Mindig tudtam, hogy sok szempontból érzékenyebb vagyok az átlagnál, de azt nem tudnám megmagyarázni, miért csak most, egy cikk kapcsán jutottam el oda, hogy teszteljem is az érzékenységem. Talán pontosan azért, mert annyira magától értetődő volt. De az egyszerű állításokat soroló önjellemző teszt mondataiban azonnal magamra ismertem: „mások hangulata hatással van rám”, „mélyen megérintenek a műalkotások vagy a zene”, „igyekszem mindent megtenni, nehogy hibázzak, vagy elfelejtsek valamit”, „ha éhes vagyok, nem tudok koncentrálni, és mogorva lesznek”. Cikáztak a fejemben a példák, láttam magamat, ahogy hirtelen leolvad a mosolyom egy feszült ember mellett, és valahogy rám is átragad a szorongása, felidéztem a rémálmokat, amikben elfelejtettem elhozni egy rám bízott gyereket az óvodából, vagy felkészületlenül érkeztem valamilyen vizsgára. A szuperérzékenységet vizsgáló legnépszerűbb teszt szerint (amit egyébként bárki kitölthet például ITT) ha a 27 állításból 14-et igaznak gondolunk, nagy valószínűséggel mi is szuperérzékenyek vagyunk.
Először az amerikai pszichológus, Dr. Elaine Aron írta le a szuperérzékenységet (highly sensitive person – HSP), melyet általános idegrendszeri érzékenységgel jellemez. Vagyis nem csupán arról van szó, hogy intenzívebben élünk meg bizonyos érzelmeket, de a környezeti ingerekre, például szagokra, hangokra, színekre is szenzitívebbek lehetünk. Aron szerint a szuperérzékeny emberek személyisége jellemezhető az érzékenységükkel együtt járó egyéb személyiségvonásokkal is: nagy a valószínűsége például, hogy egy szuperérzékeny személy egyben introvertált is (70 százalékuk ilyen), többnyire fejlettebb az empátiás készsége, jó és alapos megfigyelő, kreatív és nagy képzelőerővel bír, kitartó, tudatos és intelligens személy. Ez eddig csodásan hangzik, ki ne akarná az emberfeletti érzékenységgel, művészi hajlamokkal járó szupererőt, amiben a világ szépségei olyan érzéki erővel zúdulnak ránk, mintha mindennap pszichedelikumokkal élnénk az életet? Csakhogy minden szuperképességnek van árnyoldala is.
Áldás vagy átok?
Mivel a szuperérzékenység mögött egy átfogó idegrendszeri érzékenységet feltételeznek, ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha az agyunk egy túlságosan finomra beállított műszer lenne. A fantasztikus festmény láttán átélt katarzis másik oldalán ott van a fárasztó, idegességet szülő túlingerlés is, ami mögött a környezet zajai, tolakodó ingerei állnak. A szuperérzékeny személyek számára az arousal-szint (ez a szervezet idegrendszeri háttéraktivitása) optimuma jóval alacsonyabban helyezkedik el, ezért érzelmileg és fizikailag is rosszul érezhetik magukat, ha az ingerek meghaladják ezt a szintet.
Megijedhetnek a hirtelen felhangzó zajoktól, éles fényektől, könnyen megfájdulhat a fejük, zavarban vannak, ha túl sok ember veszi őket körül, nehezen bírják a kritikát vagy a sértéseket, jóval többet szoronganak, aggodalmaskodók, és mindent a szívükre vesznek, de még a közösségi médiában látottak is jobban megviselik őket.
Aron magyarul is megjelent, Szuperérzékeny vagyok? című könyvéhez F. Várkony Zsuzsa pszichológus az alábbi gondolatokat fűzte az előszóban: „Ebben a harsány világban végső soron minden az ego győzelméről vagy vereségéről szól. Főszerepet a nagy hang, az egyéni, kézbe fogható és kirakatba tehető jutalmak kapnak. Márpedig az ezekért folytatott tülekedésben a szuperérzékeny ember szinte törvényszerűen a peremre sodródik. Az ő erőssége ugyanis a történések belső megélése, az ő jutalma az ideáloknak való megfelelés, az ő egyensúlya a nyugalom. Mert mércéjét saját lelkiismerete adja, nem pedig a külső megerősítések…”
Vagyis erősen kérdéses, mennyire tud egy tűnődő, törékeny szuperérzékeny érvényesülni ebben a gyakran könyörtelenségre nevelő – nem mellesleg jórészt hangos extrovertáltakkal benépesített – világban. A szuperérzékeny személyek ráadásul néha annyira együtt rezonálnak másokkal, hogy közben megfeledkeznek saját szükségleteikről, így pedig saját életüket keserítik meg a heroikusnak tűnő, de valójában nem túl egészséges, folytonos önfeláldozással.
Nem értettem, miért visel meg annyira egy szomorú film, hogy miért zaklatnak fel bizonyos helyzetek.
Lilla sokáig nem is gondolta, hogy létezik bármiféle címke arra, ahogyan érzi magát. A szuperérzékenység fogalmába a neten futott bele, és minél jobban belemélyedt a cikkekbe, annál inkább magára ismert: „Akkor sok minden világossá vált – emlékszik vissza egy halvány mosollyal. – Vagyis inkább megnyugodtam, hogy ezek szerint nincs velem semmi baj. Néha attól féltem, hogy ezek a furcsa állapotok az őrület vagy a gyengeség jelei. Nem értettem, miért visel meg annyira egy szomorú film, hogy miért zaklatnak fel bizonyos helyzetek, terek, amikor látszólag semmi rossz nem történik, és körülöttem mindenki más rendben van vele.”
