George Eliot, vagyis eredeti nevén Mary Ann Evans állítólag egy fiatalember által vezetett olvasási program segítéségével győzte le kedvese elvesztése felett érzett bánatát. A terapeuta, aki később az írónő férje lett, úgy vélte, a művészet az élethez legközelebb álló dolog, módja annak, hogy bővítsük tapasztalatainkat, kiterjesszük kapcsolatainkat személyes sorsunk határain túl is. Persze nem mindenki osztja ezt a hipotézist: Suzanne Keen költő és feminista kritikus 2007-es Empathy and the Novel című könyvében kételyeit fogalmazza meg azzal kapcsolatban, hogy a szépirodalom olvasása során létrejött empatikus érzések valóban önzetlen, proszociális magatartást eredményeznek-e majd a való életben. Szerinte a könyvek önmagukban nem tudnak változást hozni, sőt rengeteg könyvmoly tűnik inkább antiszociálisnak. „A regényolvasás nem csapatsport” – jegyzi meg, hozzátéve, hogy ennek ellenére az olvasás magával ragadó élmény, aminek számos egészségre gyakorolt előnye van, például hogy kiragad minket a hétköznapi mókuskerékből.
Bár lehet, hogy egy regény elolvasása önmagában nem szükségszerűen hoz áttörést az életünkben és nem formálja személyiségünket, a szövegekkel való elmélyült, célzott, terapeuta által irányított foglalkozás akár gyökeres változásokat is hozhat a személyes problémák megoldása terén vagy az önismeretben. A biblio- vagy irodalomterápia (a kettő közti különbségről később még lesz szó) terápiás hatás érdekében ösztönöz változásra. A kifejezést először 1916-ban használták az Atlantic Monthly egyik lapszámában megjelent „Az irodalmi klinika” című cikkben. „A biblioterápia új tudomány. Egy könyv lehet serkentő, nyugtató, irritáló vagy elandalító. A lényeg az, hogy valami tennie kell veled, neked pedig tudnod kell, hogy mit” – magyarázza a szerző. A módszer újdonságának némileg ellentmond, hogy Ella Berthoud és Susan Elderkin biblioterapeuták egészen az ókori görögökig vezetik vissza az irodalom gyógyító erejének gondolatát, erre utal a thébai könyvtár bejárata fölötti felirat: „ez itt a lélek gyógyító helye”. Az irodalom terápiás alkalmazásának gyakorlata azonban jóval későbbre, a 19. század végére datálható, amikor Sigmund Freud irodalmi műveket kezdett el használni pszichoanalízisei során. Az első világháború után a frontról hazatért, traumatizált katonáknak is előírták az olvasást Angliában; a könyvtárosok még képzést is kaptak arról, milyen könyveket kell a fronton dolgozó orvosok kezébe adni. Itthon és külföldön a 70-es években kezdődött a módszer szélesebb körű alkalmazása a zárt kórházi intézményeken és könyvtárakon kívül is, ma már több egyetemen is oktatnak biblioterápiát.
Forrás: Getty Images
Az irodalomterápia önmagában nem pszichológiai tanácsadás vagy pszichoterápia, akkor válik azzá, ha megfelelő képzettségű szakember műveli. Vagyis hogy milyen szakmaterületeken használható a módszer, az a terapeuta saját szakmai kompetenciáján múlik, ezért megfelelő alapvégzettségtől függően a pszichiátriában, a rehabilitációban, az oktatásban, a fejlesztésben vagy épp az önismeretben is működik, és alapvetően két iránya van, a fejlesztő és a klinikai irodalomterápia. Míg az előbbi egészséges személyeknek segít, az irodalom személyessé tételével támogatja a normál életfeladatokkal való megküzdést, addig az utóbbi betegeken, komoly érzelmi és viselkedési zavarokkal küzdő egyéneken alkalmazza a módszert.
