Kovács István Ádám élete egyszerre mondható nagyon tipikusnak és különlegesnek. Utóbbit a sok megpróbáltatás mellett azért is írom, mert olyasmik után, amiken keresztülment, nem sokan tudnak talpon maradni, pláne másokon segíteni. Ádám most mégis ezt teszi: azt mondja, van mit jóvátennie, de nemcsak ezért csinálja, hanem örömet is szerez neki mások felemelése.
Ezzel most a közepébe csaptam a történetnek, visszakanyarodom egy kicsit. Ádám 1979-ben született Budapesten. Csepelen nőtt fel, ott járt általános és középiskolába is. Édesapja fiatalon meghalt, erről Ádám csak annyit mond, hogy a férfi tulajdonképpen belehalt az egyik gyermeke elvesztésébe. Nagy család voltak, Ádámnak több féltestvére is volt.
Ádám papírgyárba járt szakmunkásképzőbe, ott is dolgozott egy darabig. Az élete ekkortájt megbicsaklott, 18 évesen elvesztette édesanyját is. „Az öcsém ezután állami gondozásba került, én már 18 éves voltam, magamra maradtam.”
Ádám bevallja, akkoriban balhékba keveredett, finoman szólva sem volt jó passzban. Sok apró butaságot csinált, azt mondja, komoly dolgot sosem követett el, de próbált egyedül lavírozni az életben szinte gyerekként, és mérges volt a világra. A papírgyári rövid munka után takarítóként helyezkedett el, elvégzett egy tanfolyamot, és pár év után már csoportvezető lett egy nagy budapesti bevásárlóközpontban. „Sokan lenézik ezt a fajta munkát, de bevallom neked, én szerettem. Arról nem beszélve, hogy otthon mindenki takarít. Azt mondtam mindenkinek, én azt végzem itt, amit te otthon, csak utánad.”
Ádám és barátja, Robi (mint Mikulás) a Bethesda Gyermekkórházban 2018-ban
2008-ban aztán jött egy jobban fizető lehetőség, a barátja elhívta őt, hogy dolgozzon vele az építőiparban. Épületeket bontottak, ez pedig azt jelentette, hogy rengeteg port lélegeztek be maszkkal és maszk nélkül. „Húsz éve dohányoztam már, és a por még e mellé nem tett jót a légzőszervemnek. Akkor viszont tudtam, hogy nagy baj van, amikor egy reggel már véreset köptem.”
A hörgőtükrözés nem mutatott ki semmit, ezért Ádámot az orvosok elküldték CT-re. Mivel sokat kellett volna várni rá, magánúton intézte a vizsgálatot. A CT megállapította, hogy egy emberfej nagyságú daganat van a tüdején. „Pontosabban ezt hitték, ám a műtőasztalon kiderült, hogy empysemas bullám van, azaz a tüdőmben egy óriás léghólyag van. Ezt tüdőbombának is nevezik. Az orvos szerint felszívódhatott volna magától is, de az alsó lebeny olyan állapotban volt, hogy el kellett távolítani. A COPD betegségem a tüdőben lévő légutak tartós beszűkülésével jár. Ez a fajta károsodás visszafordíthatatlan, a tüdő szerkezetének visszaállítására nincs lehetőség. Emiatt fellépett egy csomó komplikáció.”
Ádámnak pár hónap alatt három tüdőműtétje volt, későbbi orvosai szerint azért, mert az első beavatkozásnál nagy kárt okoztak, nem lett volna szabad felnyitniuk. El kellett távolítani az egyik oldalbordája és a háta egy részét is.
Tíz hónapos utókezelés várt rá a Korányi Pulmonológiai Intézetben, és a mai napig félévente vissza kell járnia, hogy feltornásszák a tüdőkapacitását, közben pedig mindenhova légzőkészülékkel közlekedik, mivel bármikor szüksége lehet rá.
