Vegyünk egy fél mérték földigilisztát, óvatosan mossuk meg fehérborral, majd főzzük meg némi olivaolajban és vörösborban. Amikor a bor elfogyott, szűrjük le és facsarjuk ki a gilisztákat, aztán tegyük félre az így kinyert olajat. Még jobb, ha több földigilisztát is rakunk az olajba, és benne is hagyjuk őket, amíg csak kitart.
Ezt az íncsiklandó földigilisztaolaj-receptet egy Jean Liebault nevű francia orvos vetette papírra valamikor a 16. század végén. A doktor persze nem ételízesítőnek, hanem ízületi fájdalmak kezelésére javasolta a reneszánsz gilisztalevet, de azért így is elég rémítő belegondolni, hogy akadtak, talán nem is kevesen, akik tényleg kipróbálták ezt a furcsa kotyvalékot. És nem is ő volt az egyetlen, aki ilyesmivel próbálkozott: kortársa, az ugyancsak francia Ambroise Paré ráadásul még merészebb és még döbbenetesebb recepttel állt elő. Paré egyébként korának nagy hatású borbély-felcsere volt, a harctéri sérülések avatott szakértője, a modern sebészet és a modern patológia atyja, aki hosszú élete során négy francia uralkodót – II. Henriket, II. Ferencet, IX. Károlyt és III. Henriket – is szolgált; szóval egy komoly, tudós ember. Akkoriban a puskagolyó ütötte sebeket rendszerint melasszal kevert forró olajjal kezelték, ami nem csak, hogy tökéletesen hatástalan volt, hanem pokoli fájdalmat is okozott a pácienseknek, Paré azonban biztos volt abban, hogy talál jobb megoldást. Végül egészen Torinóig kellett zarándokolnia, ahol egy itáliai sebész aztán megosztotta vele a csodabalzsam receptjét. Ami
földigilisztából, liliomból és – most mindenki kapaszkodjon meg valami szilárd dologban – újszülött kölyökkutyából (!) főzött olaj volt, velencei terpentinnel elkészítve.
Bár ez igen meggyőzően hangzik (amúgy nem, nyilván borzalmasan hangzik), azért ha ne adj isten, meglőnének minket a harctéren egy szakállas puskával, lehetőleg ne kiskutyákból és gilisztákból összeturmixolt kenőccsel kenegessük magunkat.
Ambroise Paré (forrás: Wikipedia)
Jó kérdés, hogy ezek a nagy hírű orvosdoktorok miért voltak ennyire rákattanva egy ennyire nyilvánvaló hülyeségre (ami ráadásul még elég gusztustalan is!) mint a földigiliszta-olaj; hát, sajnos erre nem tudunk egyértelmű választ adni, ám az biztos, hogy ez a szokatlan elixír a 16. és a 19. század között meglepően népszerű, széleskörűen használt gyógyszernek számított Európától az Újvilágig. A gilisztaolaj tárolására szolgáló tégelyeken rendszerint az Oleum Lubricorum (ami egyszerűen annyit tesz latinul, hogy földigiliszta-olaj) felirat vagy ennek valamely rövidítése szerepelt; nyilván azért, hogy a derék patikáriusok véletlenül össze ne tévesszék a bálnaspermával, a szárított gyíkkal, a porított narválszarvval vagy a polcokon sorakozó egyéb bizarr csodaszerekkel.
Azért akadtak olyan gyógyszerészek is, akik nem voltak száz százalékig meggyőződve a gilisztalé hatékonyságáról. John Quincy egy 1719-ben írt gyógyszerkönyvében szintén leközölt egy gilisztareceptet, amely így szólt:
Az alaposan megtisztított földigilisztát főzzük össze olivaolajjal és fehérborral. Addig forraljuk, amíg a bor el nem párolog és a giliszták ropogósak nem lesznek. Ezután szűrjük le az így készült oldatot. A gilisztaolaj jó az ízületi fájdalmakra, a szélütésre, az angolkórra és az időskori görcsökre, de azért ne fűzzünk hozzá nagy reményeket, mert lehet, hogy csalódni fogunk.
Nos, mi is pontosan ugyanezt tudjuk tanácsolni.
kiemelt kép:Peter Macdiarmid/Getty Images
