Csak a jó ég tudja, pontosan mi is vár ránk akkor, ha majd egyszer, lehetőleg a nem túl távoli jövőben elvonul a koronavírus-járvány (és aki azt állítja, hogy tudja, az jó eséllyel nem mond igazat). Azt mindenesetre nagyon reméljük, hogy a legkésőbb ősszel már úgy éljük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna, illetve a globális kapitalizmus totális összeomlása után maradt romokon Új Világrend épül, amelynek most még a nevét sem ismerjük szélsőségei közt húzódó végeláthatatlan hosszúságú skálán inkább az előbbihez fog közel állni a helyzet. Szóval ennél konkrétabb jóslatokba mi sem szívesen bocsátkoznánk, azt viszont megnéztük, hogyan is forgatták fel eddig a világot a történelem nagy járványai (a teljesség igénye nélkül) – hátha tanulunk belőle valamit. Vagy nem.
Jusztinianosz-pestis
Habár erről a i.sz. 541 és 542 között dühöngő, és még jó ideig vissza-visszatérő járványról (ami némely vélemények szerint annyira nem is volt súlyos) viszonylag kevés szó szokott esni, legalább két okból mégis érdemes a figyelemre: egyrészt alighanem ez az egyetlen nagy pandémia, amit egy személyről – konkrétan a Római Birodalom utolsó jelentős uralkodójáról, I. Jusztinianosz bizánci császárról – neveztek el (igaz, nem a kortársak, hanem az utókor), másrészt meg – jelenlegi ismereteink szerint – iszonyatosan sokan haltak meg benne, úgy nagyjából 25-30 (vagy akár 50) millióan, ami a világ akkori népességének a 13-26 százalékát jelentette, illetve kábé Európa felét.
Pedig I. Jusztinianosznak, ennek a tehetséges, ambiciózus és nagy munkabírású uralkodónak komoly tervei voltak: egy új, egységes, keresztény alapokon nyugvó dicső és fényes Római Birodalom megteremtésén fáradozott, ám a pusztító pestisjárvány (és még néhány, ezzel részben összefüggő kisebb-nagyon kataklizma) keresztülhúzta a számításait. A nagy római újjászületés helyett így Bizánc hosszúra nyúlt hanyatlása következett, valamint a sötét középkor – ami egyébként talán nem is volt annyira sötét, mint a híre. Jó hír ugyanakkor, hogy bár maga Jusztinanosz is megfertőződött a róla elnevezett kórral, végül szerencsésen felgyógyult belőle, és 82 évesen halt meg végelgyengülésben.
I. Jusztinianosz és udvartartása (forrás: Wikipedia)
A Fekete Halál
A középkori és a kora újkori pestisjárványok közül az első volt a legpusztítóbb, amely 1347 és 1352 között söpört végig Európán (illetve a világ többi részén), és amely aztán később a rendkívül menő hangzású Fekete Halál néven vonult be a történelembe. A ragályt Közép-Ázsiából visszatérő kereskedők hozták be a Selyemúton a Krím félszigetre, majd onnan itáliai hajósok hurcolták tovább, és noha a közvélemény többnyire szerencsétlen patkányokat teszi felelőssé azért, hogy ilyen gyorsan és hatékonyan elterjedt, valószínű, hogy a bolhák és a tetvek jóval nagyobb szerepet játszottak az ügymenetben. Meg nyilván az sem sokat segített, hogy nem sokkal korábban még súlyos éhínség tizedelte a lakosságot, illetve hogy a zsúfolt és mocskos nagyvárosokban szó szerint térdig lehetett gázolni az emberi és az állati ürülékben, valamint a szemétben, és senki nem használt se kézfertőtlenítőt, se vécépapírt.