„Fontos ugyan az intézményes rendszer, de az irodalom által támogatott önismereti munka nem olyan nagy újdonság. Régebben a szövegek és azok terápiás hatása nem voltak ennyire szétválasztva, de más művészeti ágak, így például a zene vagy a képzőművészet is abban segítettek, hogy valamilyen választ kapj, valamit feldolgozz, megérts. Gondoljunk az indiai Védákra, az Upanisadokra vagy épp a zsoltárokra. De például jó pár száz évvel később, Montesquieu azokat az olvasmányokat gyűjtötte össze, amelyeknek támogató, segítő jelentőséget tulajdonított. Popper Péter is nagyon sokszor utal olvasmányélményeinek személyiségünket is alakító hatására előadásaiban, könyveiben. Az irodalomterápia tehát valami olyan tudást éleszt újjá, ami egyszer már a miénk volt – mondja Ughy Szabina költő, a Móra Könyvkiadó szerkesztője, aki több mint három éve vezet irodalomterápiás önismereti csoportokat olyan változatos témákban, mint például a női archetípusokkal foglalkozó Mitikus nők, az életciklusok feladatai, a párkapcsolatok különböző kihívásai. – Természetesen egy mű elolvasása önmagában még nem terápia. Ahhoz, hogy a lelki munka megtörténjen, kell a csoport biztonságot adó közege, a csoportvezető szakértelme és a témához gondosan kiválasztott irodalmi mű.”
„Nagyon leegyszerűsítve a biblioterápia és az irodalomterápia között az a különbség, hogy míg a biblioterápiában kifejezetten szépirodalmi szövegekkel dolgozunk, addig az irodalomterápiába mindenféle műfajú szöveg bevihető, akár egy dalszöveg, vagy egy publicisztikai írás is, ez tehát egy tágabb terep – folytatja Szabina. – A művek »rétegessége« miatt a biblioterápia mélyebben képes hatni. Ugyan egy könnyedebb szöveg kapcsán is el lehet indulni a saját élményeink felé, de az nem fejti ki olyan intenzíven a hatását, mint például egy Kosztolányi-novella. Úgy tudnám ezt megvilágítani, hogy míg a Facebookon szembe jövő idézet olyan, mint egy gyorséttermi hamburger, azonnal enyhíti az éhségünket, addig egy szépirodalmi mű olyan nyomelemeket, anyagokat tartalmaz, amelyek hosszú távon is igazán táplálóak és egészségesek. Vannak olyan csoportrésztvevők, aki hónapokkal később írnak rám, hogy most jutott eszükbe egy rész a szövegből, vagy most értették meg egy mű akkor csak megsejtett üzenetét. A biblioterápia tehát hosszú távon is hat: amikor a lélek megérik arra, hogy összekapcsolódjon azzal a képpel, gondolattal, érzelmi töltettel, amit a szöveg képvisel, akkor történik meg a megértés, a katarzis.”
Ughy Szabina (forrás: magánarchívum)
Időtlen történetek
Kincső, aki nemrég kezdett biblioterápiás foglalkozásokra járni, szintén a művekkel való foglalkozás után akár hetekkel később jelentkező, a problémáira váratlanul felmerülő AHA-élményt tartja az egyik legnagyobb hatásnak. „Hogy miben segítenek, támogatnak a szövegek? Egyetlen szóval azt mondanám, hogy felismerni. Sikerül azonosítani olyan momentumokat a saját életemből, amelyekről nem is tudtam, hogy mekkora hatással vannak rám. Eleinte tartottam tőle, hogy a túl racionális elmém miatt minden megmarad a felismerés szintjén, de nem mozgat meg érzelmileg. Ennek ellenére nem ez történik, kellően távoliak és közeliek a felmerülő szimbólumok ahhoz, hogy például elsírjam magam, ami nehezen történik meg velem bármilyen közegben – mondja Kincső, aki szerint nem kell különösebben „szövegfalónak” lennünk ahhoz, hogy megérintsen ez a fajta önismereti módszer. Inkább egyféle nyitottság kell, hogy merjünk magunkra ismerni mások történeteiben, származzanak bárhonnan az időben.
