Interjú Vay Blankával a transzneműségről

Óbuda egyik csendes kávézójában két nő találkozik: az egyikük még csak pár éve ismerkedik, szokja, milyen nőként létezni egy inkább patriarchális világban, aminek minden előjoga 35 évig alanyi jogon járt neki. Vay Blanka a tranzíciója végén egy könyvben foglalta össze mindazt, ami az elmúlt pár évben megtörtént vele és megfogalmazódott benne transznemű nőként, egykori férfiként, és nem utolsósorban egy olyan szabad emberként, aki már nem rabja az elfojtásnak. A nyilvános szerepléseivel számos támadás célkeresztjébe került, mégsem tűnt el csendben: feladatának érzi, hogy járhatóbbá tegye az utat azoknak, akik félnek rálépni, és egyben megismerhetőbbé tegye őket azok számára, akik ismeret hiányában félnek tőlük.

2017-ben interjúztunk, miután a Pride-on felszólaltál. Az üzeneted dióhéjban annyi volt, hogy „senki ne baszogasson senkit”. Azóta szerinted haladtunk, vagy tolattunk az elfogadás terén?

Először is van egy LMBT-kérdésekhez és rasszizmushoz és hasonlókhoz közvetlenül kötődő szint: hogy úgy általában mindenki frusztráltabb, idegesebb, mindenfajta szerveződés, kampány nélkül.  Amiből szintén van, ezeket a kormány csinálja közpénzből, miközben a nagyvilág, az idők szava mégiscsak az elfogadás irányába megy.  Ezért úgy néz ki, a fiatalok nagy részére nem hat a gyűlöletbeszéd. Ők már azt nézik, milyen ember a másik, és nem azt, hogy buzi-e? De emellett létező probléma, hogy az uszítás nem csupán elméleti síkon mozog, hanem lecsorog az óriásplakátokról. Valódi emberek mennek oda valódi emberekhez rájuk rúgni az ajtót, mert azok szivárványos zászlót akasztottak ki, és valódi emberek fognak félelemből bujkálni. Utóbbi azért baj, mert az előbújás olyan, mint a városi biciklizés: minél többen csinálják, annál biztonságosabb. 

Fotó: Neményi Márton

Egyesek szerint túl hangos vagy, támadtak a transzneműséged felvállalása miatt, de azért is, mert nőként az egyenjogúság mellett kardoskodsz. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy írj egy könyvet. Miért fontos számodra, hogy beszélj mindarról, ami veled történik?

Mert így segíthetek azoknak, akik hasonló cipőben járnak mint én, vagy éppen azok  hozzátartozóinak. Az előbújás nehézségeinek nagy része gyakran abból jön, hogy a környezetünk az irántunk való aggodalomból próbálja az éppen coming outolót visszatartani. Tart attól, hogy megverik az utcán, hogy nem lesz majd munkája, gyereke, párja, társadalmi megbecsültsége stb. Ez a félelem részben nyilván megalapozott, de nagyon gyakran nem. Azért beszélek, hogy a nem létező démonokat zseblámpával kiűzzük az ágy alól. Azt gondolom, hogy predesztinálva vagyok erre a feladatra, mert jól tudok kommunikálni, és vastag a bőröm. Nem zavar, mit írnak, mondanak rólam.

Tényleg nem zavar?

Egész kicsit. Nemrég sok anyázó üzenetet kaptam, és tény, hogy picit belenéztem az egyik kormányközeli portálon abba, amit rólam írtak, de ennyi, nem foglalkoztam vele mélyebben. Másrészt, és most kicsit visszatérek az előbbi kérdésedhez, a transz csajoknak több okuk van az aktivizmusra, mint a transz férfiaknak.

Hogyhogy?

Abból az okból, hogy nagy arculcsapás az, amikor a tranzíció során elveszítjük a férfi privilégiumokat.

Ezek szerint nálad is voltak nagy felismerések.

Korábban is feministának tartottam magam, tehát nem a nulláról kezdtem a tanulást, de ettől függetlenül olyan volt belecsöppenni a női létbe, mint biztonsági öv nélkül hullámvasutazni. Hosszú folyamat volt szétszálazni, hogy mikor vagyok paranoiás, és mikor kezelnek tényleg máshogy, mint egy férfit. Volt például egy aktivista közegem, ahol az volt a munkám, mint korábban (kommunikáció, menedzsment – a szerk.), ráadásul az anyanyelvemen dolgoztam. Az egyetlen mérhető különbség az volt, hogy ezúttal nem fiúként, hanem lányként végeztem a feladatomat.

Szerinted nem oktattak volna ki, ha férfi vagy?

Sajnos nincs egy párhuzamos univerzum, amelyben ugyanezt a helyzetet megismételhetnénk úgy, hogy fiú vagyok… Ezért is tartott olyan sokáig elhinni, hogy jól látom a helyzetet. Az is durva felismerés volt, sőt, szabályosan sokkolt, amikor az egyik legjobb barátom kezdett lekezelően bánni velem.

Fotó: Neményi Márton

Korábban, amikor téged még Mártonnak hívott, nem tűnt fel, hogy más lányokkal is így viselkedik?

Az egyszavas, becsületes válaszom az, hogy nem. De azt hiszem, más lányokkal nem így viselkedett, a velem szembeni magatartásában a tranzícióm miatti ellenérzései is befolyásolták. Úgy érezte, elveszítette a gyerekkori barátját, és ezért mérges volt rám. És egy transznemű alacsonyabban áll a társadalmi ranglistán, vele szemben több mindent megengednek maguknak az emberek. 