Fotó: Magánarchívum
Ádám azt mondja, a bent töltött tíz hónap megváltoztatta az életét és a hozzáállását másokhoz. Miután először segített bent valakinek, eldöntötte, élete további részében önkénteskedni akar, ezen belül is gyerekeken akar segíteni. Amikor arról faggatom, miért pont gyerekeken, a beszélgetés során először majdnem sírva fakad. „Nem volt felhőtlen gyerekkorom, de nem ezért. Inkább azért, mert nekem nem lehet gyerekem. A párom 2015-ben halt meg daganatos betegségben. A mostani állapotom miatt pedig nem tartanám fairnek egy másik emberrel szemben, ha lekötelezném magam mellett.”
Első jótékonysági akciója egy csokigyűjtés volt. „Én is vettem, nagyon sokan beszálltak, köztük a Korányi intenzív osztályának nővérei és az intézmény sok más orvosa és nővére, akik egyébként a mai napig minden ilyen akcióban részt vesznek. A csokit olyan gyerekeknek gyűjtöttük, akik kórházban vannak, de az állapotuk miatt nem tudnak lemenni egy ünnepségre, gyereknapra vagy karácsonyra. Hozzájuk mentünk, édességet osztottunk, és az egyik barátom, Földi Robi beöltözött mikulásnak is. Egy másik barátom, Kiss Laci pedig megjegyezte, hogy amikor egy gyógyíthatatlan gyereknek nyújtotta át a csokit, a gyerek azt mondta, ő is szeretne adni valakinek egy tábla szeretetet. Ez lett utána a mottónk.”
Mostanra voltak az összes budapesti gyerekkórházban, Nyíregyházán, Debrecenben és két anyaotthonban Tiszalökön. „Tudod, sok olyan gyerek van, aki intézetis, és a kórházból megy vissza a gyerekotthonba. Ez is fájdalmas. A másik fájdalmas dolog, ami szintén afelé vitt, hogy segítenem kell, az a bölcsesség és nyugalom, ami a végstádiumos, súlyos beteg gyerekekben van. Sajnos ott voltam, amikor az egyikük azt mondta az anyukájának, ne sírj anya, nekem most mennem kell. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni.”
Robi mint Mikulás a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán
A másik, ami miatt Ádám segíteni akar, és ma már gyűjtéseket is szervez, az, hogy tudja, nincsenek megfelelően ellátva a kórházak. Legutóbbi gyűjtésénél alapvető dolgokat vittek be azért, hogy ne a nővéreknek vagy a családtagoknak kelljen megvenniük ezeket a gyereknek.
Ádámot leszázalékolták, de a járulékából nem tudna megélni, így most biztonsági őrként dolgozik. Szerencséje van, munkahelyén egy kis szobát is kapott, ahol lakhat.
Ha ez nem lenne, hajléktalan lennék. Ha pedig azzal foglalkoznék, mennyi időm van hátra, vagy mennyire beteg vagyok, akkor most egy kocsmában beszélgetnénk, miközben én a sárga földig innám magam. De nem teszem. Megyek előre, élek, segítek.
Ádám tehát teszi a dolgát, próbálkozik, amiben sok társra lel az úton. Egyikük a zuglói Thököly étterem vezetője, aki számos jótékonysági eseményre főzött több ezer adag ételt. „Hálás vagyok neki, mert amikor nagyon rossz passzban voltam, és nem volt semmim, itt ülhettem ugyanúgy az asztalnál, és enni adott. Azóta is minden gyerekekkel kapcsolatos ügyemben támogat.”
Legutóbb, amikor Ádám tüdőkapacitását sikerült 23 százalékról 42-re emelni, felmentek barátaival a Normafára, és ott sétált hét és fél kilométert. Emellett lehetőséget kapott a zuglói Bredd rádióban is, műsort vezet A szeretet hullámhosszán címmel. Csupa olyan embert hív meg vendégül, akik hozzá hasonlóan másokon segítenek. És most is, amikor írok róla, nyolcvanszor elmondja: „Légyszi, írd bele, hogy mindenkinek, aki eddig segített nekünk, nagyon köszönöm.”