A Fekete Halál pár év alatt nagyjából 20-30 millió európaival végzett, és jó másfél-két évszázad kellett ahhoz, hogy ezt az elképesztő veszteséget a kontinens valahogy kiheverje. Mindamellett a járványnak – bármily meglepő – akadtak bizonyos pozitív hozadékai is: elsősorban az, hogy a hirtelen fellépő óriási munkaerőhiánynak köszönhetően a nyugat-európai jobbágyok a továbbiakban sokkal jobb feltételekkel dolgozhattak a nemesi és az egyházi földeken, ez pedig gyakorlatilag a klasszikus feudális rendszer végét és a polgárság felemelkedésének kezdetét jelentette. Emellett komoly fejlődésnek indult az orvostudomány, és az emberek valamelyest jobban ügyeltek a higiéniára is. De a pestisjárványnak köszönhetjük – számos más nagyszerű műalkotás mellett – az első modern regényt (vagy hát: elbeszélés-gyűjteményt), Boccaccio paradigmaváltó Dekameronját, amelyben a földi lét többé nem csupán valami nyomorult siralomvölgy, amin mihamarább túl kell esni, hanem maga a mindenség.
Pieter Bruegel: A halál diadala (forrás: Wikipedia)
Fekete himlő
A feketehimlő-járványok több ízben is irtózatos dúlást végeztek Európában (meg Afrikában és Ázsiában), és csak a 20. században (!) körülbelül 300-500 millió emberrel végeztek világszerte, de az igazi terepük az Újvilág volt, ahol még komplett birodalmakat is meg tudtak buktatni. A járványt – számos egyéb, az óceán túlpartján még ismeretlen betegséggel együtt – az európai felfedezők vitték be a 15. század végén Amerikába, ahol aztán legyőzhetetlen biológiai fegyvernek bizonyult a hódítók kezében.
Hernán Cortést, a rettegett konkvisztádort először még elkergették a túlerőben lévő aztékok, ám ez csupán pirruszi győzelem volt; ugyanis az őslakosok közt ezt követően kitört a járvány, és amikor a spanyol hódító pár év múlva visszatért, már könnyedén uralma alá hajtotta Tenochtitlant és az egész Azték Birodalmat. Hasonló sorsra jutott a himlőbe beleroppanó Inka Birodalom is, amelyet könnyedén két vállra fektetett Pizzaro és alig kétszáz konkvisztádora. Később, a 18. században a betolakodók már tudatosan is használták a ragályt az őslakosok ellen: 1763-ban a Fort Pitt erőd (igen, ez egy tautológia) brit parancsnoka például szándékosan himlős kórházi betegek által használt pokrócokat küldetett a közelben állomásozó delavároknak, habár az nem egyértelmű, hogy mennyire vált be a terv. Ugyanakkor talán nem túlzás azt állítani, hogy a fekete himlő nélkül egészen máshogy (vagy talán sehogy se) zajlott volna Amerika meghódítása – ami persze a nyugati betegségek mellett még brutális népirtásoktól is szenvedő, gyakran ma is igen nyomorúságos körülmények közt élő őslakosok szemszögéből nem volt éppen egy fényes diadalmenet.
Atahualpa, a Pizarro által kivégeztetett utolsó inka uralkodó Luis Montero festményén (forrás: Wikipedia)
Spanyolnátha
A spanyolnáthajárvány 1918-ban tört ki, és már év végére több áldozatot követelt, mint az egész első világháború: bizonyos számítások szerint – és most egészen szürreális számadatok következnek – 1920-ig, azaz a járvány elvonulásáig mintegy 500 millió embert betegített meg, a halálos áldozatok száma pedig 20 és 50 millió között lehetett, de némely merészebb becslés szerint akár a 100 milliót is elérhette. A dögvész a századforduló művészeti és szellemi életének kiválóságait sem kímélte (miért is tette volna, hisz a járványoknak köztudottan nincs ízlésük): az áldozatok közt volt többek közt Kaffka Margit, Guillaume Apollinaire, Max Weber, Egon Schiele és Gustav Klimt is – na meg Ady Endre, de neki egyébként is minden baja volt már. A világ azonban szerencsére tanult a katasztrófából: a Szovjetuniótól Nyugat-Európáig végre mindenhol kiépült a szélesebb tömegek által is elérhető közegészségügyi rendszer, létrehozták az egészségügyi minisztériumokat, és Bécsben megalakult a WHO, azaz az Egészségügyi Világszervezet tulajdonképpeni elődje is.
Seattle-i rendőrök védőmaszkban a spanyolnáthajárvány idején (fotó: Wikipedia)
