program kiszámolja.
Ennek köszönhetően tudom, hogy az első otthon töltött napomon alig valamivel több mint 200 kalóriát sikerült csak elfogyasztanom. Nem, nem írtam el. Kétszáz kalóriányit.
Most tartok ott, bő tíz nappal a műtét után, hogy ha elszakadok a klasszikus, magas fehérjetartalmú ételektől, és eszem valami változatosabbat, szénhidrátdúsabbat is (például krumplipürét vagy tejbegrízt), akkor is maximum 500 kalóriányit tudok megenni naponta.
500 kalóriát! Azért ez döbbenetes, nem? 500 kalóriát úgy, hogy közben egyáltalán nem vagyok éhes. Sőt, ha akarnám, akkor az egész napot kihúzhatnám evés nélkül. De nem akarom, hiszen nem a koplalás a lényeg, hanem az, hogy törekedjek a magas fehérjebevitelre.
Így is lehet enni (élni)
Hogy el tudjátok képzelni, mit tudok enni, vagy mennyit, elmesélem egy napomat.
Az utóbbi tíz évben, amikor már tényleg folyton diétáztam, rászoktam arra, hogy mivel reggel nem vagyok éhes, olyankor maximum egy tejes kávét iszom, édesítővel.
Ebben az új életemben még ennyit sem kívánok, amikor felkelek, az első két-négy órában csak folyadékot fogyasztok, abból is kalóriamenteset. A legjobb természetesen a buborékmentes ásványvíz vagy csapvíz lenne, ám ezt már a műtét előtt sem tudtam meginni.
Úgyhogy kalóriamentes jegesteát iszom vízzel hígítva. Valamikor egy óra környékén eszem először: 1 dl krémlevesbe rakok natúr fehérjeport, azzal dúsítom, és ha kell, akkor hígítom egy kis húslevessel vagy joghurttal.
A végeredmény kevesebb, mint másfél deci közepes állagú leves, amit szépen lassan bekanalazok. A nap folyamán még négy-öt hasonló kaliberű étkezést iktatok be. 1 dl zsírszegényen és szénhidrátszegényen készített leves 15-40 kalória, ehhez jön 3-5 gramm fehérjepor további 12-20 kcal-t hozzátéve. Egy decivel fullon vagyok.
Szoktam még natúr joghurtot enni, amit fehérjeporral ízesítek. Abból van itthon legalább hat-hétféle, így soha nem lesz unalmas!
Persze kérdés, hogy mi lesz most az élvezettel? Talán ez volt az egyik legnagyobb félelmem a műtét előtt. Fogok én valaha jóízűen enni valamit? A válaszom erre az, hogy jelenleg semmilyen érzelem nem kapcsolódik az evéshez, és tulajdonképpen ez megkönnyebbülés, mivel
az eddigi életemben az étel túl nagy szerepet játszott lelkiekben.
Azok, akiket régebben műtöttek, arról számolnak be, hogy a műtét után egy-két évvel már tudnak jóízűen is enni, akkorra a mennyiségek is jelentősen megnőnek, abban az időszakban már nem okoz gondot 1200-1500 kalóriányi élelmiszer elfogyasztása sem. De addigra az ember úgy megtanulja, hogy miből mennyit lehet enni ahhoz, hogy a súlyunk vagy tovább csökkenjen, vagy az ideális állapotnál megmaradjon, hogy már nem okoz gondot mindez. Mivel akkor is jóval kevesebbet eszünk, mint egy átlagos felnőtt, nagyjából gyerekadagokat, ezért megtehetjük, hogy az a kevés viszont nagyon-nagyon finom és jó minőségű legyen – ennyit igazán megérdemlünk!
Úgy este 10 felé, ami nekem még javában munkaidő, mert bagolytípus vagyok, árgus szemekkel nézem, hogy hol tartok a fehérjebevitelben, és ha még mindig van 10-15 gramm hiányom, akkor jöhet egy újabb fehérjeturmix.
Tudom, ez elég ijesztően hangzik, talán elrettentőnek is, de még egyszer ismétlem, nem vagyok éhes! Számomra elképzelhetetlen volt eddig, hogy úgy teljenek el órák, hogy ne szaladgáljak a hűtőszekrényhez, hiszen a gyomrom követelőzött.
Már mindez nincs, és ez olyasmi, mintha kiiktatnának az emberből egy ösztönt, azt az ösztönt, amely eddig azt diktálta, hogy egyél, egyél, egyél, mert ki tudja, hogy holnap lesz-e még elég élelmiszer! Az evolúció erre kényszerített minket, és ennek mi, gyűjtögető típusúak isszuk meg a levét.
Csokit most még nem ettem, nem tudom, hogy milyen lenne, de sokan mondják, hogy annyira megváltozott az ízlésük a műtét után, hogy csokifüggésük egyik napról a másikra nyomtalanul elmúlt.
Ebből én egyelőre annyit érzek, hogy simán megvagyok csoki nélkül, van itthon pedig (nem is kevés), de simán el tudok sétálni mellette.
A fájdalmaim mostanra teljesen elmúltak, mindent tudok csinálni, bár az alvás néha még szenvedés.
Viszont a mérleg újra a barátom, napról napra kisebb a rajta látható szám!
Jó tudni, hogy mostantól ez a tendencia folytatódik.
A már régebben műtöttek szerint legalább fél évig, de talán egy évig is csökken a testsúly, persze nem ilyen tempóban, hiszen ha így folytatódna, napi kb. 40 dkg fogyással, akkor igen hamar éhen halnánk.
A műtöttek túlnyomó többsége egy év alatt el tudja érni a kívánt súlyt, pláne, ha nem 180 kilóról indult.
És akkor itt álljon a talán eddigi legnagyobb tanulság számomra: úgy érzem, jól tettem, hogy nem vártam meg, míg a súlyom 120, 140, 160 vagy akár 200 kiló lesz, hanem még most, ebben a 100 kiló alatti állapotban „elkaptam”. Akik ugyanis 60-80-100-120 kilót fogynak, vagy még annál is többet, azok szinte biztosan plasztikai műtétre fognak szorulni. Nekem, ha szerencsém van, még talán fog tudni alkalmazkodni a bőröm.
De előbb jussak el odáig! Most tanulom az új életem, veszem fel az új szokásaim és nézegetem a mérlegen és a tükörben a változást.
Egy pillanatra sem bántam meg, hogy végül ezt az utat választottam!
