A szülők egymás között azt szokták mondani, hogy akkor van baj, ha egy kislány két és féléves koráig, egy kisfiú pedig hároméves koráig nem beszél. Nagyjából ennek a népi bölcsességnek köszönhetően mi sem gyanakodtunk különösebben, hogy kisfiunk – aki csak májusban tölti be majd a hármat – tavaly őszig nem igazán beszélt, néhány szót leszámítva. Babanyelven persze karattyolt, és tudtuk, hogy nem lehet süket, hiszen reagált arra, amikor szóltunk hozzá, kifejezetten szeretett zenét hallgatni és zenére táncikálni, bár ha kicsit komplexebb dolgot mondtunk neki, azt nem értette, az egyszerűbb felszólításokra viszont reagált, eszünkbe sem jutott, hogy bármiféle baj lehet a hallásával. Elintéztük annyival, hogy csak lassabban fejlődik, mint a többi kisgyerek, megkésett a beszédfejlődése, és később biztosan beéri majd őket, nem lesz itt semmi baj. Tévedtünk.
Amikor a gyerek nonstop beteg
A bölcsődébe járva nap mint nap szembesültünk azzal, hogy a kortársai mennyivel jobban beszélnek nála, és mennyi mindent képesek megérteni, amit ő nem. Az ember persze hajlamos illúzióba rángatni magát, hogy nincs gond, mindennek eljön az ideje. A bölcsi ráadásul egy bónusszal is járt, ami bár nem ért felkészületlenül minket, arra nem gondoltunk, hogy ilyen súlyos lehet. Ahogy szinte minden gyerek, aki először kerül be nagyobb közösségbe, Boldizsár is elkezdett összeszedni mindenféle nyavalyát tavaly októbertől kezdve. Ha csak kicsit folyt az orra, már boldogok voltunk.
Rengeteget volt itthon, igazából sosem gyógyult meg teljesen, pedig beszereztünk inhalátort, orrcseppeztünk, és felsorolni is hosszú lenne mennyi mindennel próbálkoztunk. Néha jobban volt pár napig, de egy hét után mindig visszaesett. Decemberben, a karácsonyi szünetben lett ebből a helyzetből elegünk – az igazsághoz hozzátartozik, hogy októberben született a második gyerek, és karácsonyig ez a projekt szinte minden energiánkat felemésztette –, és eldöntöttük, hogy az új évben kezdünk valamit a helyzettel. Egyrészt beiratkozunk a gyerekkel logopédushoz, másrészt a háziorvoson kívül fül-orr gégészhez is elvisszük, mert már nem állapot, hogy egyfolytában beteg.
A nagy megfázás projekt
Január második felében fogtunk neki a projektnek. Először logopédushoz fordultunk, és találtunk is egy szimpatikusat: a dolog egyáltalán nem tűnt hiábavalónak, mivel Boldizsár általa tényleg sokkal jobban elkezdett érdeklődni az új szavak iránt. Itthon is gyakorolva már bő egy hónap után látszott az eredmény, ugyanakkor valami nem stimmelt: bár a kisfiunk rengeteg új szót tanult meg, a legtöbbet közülük képtelen volt felismerhetően visszamondani. Az általa formált szavak a legtöbbször tényleg emlékeztettek ugyan az eredeti szóra, de jellemzően több betűt – főképp mássalhangzókat – kihagyva beszélt, alig felismerhetően.
Eközben a másik fronton eljutottunk a Heim Pál fül-orr gégészetére és az audiológiára, ahol január végén megállapították, hogy a fiunknak nincs súlyos gyulladása, de egy kevés folyadékot találtak a füleiben. Annyit tanácsoltak, hogy „melegítsük a füleit, és ne fázzon meg, és majd kora tavasszal jöjjünk vissza egy újabb vizsgálatra, hogy lássuk, elmúlt-e”. A „ne fázzon meg” kitétel az influenzaszezon közepén egy bölcsissel, aki azelőtt is egyfolytában meg volt fázva, nyilván nehezen volt tartható. Nem is sikerült. A fülmelegítéshez egy sapkát beszereztünk, amiben forró vízbe mártott, hőfelszívó tasakokat tettünk. Kaptunk még orrspray-t (lassan már külön orrspray- és orrcsepp-kiállítást nyithatnánk…), és nagyjából magunkra lettünk hagyva. Végül a logopédusunk adott egy jó tanácsot: keressünk fel egy váladékoldással foglalkozó szakembert.
Végre egy diagnózis!
Hogy mi is az a váladékoldás? Korábban én sem hallottam róla. Igazából az orrszívó-porszívó egy sokkal hatékonyabb fajtája, ami a legrejtettebb üregekből is kiszívja a gyerek fejében felgyülemlett váladékot, és nagyjából heti rendszerességgel érdemes megismételni a sok orrsziporszizás, orrcseppezés, inhalálás és fülmelegítés mellett. Elég gusztustalan folyamat átlátszó műanyag csőben forgó jelentős takonymennyiséggel, ennél mélyebben inkább nem is részletezném. Viszont ez tényleg segített, körülbelül két-három hét leforgása alatt Boldizsár sokkal jobban lett, viszont a beszéde és a hallása egyáltalán nem fejlődött. Közben már márciust írtunk, a koronavírusos hírek egyre jobban domináltak a sajtóban, és emlékezvén arra, hogy milyen tömegben és hány órát kellett várnunk legutóbb a Heim Pálban egy vizsgálatra, úgy döntöttünk, ezt nem akarjuk megkockáztatni.
