Három gyerekkel dolgozom már pár hete itthonról, egy gimnazista, egy általános iskolás és egy óvodás van a csapatban. Egyedül menedzselem a hétköznapokat, és amikor reggelente felkelek, és rám szakad a gondolat, hogy mennyi munkám van aznap, és milyen sok dolog vár a gyerekekkel, hogy senki se őrüljön meg az itthoni léttől, akkor az jut eszembe, hogy „hát, jól megszívattam magam”.
Kényszerhelyzetben vannak a szülők
Én döntöttem így, én akartam, hogy az ovis és a nyolcadikos gyerekem is itthon legyen, amikor kihirdették, hogy a középiskolákat bezárják. Kérvényeket, statisztikákat, alapbetegségeket írtam szívhez szóló levelekbe, hogy az intézmények vezetői engedjék itthonról tanulni az iskolást, és az ovis hosszú hiányzása miatt se jöjjön a nyakamra a gyámügy.
Megkaptam, jó döntésnek tartom, de attól még cseppet sem kellemes állapot a tavaszi összezártságot újra életre hívni, még akkor sem, ha erre semmi sem kötelez. Csak a saját aggodalmaim és a környező országok intézkedései alapján hoztam meg itthon a szigorú szabályokat.
Olyan helyzetbe hoz mindenkit napról napra ez a járvány, hogy dönteni kell kérdésekben, amikben még nulla tapasztalatunk van. Itt állunk 30-40 éves felnőttként, és fogalmunk sincs, hogy most mivel teszünk jót a gyerekünknek, az egészségünknek, a nagyi alapbetegségének, apa vérnyomásának, szóval, mit döntsünk, ha nem akarunk meghalni, nem akarunk betegek lenni, és mennyire kell elővigyázatosnak lenni, hogy megússzuk ezt az egész őrületet ép bőrrel? Lessük egymás minden mozdulatát, jobb híján az interneten kutatjuk a válaszokat, a közösségi oldalakat böngésszük, hogy a távoli ismerősök hogyan kezelik a vírushelyzetet. És persze ettől nem látunk tisztábban, mert az egyik legyint rá, a másik megkérdőjelezi a vírus létezését is, a harmadik már szkafandert húz, de azért mindennap jár a boltba, a negyedik meg ki se dugja az orrát a lakásból még egészségügyi sétára sem.
Az nlc. szerkesztőségében tettem fel a körkérdést, hogy milyen döntést hoztak a kollégáim között a szülők, talán nem nagy meglepetés, hogy nincs egységes vélemény közöttük sem. Marci például ugyanúgy döntött, mint én, a nyolcadikos gyerekével kapcsolatban: inkább otthonról tanul már november eleje óta a lánya. „Vártunk arra, hogy legyen központi megoldás – írja Marci –, de november elejére annyi lett a környezetünkben a koronavírusos beteg, hogy úgy döntöttünk, a nyolcadikos lányunk nem megy iskolába. Szerencsére a suli, ahova jár, rendkívül rugalmas volt, megoldották, hogy online is lehessen követni az órákat, amit a tanárok azoknak tartottak, akik mégis bejártak. Később aztán volt veszélyeztetett tanár is, aki otthonról, online kezdett oktatni, őt egyszerre figyelték az otthon tanulók és az osztályteremben ülők. A kislányom egyelőre élvezi, hogy nem kell korán felkelni, elég nyolc előtt tíz perccel, bár a barátai hiányoznak és azt mondja, azért valamivel könnyebb úgy tanulni, ha bejár az ember.”
Hőkamera méri a diákok testhőmérsékletét egy budapesti iskolában (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Az én gyerekem fogja leoltani a villanyt a suliban
Az sem segít a helyzeten, hogy az iskolák és óvodák is különböző intézkedéseket hoznak: ahova az én gyerekeim járnak, ott elég volt két kérvényt írni az intézményvezetőkhöz, hogy az általános iskolás és ovis gyerekeim itthon maradjanak egy hónapig a járványra való tekintettel, de Olga kolléganőmnél fel sem merült az iskolák részéről, hogy bármilyen indokkal ne járjanak a gyerekek.
Hozzáteszem, ha engednék, akkor sem tudná egyértelműen azt mondani, hogy mindkét gyerekét szívesen tartaná otthon: „Az én két gyerekem teljesen különbözőképpen áll hozzá a tanuláshoz, az egyik nagyon odaadó, minden feladatot megcsinál magától és stresszel is a sulin. Nála nem bánnám, ha bezárna már az iskola, vagy ránk bíznák a döntést és otthon, békében tanulhatna. Mindenkinek jobb lenne.
