Van egy haverom, aki retteg a sötétben. Furcsa, de így van. Harmincas, viszonylag intelligens, saját egzisztenciával bíró, egyedül élő, nem éppen nyápic alkatú férfi (pont, mint én, de ez most mindegy), és mégis: ha megnéz egy kicsit is ijesztő filmet, tuti, hogy legalább két éjszakán keresztül felkapcsolt és az ágy alá betolt, éppen ezért szórt, de határozott fényt adó éjjeli lámpa mellett (illetve fölött) kell aludnia. Van, hogy film nélkül is. Sok vízzel kell készülnie a lefekvéshez, hogy emiatt véletlenül se kelljen elhagynia az ágyát, és ha rájön, a pisiléssel is inkább próbálja megvárni a derengést. Ami persze nemcsak egészségtelen, de a következő napja is rámegy a kialvatlanságra. Szóval semmi értelme, és csak macerásabb lesz tőle az élet, érti ő, hogy nincs mitől félnie, de sem az észérvek („de hát nincs ott semmi!”), sem az empátia egyéb megnyilvánulásai nem segítenek.
Mindig félős gyerek volt, a leghülyébb helyzetekben kezdett ijedezni a legfurább dolgoktól, a családi legendáriumnak harminc év után is visszatérő eleme például, hogy
mindig át kellett tekerni a Hupikék törpikékben azokat a részeket, ahol Hókuszpókot mutatták,
mert nagyon félt. Volt, hogy egy boszorkányos tematikájú Levente Péter-gyerekdarabról kellett kimenteni, amin senki más nem félt, csak ő, ő viszont nagyon, a poszttraumás stressz szindróma hetekig kísértette. A művész úrnak ezúton is üzenem így visszamenőleg (izé, természetesen a haverom nevében): nem volt menő, főnök, nem volt menő!
Ebben persze még nem lett volna semmi különös. A gyerekek elvégre a legkülönbözőbb dolgoktól félnek, ezt minden szülő tudja. (A haveromnak még nincs gyereke, de majd ő is megtudja.) A „kinek mitől fél a gyereke” kérdéskör mentén bárhány órát el lehet dumálni a játszótér mellett, ebben biztos vagyok, hiszen látszólag teljesen véletlenszerűen és következetlenül döntenek úgy, hogy valamitől indokolatlanul félni kezdenek.
Az egyetlen közös pont, amit minden gyerek átél, a sötéttől való félelem. A jelek szerint pedig sokan egyszerűen nem növik ki. A haveromnak ez persze sovány vigasz, de attól még ez van.
A sötétségtől való félelem kollektív, ösztönszintű élmény, nem kellenek hozzá rossz tapasztalatok. A gyerekek agyát arra huzalozta a természet, hogy egy ponton maguktól, mindenféle sugalmazás nélkül elkezdjenek rettegni tőle. Igaz, maga az elnevezés is csalóka, hiszen nem a sötéttől félnek, hanem attól, amit a sötétség (szerintük) elrejt. Bármi is van a sötétben, nem látjuk, az viszont jó eséllyel lát minket. A sötétség egészen az elmúlt évszázadokig a veszélyt jelentette, a félelem pedig a motivációt, hogy tegyük meg az óvintézkedéseket. A világ változott, a maroknyi törzstől eltekintve biztonságba zárt minket a civilizáció, de az evolúciós ösztön ettől még maradt – valószínűleg évszázadok kellenek ahhoz, hogy megszülessenek az első gyerekek, akik már nem félnek.
Hogy miért pont a gyerekek? Azért, mert az ő fantáziájuk féktelen, nem ismer határokat, a gyerekek pedig a fantázia és a valóság határát nem ismerik. Azaz: bármivel képesek megtölteni a képzeletükben a sötétséget, ez a bármi pedig pontosan olyan fenyegetőnek tűnik, mintha valóságos lenne. (Hiszen az ő világukban az is.) Azzal természetesen súlyosbíthatjuk a helyzetet, ha még tippeket is adunk nekik, például úgy, hogy „nevelő célzattal” zsaroljuk őket:
Ha nem leszel jó, éjjel elvisz a betörő.
Ismerős? Vicces, hogy a szüleink, akik ilyenekkel jöttek – és akiknek a szülei valószínűleg hasonló baromságokkal fenyegették őket –, mennyire nem emlékeznek rá, hány álmatlan éjszakát és többévnyi szorongást okoz egy-egy ilyen odavetett mondat. (Ha te is szülő vagy, és ilyeneket mondasz, légy szíves, tegyél egy szívességet a gyerekednek és az emberiség következő generációjának, és hagyd abba.)
Rendben, valószínűleg mindenki ért mindent (és sok újdonságot nem árultam el), de mi a helyzet a felnőttekkel? Miért akadnak olyan sokan – valószínűleg sokkal többen, mint a nem félősök gondolnák –, akik 130-as IQ-val és két diplomával sem növik ezt ki? (A haverom is ilyen, csak azért mondom ezt így.)