Képünk illusztráció – Fotó. Getty Images
Kaptunk egy tippet, hol tudnánk ezt magánúton intézni, foglaltunk is időpontot: március közepére kaptunk. Aztán 11-én jött az ország bezárkózása, mi pedig ott álltunk aggódva, vajon a kisfiunk kivizsgálása megtörténhet-e még, vagy ennyi volt. Nem hívott senki azzal, hogy lemondják az időpontunkat, ezért a megbeszélt napon kissé aggódva mentünk a vizsgálatra, hátha egy bezárt rendelőt találunk, de szerencsére nem így történt. Boldizsárt maszkba és védőruhába öltözött szakemberek vizsgálták meg, és megállapították, hogy idegi alapon szerencsére nem hallássérült, viszont mindkét fülében sok a felgyülemlett savós folyadék, amitől a hallása nagyjából olyan lehet, mintha mi mindkét fülünkbe két-két vattagalacsint gyűrnénk. Hogy mit tehetünk ezzel? Azt ők nem tudják, egy olyan allergológus–fül-orr-gégész kell hozzá, aki kisgyerekkel is foglalkozik. De hol akasztasz le egy ilyen embert olyankor, amikor a magyar egészségügy épp a teljes bezárkózásra és a COVID-19 fertőzöttekre fókuszál?
Koronavírus vagy beszédképtelenség?
Kedvesek voltak, kaptunk kontaktot olyan orvoshoz, aki segíthet, de a dolog nem volt egyszerű. Azok a magánrendelők ugyanis, ahol a doktornő rendelt, sorra egymás után zártak be ideiglenesen, és némi kutatással egyetlen helyet találtunk, ahol online még lehetett időpontot foglalni hozzá. A telefont nem vették fel, fogalmunk sem volt, mi vár majd ránk az adott napon.
Elgondolkodtunk azon is, hogy egyáltalán helyes-e, amit csinálunk. Megér-e ennyi kockázatot a dolog, vagy inkább üljünk a fenekünkön, és várjuk ki, míg véget ér a járványhelyzet. A döntés azért volt nehéz, mert senki se tudja, hogy mikor ér véget. Ha biztosan tudnánk, hogy két hónap múlva minden szép és jó lesz, valószínűleg türelmesen kivárjuk a sorunkat, de ez még nagyon sokáig elhúzódhat. Tisztában vagyok azzal, hogy ennél most sokkal nagyobb gondjai vannak az egészségügynek, de végül arra jutottam, hogy nem akarom, hogy a fiunk még hosszú-hosszú hónapokig ne halljon, és a beszédfejlődésben is annyira lemaradjon, hogy ez később beszédhibák sokaságát hozza magával nála. Biztosan lesznek, akik felelőtlennek gondolnak ezért, de megkockáztattuk az orvost, mert nagyon szeretnénk, hogy a fiunk végre halljon és elkezdjen beszélni. Oltári szerencsénk volt: a doktornő elmondta, hogy valószínűleg az utolsó rendelésén csíptük még el, viszont nem tudott túl jó hírekkel szolgálni.
A megoldás? Hallókészülék!
Mivel már minden létező házi praktikát kipróbáltunk és aktívan alkalmazunk, a fiunk számára az egyetlen megoldás egy műtét lenne, csakhogy a jelenlegi helyzetben csak akut problémákkal műtenek, és egy halláscsökkenés nem tartozik ezek közé. Allergológiai teszteket sem végeznek, szóval azt sem tudhatjuk meg, hogy a problémát allergia okozza-e, ami a doktornő szerint igen gyakran előfordul. Már azt hittük, hiába hajtottunk ennyire, cserbenhagyott bennünket a szerencse, amikor a doktornő olyat mondott, amivel nem számoltunk: hallókészülékkel ideiglenesen meg lehetne oldani a gondokat. De hol szerzünk hallókészüléket járvány idején?
Veszett telefonálásba kezdtem. Az eredmény? A cégek, amiket felhívtam vagy bezártak a karantén idejére, vagy nem készítettek hallókészüléket olyan kisgyerekek számára, mint a mi fiunk. Végül kiderül, hogy ahol először hallásvizsgálaton voltunk, ott gyerekek hallókészülékeivel is foglalkoznak, és mázlinkra kaptunk időpontot. Mintát vettek Boldizsár füléről, már készül a hallókészülék, amit pár napon belül elvileg megkaphatunk. Csakhogy a helyes beállítás megtalálása állítólag nem egyszerű, sokaknak többször is vissza kell menniük, hogy jól sikerüljön. Szóval most tovább izgulhatunk, hogy még pont végezzünk, mielőtt tényleg kijárási tilalom köszöntene az országra. Szomorú lenne pár méterre a célegyenestől elbukni. Persze tudom, hogy a mi problémánk apró-cseprőnek számít, és másoknak ennél fontosabb kezeléseik, terápiáik, műtéteik maradnak vagy halasztódnak el, mert most csak ennyit bír az egészségügy. Ettől még ugyanolyan ijesztő marad az, ha a fiamnak még sokáig rendes hallás nélkül kell élnie, és nem tanul meg beszélni, és egy ilyen műtétre koronavírus nélkül is legalább három hónapot kellene várnunk.