A másik gyerekem a mágikus realizmus mentén áll a világhoz, ami kissé megnehezíti ezt a tanulás dolgot. Önállóan tuti nem áll neki, mindent vele együtt kell csinálni, és szereti a társaságot, ami azt jelenti, hogy lépten-nyomon megjelenik és beszélgetést kezdeményez. Lehet, hogy bennem van a hiba, de én egycsatornás vagyok, én nem tudok úgy dolgozni, ha nincs időm nyugodtan átgondolni, hogy mit akarok írni és állandóan félbeszakítanak. Úgyhogy nála kitartunk a végsőkig, ha ő lesz az utolsó, aki megjelenik még az iskolában, akkor ő fogja leoltani a villanyt, de amíg reggel kinyitják a kaput, ő járni fog. Amúgy a nagy már volt karanténban, mert kontaktszemély volt és a kicsi is produkált tüneteket, szóval lehet, hogy már mind túl vagyunk ezen az egészen, de sosem fogjuk megtudni, mert nem tesztelték őket és minket sem.”
Az oviban is megállt kicsit az élet
Ha meg lehet oldani a home office-t, akkor a döntés az ovisok esetében sem lesz sétagalopp, mert fogalmunk sincs, mivel ártunk többet: ha engedjük oviba és ezzel növeljük a fertőzés lehetőségét, vagy ha otthon tartjuk, elvágva a kortársaitól és a változatos ovis foglalkozásoktól, fejlesztésektől? Két kollégámnál kétféle döntés született: Csaba inkább kérvényezte, hogy az ovis fia otthon maradjon, Judit viszont a tavaszi tapasztalatok alapján arra jutott, hogy mindenkinek jobb, ha a lánya oviba jár.
„Az óvodában azt tapasztaltuk, hogy egyre kevesebb óvónő dolgozik, délután már csak a dajka vigyázott a gyerekekre – meséli Csaba. – Alig volt foglalkozás, szinte csak arra vigyáztak, hogy a gyerekek egyenek, és ne öljék meg magukat/egymást. Mivel a feleségem amúgy is itthon van az egyévessel, úgy láttuk jobbnak, ha az óvodásunk is itthon marad, nem utolsósorban amiatt, mert én is otthonról dolgozom, így ezzel minimálisra tudnánk csökkenteni annak a kockázatát, hogy elkapjuk a koronavírust. Kivételek azért lesznek: jövő héten egy logopédiai felmérés miatt egy napra bevisszük a kissrácot, mert a fiunk beszédfejlődése megkésett, ezért ez nálunk egy kiemelten fontos téma. Ezt leszámítva azonban azt tervezzük, hogy idén már nem fog menni óvodába.”
Melyik kezemet harapjam?
Judit megfogalmazásában tökéletesen megjelenik az a bizonytalanság, hogy ki tudja, holnap mi számít majd jó döntésnek: „A mi aktuális döntésünk, hogy amíg lehet, a gyerek megy az oviba. A tavaszt úgy láttuk, megsínylette, nagyon hiányzott már neki a végére a gyerektársaság. Hetekig mi voltunk az apjával csak a szórakoztató közönség, ez neki már kevés. Nekünk pedig olykor sok. Persze mindent meg lehet oldani, és tudom, hogy máshol több gyerekkel, más helyzetekkel biztosan nehezebb volt sokaknak, így ez nem nyavalygás. Elfogadtuk, letoltuk, de most a hátunk közepére sem kívánjuk.”
A döntésükben nagy szerepet játszott az is, hogy Judit anyai szíve megszakadt, amikor a munkájuk miatt nem tudtak eleget foglalkozni az ötéves kislányukkal és órákig egyedül játszott mellettük. „Úgyhogy most amíg lehet, megy, közben toljuk a vitamint, a gyümölcsöt, rétegesen öltözünk és abszolút minimumon van minden más otthoni elmászkálás. Reméljük, hogy ennyi elég lesz. Az oviban egyébként szigorúan hazaküldenek minden gyereket, aki picit is taknyos, reggelente lázmérés van, a szülők pedig be sem tehetik a lábukat az intézménybe, és bár tudjuk, épp ők a tünetmentesen átvészelők korosztálya, azért reménykedem, hogy valamennyit ez az elővigyázatosság is jelent.”