A kutatók egyelőre csak tapogatóznak – mint a félősök a lámpakapcsoló után –, főleg azért, mert nehéz megtalálni, szóra bírni és diagnosztizálni az érintetteket. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy nagyon-nagyon gyakori: egy 2012-es brit felmérés szerint a lakosság negyven százaléka (!) fél lekapcsolt lámpáknál ténferegni a saját üres lakásában. Tíz százalék esetében olyan súlyos a helyzet, hogy
inkább visszatartják a pisilést, csak ne kelljen kimászni az ágyból a sötétbe.
Egy másik, az alvás tudományát kutató vizsgálatban a saját bevallásuk szerint „rossz alvók” fele mondta, hogy fél a sötétben, míg a „jó alvóknak” csak a negyede. Nem tudni, mi volt előbb: az alvászavar vagy a félelem, de úgy tűnik, a sötéttől való fóbia nagyon sokaknál krónikus inszomniával jár.
A felnőttekkel egyébként az a baj – mármint sötétségfóbia-ügyben, mert egyébként nyilván eleve nagyon sok baj van velük –, hogy ügyesen és nagy rutinnal racionalizálják a az alaktalan és oktalan félelmüket. Azaz a sötétben ugyanúgy önkéntelenül is szabadjára engedik a fantáziájukat, mint a gyerekek, csak mi már észérvekkel támogatjuk meg őket. Ekkor már nem az ismeretlentől való általános – és természetes – félelem a lényeg, hanem „olyanokra gondolnak: mi van, ha valaki betör?” – magyarázza Colleen Carney pszichológus a Time-nak. „Ahelyett, hogy rájönnének, hogy ezek az asszociációk a sötétségről szólnak, azt hiszik, tényleg a betörőktől félnek.”
Mint minden pszichológiai zavarnak, természetesen ennek is van neve: niktofóbia. Ezt azonban csak akkor használják a terapeuták, ha a félelem rendszeres, bénító és hatással van a mindennapi életre. Ha tehát egy horrorfilm után csak felkapcsolt éjjeli lámpával tudunk aludni, az még nem fóbia, bár odafigyelni (tehát: amennyire lehet, tudatosítani magunkban, hogy irracionális, alaptalan félelemről van szó) erre is érdemes. A baj akkor kezdődik, ha a nappalainkat is eluralja a helyzet, például a kialvatlanság miatt, vagy éppen azért, mert egy idő után már nemcsak maga a sötétség nyomaszt, hanem annak puszta gondolata is. Hogy zavaró, de tolerálható személyes diliről van-e szó, vagy fóbiáról, azt könnyen letesztelhetjük, ha megkérdezzük magunktól, hány helyzetet hagyunk ki vagy nem élvezünk a fenyegető érzés miatt. Lazán kapcsolódik, de ebből talán megérthetjük a fóbiák természetét: teljesen normális, ha félünk a repülőn, ha rázza a turbulencia, villámlik, és a szemünk sarkából látjuk, hogy a légi kísérők is biztonságba helyezkednek. Ha azonban erre gondolva nem szállunk fel a gépre – és hagyunk ki egy nyaralást vagy üzleti utat –, az bizony már fóbia.
Ezért aztán úgy is kell kezelni, mint minden fóbiát: terápiával. Amely persze mit sem ér, ha nem ismertük fel, mi a baj. Jó hír, hogy a kezelés célirányos, eredményes, és a legtöbbször gyógyszer sem kell hozzá – legfeljebb némi enyhe nyugtató –, rossz hír viszont, hogy, ha tényleg sötétségfóbiánk van, nem ússzuk meg a terápiát. Míg ugyanis a legtöbb fóbia „kezelhető” azzal, hogy elkerüljük az adott helyzetet – pókot, kígyót, kacsát –, sötétséggel bizony mindenki rendszeresen találkozik.
A lényeg tehát, hogy van megoldás, és nem, nem csak a sokkterápia – amelynek ez a lakossági elnevezése eleve pontatlan, túlzó és ártalmas. Sokaknak segít egyébként az, hogy apránként, kis dózisban, de mindig egyre magabiztosabban kiteszik magukat fóbiájuk tárgyának, azaz apránként megszokják a sötétet, tudatosítják, hogy nem bánt, nincs ott semmi, és megtanulják, hogy nem kell tőle tartani. A kognitív terápia az érzésekre, asszociációkra koncentrál, amelyet a fóbia tárgya kivált, majd beszélgetéssel, meditációval, gyakorlással pozitívba fordítja a rosszat. Hasznosak a hétköznapi trükkök, eszközök, gyakorlatok – légzés, bizonyos mozdulatok, mondatok és gondolatsorok előhívása. Fontos azonban, hogy bármelyiket is választjuk, inkább terapeutát keressünk hozzá, mint fórumokat és YouTube-videókat. Aki pedig attól tartana, úgyis csak gyógyszerrel akarják tömni majd, az nyugodjon meg: a fóbiákat nem szokták vényes szerekkel kezelni.
Most viszont publikálom is ezt a cikket, és elküldöm a haveromnak, remélem, segít!
A képek A Babadook című filmből származnak.