Szabina is úgy véli, akármennyire is legyenek régiek a szövegek, hatással lesznek ránk. „Egy szentirat vagy egy mítosz szövege ugyanúgy hatással van ránk. Rákos Sándor, a Gilgames eposz fordítója mondta, hogy az igazi mű mindig modern, mert időtálló. Olyan problémát tud megfogalmazni akár egy évezredekkel ezelőtti szöveg is, amellyel a ma embere is azonosulni tud. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kortárs szövegek ne nyújtanának fontos információkat, sőt, kamaszokhoz csak kortárs szöveget vinnék, de például Ámor és Psziché története attól modern és mai, hogy olyan problémákat mutat be, amelyek az emberiség kezdete óta jelen vannak. Néhány éve azonban érdekes volt megtapasztalni, hogy az adott korhangulat mennyiben tudja befolyásolni az értelmezést. Tolsztoj Kreutzer szonátája ugyanis teljesen kicsapta a biztosítékot az amúgy is erősen feminista beállítottságú csoporttagokban. Épp akkor volt a Me Too-mozgalom felfutása, és mindenki ezen a szemüvegen keresztül nézte a művet, ezért nem is tudtunk eljutni oda, amivel eredetileg foglalkozni szerettem volna, a hűség problémájához. Most egy Háy János-novellát használok ebben a témában.”
Ez lehet az irodalomórák jövője
Fontos hangsúlyozni, hogy egy irodalom- vagy biblioterápiás foglalkozás nem irodalomóra vagy olvasókör. „A szövegeket nem irodalomelméleti vagy -történeti szempontok alapján vizsgáljuk, hanem a csoport tagjaiban kiváltott érzelmi hatásuk szerint. Nem mélyedünk el például egy verstani jelenségben, nem vizsgáljuk a művet irodalomértő szemmel. Érzelmi szövegboncolás zajlik. Rekonstruáljuk, hogy mi bomlik ki egy-egy vázolt helyzetből, mit jelent számunkra az adott történet vagy szimbolika” – világítja meg Kincső. Az irodalomterápiás csoportfoglalkozások fő szempontja tehát az élményeken, érzéseken keresztüli kapcsolódás, amire egyébként kutatások szerint is remek eszköz az olvasás. Egy 2011-es tanulmány, amely a résztvevők fMRI agyi vizsgálatainak elemzésén alapult, kimutatta, hogy amikor az emberek olvasnak egy élményről, agyuk ugyanazon a neurológiai régión belül stimulálódik, mint amikor maguk is átélik ezt a tapasztalatot. Ugyanazokra az agyhálózatokra támaszkodunk akkor, amikor történeteket olvasunk, és akkor is, amikor megpróbáljuk kitalálni egy másik ember érzéseit. A jelenség az úgynevezett tükörneuronoknak nevezett idegsejteknek köszönhető, amelyek úgy „tükrözik” a másik egyed tevékenységét, mintha azt maga a megfigyelő végezné, ezért elengedhetetlen szerepet játszanak az empátia kialakulásában. A kutatók szerint a szépirodalom is egyfajta szimuláció, amely nem a számítógépeken, hanem az elmékben fut, és ami hozzásegít mások érzésének átéléséhez, és ezen keresztül a sajátunkéhoz is.
Az irodalomterapeuta is a foglalkozások élményszerűségét emeli ki. „Az egyik csoportszabály, hogy sohasem irodalomelméleti vagy esztétikai szempontból viszonyulunk a szövegekhez vagy ahhoz, amit a másik csoporttárs csinál. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit tudnak a résztvevők például Lázár Ervin élettörténetéről, vagy rímel-e a versátiratuk, hanem például az, hogy mit látnak a szövegben, mi az a sor, az az érzés, az a kép, amely az olvasottakkal kapcsolatban felmerül bennünk” – mondja Szabina, aki szerint eleinte jellemzőek lehetnek az irodalomórákról hozott berögződések. Előfordulhat például, hogy valaki percekig beszél József Attila édesanyjához fűződő viszonyáról, ami egy önismereti-terápiás ülésen sokkal inkább a hárításról szól, arról, hogy semmiképp se kelljen a résztvevőnek önmagáról beszélnie. – Ilyenkor igyekszem visszaterelni önmagához. A műről való beszélgetés hol organikusan, hol irányítottan átmegy a saját élmények megosztására. Aki már nagyobb önreflexióra képes, az jobban össze tudja magát kötni a szöveggel, aki kevésbé jártas az önismeretben, az sokszor nehezen ismeri fel az érzéseit, gondolatait, de nincs ezzel semmi baj. De olyan is előfordul, hogy valakiben olyan erős ellenérzés támad, hogy nem képes kapcsolódni a szöveggel. Csoportvezetőként ilyenkor az a feladatom, hogy felnyissam a szemét erre az ellenérzésre, amely mindig nagyon árulkodó. A feljött élményeket aztán többnyire írásos feladatokban dolgozzák fel – például úgy, hogy átírnak egy szöveget –, de kifejezhetik magukat rajzolás, festés vagy akár a zene útján is. Nagyon szép látni, amikor a csoporttagok elkezdenek egymásra is reflektálni, és hétről-hétre fejlődik az egymás iránti bizalom, figyelem.”