Gyerekek és óvónők a hirdi óvodában (Fotó: MTI/Sóki Tamás)
Nem csavargunk ovi után
Éváék is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy jelenleg viszik a nagycsoportos ikreiket oviba, de ugrásra készen állnak, hogy mikor kell változtatni a döntésükön: „Tavasszal, az első hullám érkezésekor nem volt kérdés, hogy nem mehetnek oviba. Akkor kormányzati szinten is az volt az üzenet, mindenki maradjon otthon. Most más a helyzet. Most ilyen kommunikáció nincs, holott a helyzet összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint fél éve volt. A környezetemben sokan döntöttek úgy, nem viszik a gyerekeket oviba. Teljes mértékben megértem őket. Viszont mi nem így döntöttünk. Az ok viszont nem az, hogy nem tartunk a vírustól. Nagyon is, de attól is, hogy elmaradnak azok a fejlesztő foglalkozások, amelyek leírhatatlanul fontosak iskolakezdés előtt. Most tudják magukba szívni azt a tudást, ami megalapozza majd az iskolai éveiket. Ez a legfontosabb érvem, hisz én itthon számukra nyomokban sem tudom azt nyújtani, amit egy intézmény.
A másik érvem az ovink mellett az, hogy ez egy rendkívül kicsi közösség, amely összesen két csoporttal működik, nincs negyven gyerek sem az intézményben. Az igazgató és a pedagógusok egytől egyig rendkívül felelősségteljesen viselkednek és reagálnak a pandémiára.” Éváék döntésében az is szerepet játszott, hogy a kormányzati kommunikáció a jelenlegi helyzetben nem tér ki az ovik bezárására, és mivel nehéz tisztán látni ebben a kérdésben, valamihez igazodni kell, így a harmadik pillér a döntésben ez lett.
„Nem csavargunk ovi után, nem találkozunk kis barátokkal, nem látogatjuk a nagyszülőket, nem visszük a gyerekeket bevásárolni, nem megyünk zárt helyekre velük, reggel oviba megyünk, délután ovi után haza – mondja Éva. – Csak halaszthatatlan dolgok miatt használjuk a közösségi tereket. Így, vigyázva egymásra, csökkenthetjük a veszélyt és felelősségteljesen tudjuk oviba adni a gyerekeket. Számunkra most ez az ésszerű döntés. A helyzet persze változhat és ha növekszik a veszélyérzetünk, alapos mérlegelés után változtatni fogunk az álláspontunkon.”
Nincs jó döntés, javaslat van
A szakemberek javaslatait érdemes talán követni, amikor döntést akarunk hozni az iskolai, óvodai kérdésben, bár tudjuk, hogy ebből is van sok egymásnak ellentmondó tanács, úgyhogy ez sem mindig olyan egyszerű. Egy november elején megjelent nlc. cikkben megszólaló Lantos Gabriella egészségügyi szakértő és egészségpolitikus szerint: „Legalább hetedikestől felfelé át kéne állítani a diákokat a digitális oktatásra. (…) Ilyen iskolazárnál el lehet engedni a sérülékeny pedagógusokat, akik digitálisan valóban oktathatnának, mivel kisebb eséllyel betegednének meg.” A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) pedig egyenesen felhívásban kérte a szülőket arra, hogy tartsák otthon a gyerekeket: „Természetesen nem minden család tudja megoldani, hogy ne küldje óvodába, iskolába a gyermekét. Főleg, ahol csak az egyetlen kenyérkereső tudna otthon maradni a gyermekkel. Azonban, ha teheti, kérjük, ne küldje gyermekét iskolába, óvodába!”
Nem tudunk egyértelmű választ adni arra, hogy mi a jó döntés a jelenlegi helyzetben, mert úgy tűnik, nem fogják bezárni az óvodákat és általános iskolákat, így marad a lehetetlen szituáció, amiben nem létezik helyes válasz. De talán az is segítség, ha látod, hogy nem vagy egyedül a küzdelemmel, és hogy nem kell lelkifurdalást érezned egyik döntés miatt sem. Jelenleg triplán igaz, hogy ítélkezés helyett megértéssel kell egymás felé fordulnunk, szülőként is összetartani és támogatni egymást, hiszen annyiféle szempontot kell figyelembe venni, amikor az a kérdés, hogy járjon oviba/suliba a gyerek vagy ne, hogy csoda, hogy nem törik bele az agyunk.