Lilla azóta próbálja a szuperérzékenysége jó oldalát nézni. Örül, hogy felszabadult a nyomás alól, hogy megpróbáljon „keményebbnek” tűnni, és most már bátrabban szól, ha egy hangos zaj vagy éles fény zavarja őt, vagy ha valami túlságosan felkavarja. Nem iszik már kávét, ahogy régen barátnői kedvéért minden második délután tette, mert elfogadta, hogy a koffein nincsen rá jó hatással, ideges, feszült lesz tőle. Intenzív érzéseit pedig megpróbálja a kreativitása segítségével „kordában tartani”: „Mindig is nagyon szerettem a festészetet, egy ideje pedig én is rendszeresen alkotok. Imádok bezárkózni a lakásba és festeni, vagy megmunkálni az agyagot, ilyenkor magamban lehetek, és megnyugodhatok kicsit.” Lillának nincsen diagnózisa szuperérzékenységéről, ezt csak a leírások és az online elérhető tesztek alapján állapította meg. A szuperérzékenység ugyanis hivatalosan nem diagnosztizálható, ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is létezik.
Érzékenyebb hétköznapok
A szuperérzékenység egyelőre ugyan még nem számít hivatalos értelemben vett pszichológiai diagnózisnak, felmérések szerint minden 5. embert érint, így az egyre élénkülő diskurzus rövidesen a kanonizációig is hajthatja a fogalmat. Persze kérdéses, hogy az Arontól eredő és elsősorban általa kultivált fogalom valóban kimutatható-e (érdemes megjegyezni például, hogy a fenti tesztet is Aron találta ki, és az is sokatmondó, hogy a kutató az elmúlt években sorra publikálta a népszerű könyveket a témában), és ha létezik is, mennyire lehet tudományos eszközökkel leírni és mérni.
A.J. Marsden pszichológus például azt állítja, a szuperérzékenység autisztikus jegynek minősül, de ő is felhívja rá a figyelmet, hogy a meglehetősen korai fázisban lévő kutatások még nem adnak elég szilárd talajt a messzemenő következtetésekhez. Az ingerekre való fokozott érzékenység ugyan valóban az autizmus spektrumra helyezheti a szuperérzékenységet, de muszáj volna alaposabban megérteni az érzékenység más személyiségjellemzőkkel való együttjárását is ahhoz, hogy a fogalmat egyértelműen az autizmusba olvaszthassuk.
Néhány szakértő szerint a szuperérzékenység körülbelül annyira ad megbízható leírást a személyiségről, mint egy horoszkóp és ha jobban belegondolunk, az ilyen önkényesnek látszó kategóriák valóban könnyen elvihetnek afelé, hogy a „hiperkedvesek” vagy az „extrafélénkek” is legitim diagnózisokká váljanak.
Azt persze senki nem tagadja, hogy léteznek érzékenyebb emberek, nekik pedig gyakran tényleg nehézséget jelent a hétköznapokban megélni saját szuperérzékenységüket – függetlenül attól, hogy elismerjük-e ezt tudományos kategóriaként. Általában véve lassabb, nyugodtabb életet kell berendezniük, ha szeretnék elkerülni az állapotukkal járó kellemetlen tüneteket.
Például akárcsak az introvertáltak (akik a teljes lakosságnak csupán 30 százalékát teszik ki), a szuperérzékenyek is szeretnének megpihenni egy fárasztó nap után. Számukra ez nem egy őrületes bulit jelent, hanem inkább csendes elvonulást egy sötét szobába kuckózva vagy a kádban ücsörögve. Nagyon fontos az is, hogy fokozottan ügyeljenek a megfelelő mennyiségű és minőségű alvásra, őket ugyanis sokkal rosszabbul érintheti az alváshiány. Aron könyvében azt is hangsúlyozza, hogy az éhség teljesen felboríthatja a szuperérzékeny ember hangulatát, ezért nekik a rendszeres és kiegyensúlyozott étkezésre is jobban oda kell figyelniük.
Sokat segíthetnek nekik az egyedül végezhető relaxációs gyakorlatok, például a jóga vagy a meditáció, és akkor is nagyon elemükben érzik magukat, ha a természet közelében lehetnek.
De a legfontosabb Aron szerint mégis az lenne, hogy környezete türelemmel, szeretettel és néha talán fokozott óvatossággal viszonyuljon a szuperérzékeny személyhez. Fontos, hogy az illető érezze, nyugodtan kifejezheti negatív érzéseit is, senki nem fogja „hisztisnek” vagy „drámázósnak” tartani – ellenben meghallgatják, és támogatják őt. Adjunk nekik időt, hiszen néha igenis egy kicsit többre van szükségük. Tartsuk észben, hogy jobban megviselik őket a konfliktusok, néha pedig csak azért vonulnak el, mert muszáj egy kicsit egyedül töltődniük. Fogadjuk el, hogy sosem fogják magukat olyan jól érezni egy zajos koncerten, és elképzelhető, hogy már két óra után haza vágynának, még akkor is, ha mi még csak most melegedtünk bele a buliba. Egyszóval tudatosítsuk magunkban, hogy ők ilyenek, így kell szeretni őket.
És cserébe ők is nagyon szeretnek majd minket: Aron szerint minden szuperérzékeny személyben van egyfajta speciális érzékenység a társai, de kiváltképp partnere iránt, ami azt jelenti, hogy fokozottan odafigyel a másik igényeire, és jó eséllyel rá is érez, mire lenne éppen szüksége a párjának. Megértőek, hűségesek, önzetlenek, nagylelkűek, és ha kíváncsiak vagyunk rá, előttünk is feltárják gazdag belső világukat. Ha néha kicsit nehezebb is velük, (velünk?) határozottan megéri kitartani mellettük.