Ughy Szabina úgy gondolja, az irodalomterápia módszerét az irodalomtanítás is hasznosíthatná. „Azért lenne jó olyan szövegeket behozni az oktatásba, amelyekhez az adott korosztály is tud kapcsolódni, mert az érzelmi azonosulás fontos tényezője az irodalom élménnyé válásának. Manapság az olyan divattá vált felszólítások, mint például a #olvass az Instagramon, ugyanúgy ki tudnak üresedni, mint az irodalomtörténet-alapú oktatás. Az élményalapú pedagógia feladata lenne, hogy megmutassa, a könyvben társra, útmutatásra találhatunk, mert nem vagyunk egyedül, az író, a szereplő is ugyanúgy érzett, mint mi. Bárcsak minél több pedagógus elsajátítaná ezt a látásmódot! Mert amin mi felnőttünk, már nem tartható, ezzel a fajta oktatással nem lehet megfogni a diákokat.”
Mitől válnak terápiás eszközzé az irodalmi szövegek?
- Hasonló élethelyzeteket, gondolatokat, érzéseket mutatnak be, ezzel bizonyítva, hogy nem vagyunk egyedül a kérdéseinkkel.
- Eltérő megoldási útvonalakat és lehetőségeket kínálnak, amelyek segítenek más nézőpontból tekinteni a helyzetre.
- Bővítik és színesítik a gondolkodásunkat, kommunikációnkat, önreflektívebbé tesznek.
- Segítenek a probléma megfogalmazásában, szavakat adhatnak a szánkba, amelyeket egyébként nem tudnánk kimondani.
- Olyan nyelven szólítanak meg, amelyen a hétköznapokban nem beszélünk, ezért nem tudjuk kifejezni a belső világunkat.
Forrás: Jakobovits Kitti: Irodalomterápia, A könyvespolcod pszichológusszemmel
Szabina szerint a módszer hatásosságát mutatja az is, ahogyan a résztvevők egyre inkább megnyílnak a történetek segítségével. „Tanúja voltam igazán megrendítő megosztásoknak, amikor valaki például olyan dolgot mondott el magáról, amiről tíz éve senkinek nem beszélt. Amikor képes vagy megosztani hat-hét másik ember előtt egy eddig szégyellt, nyomasztó terhet, az mindenki számára katartikus élmény – vallja az irodalomterapeuta, és hozzáteszi: többen utólag számolnak be arról, milyen változást hozott az életükben a szövegekkel való elmélyült, önreflektív foglalkozás. – Egyszer egy mű kapcsán azt adtam ki házi feladatnak, hogy gondolkozzanak el egy nagyon nagy félelmükön, és ha lehet, minél inkább menjenek bele, nagyítsák fel, vigyék el a groteszk irányába, vagyis engedjék magukhoz közel a félelmeiket, majd – hogy ez ne legyen annyira nyomasztó – a humor eszközeivel írják meg. Az egyik résztvevő nem sokkal rá otthagyta a munkahelyét, egy másik lakhelyet váltott. Ezek a változások nem kizárólag az irodalomterápiának köszönhetőek, de azért bízom abban, hogy van bennük szerepe. Hiszen ha valamit meg tudok fogalmazni, az már egy narratíva, ami rálátást teremt a problémámra. A szövegek gyakran helyettünk mondják ki azt, amit mi még nem tudunk.”