35 évig férfiként éltél. Tudod, milyen az, amikor több rajtad az izom, amikor nem női testben vagy. Az elején milyen érzés volt megtapasztalni, hogy ezentúl a világ kevésbé biztonságos számodra? Hiszen a számok azt mutatják, hogy nőként nagyobb eséllyel vagyunk kitéve atrocitásoknak, nemi erőszaknak, mint a férfiak.

Hoztam egy olyan döntést, hogy amíg van rá egy módom, elvi okokból nem félek. Ehhez általában meglepően jól tudom tartani magam.
Ezen túl, vagy akár ezzel együtt azt gondolom, hogy elég hasonlóan viselkedem, mint a többi nő: nyilván van bennem düh, de alapvetően fegyelmezetten veszem tudomásul a helyzetet és próbálom belőle a legtöbbet kihozni. Ez folyamatos kockázatelemzést jelent, hogy mekkora plusz kellemetlenséget, veszélyt jelent, ha szabad emberként viselkedem, azt teszem, amit szeretnénk, és nem azt, amit biztonságos. Férfiakkal való randizásnál, esti kocogásnál, a közlekedési mód és útvonal megválasztásánál, és így tovább.

Sokat írsz arról a Saját ketrec című könyvedben, hogy a szocializáció miként csonkítja meg a férfiakat is. Mi az a társadalmi elvárás feléjük, amit egy csettintéssel eltüntetnél?

Azt például, hogy egy férfinak erősnek kell lenni minden helyzetben. Ez az elvárás továbbra is esszenciális része a róluk kialakult képnek, és hatalmas terhet rak rájuk. Másrészt ez a magyarázata annak is, hogy a nők nagy része az erős, de macsó férfiak között keresi az igazit, akik mellett aztán jó eséllyel szenvednek, boldogtalanok lesznek, hiszen érzelmileg elhanyagolják őket, és nem kezelik őket egyenrangú partnerként. 

Berlinben élsz hét éve. Könnyebb transzneműként ott boldogulni, vagy csak Magyarországról nézve tűnik annyira befogadó helynek?

Alapvetően nem a transzneműségem okán mentem ki Berlinbe, a hazai politikai közeg volt számomra egyre fojtogatóbb. Berlin tényleg szabad hely, de ott is megvannak a problémák, csak mások a csomagok. Nemrég voltam egy demonstráción, amit azért szerveztek egy környéken, mert egy hónapon belül vertek véresre két transz és két meleg embert. Három hete a lakásomtól 600 méterre gyújtotta fel magát egy transznemű, mert már nem bírta tovább a kirekesztést.

Amikor belevágtál a tranzíciódba, számoltál azzal, hogy egzisztenciális bukás is lehet belőle?

Azt talán nem mondanám, hogy számoltam vele, mert a döntésemet nem előzte meg egy kockázatelemzés, de azt tudtam, hogy lesznek komoly problémáim még Berlinben is. És igazam lett.

Fotó: Neményi Márton

Mi volt a legnehezebb az elmúlt évek, a tranzíciód során?

Egyértelműen az, hogy életem legválságosabb időszakában a legközelebbi barátaim fele különböző magyarázatokkal, vagy a magyarázat megtalálását rám bízva, de hátat fordítottak nekem. Ezzel nem számoltam. Azt gondoltam, hogy elég jól válogattam ki őket. 

A könyvedben azt írod, hogy a legtöbb transznemű vágya, hogy észrevétlenül belesimuljon a társadalomba. Egy transz nőnek nehezebb elvegyülni, mint annak, aki férfivá tranzicionál?

Nagy általánosságban azt kell mondanom, hogy igen. Ha valaki ilyen irányba tranzicionál, főleg idősebb korban, mint én, akkor már a külső nemi jellegeket nehezebben visszafordítani, így a végeredményen jobban látszik, mi a helyzet. Ez pedig problémát jelent a társadalomnak. Annak, aki tesztoszteront szed, általában látványosabb, természetesebb lesz a változás, amiért nagy eséllyel cisz férfinak fogják tekinteni, és eszerint is fogják kezelni.

A kései coming outban szerepet játszott az, hogy tinikorodban kevesebb volt az elérhető információ a transzneműséggel kapcsolatban?

Biztos, hogy közrejátszott benne, de az talán még inkább, hogy a kamaszkoromtól kezdve nagyon szerettem volna megfelelni az apámnak, aki mindig egy klasszikus, macsó fiút szeretett volna… A kudarc ennél látványosabb nem is lehetett volna. Amíg abba az irányba keresgéltem, nem sok esélyem volt rájönni, hogy pont az ellenkező irányba van a „megoldásom”. Csak érzés szinten fogalmazódott meg, hogy valami nagyon nem oké, valami nem komfortos. Szerintem egyébként akkor fog valaki eljutni a belső coming outig, amikor a felismeréssel tud valamit kezdeni. Őszintén nem tudom, mit csináltam volna a felfedezett transzneműségemmel húsz éves koromban.

Könnyebb a mai fiataloknak?

Más a helyzet, mint 10-15 évvel ezelőtt, és nemcsak a liberális alapítványi iskolák elfogadó közegében, hanem szinte bárhol. A Szabadnem nevű blogon előbújós történeteket osztunk meg, és el se hinnéd, mennyi felemelő sztorival találkozunk. Például egy katolikus kisváros közösségében előbújt egy transz srác, amit a közösség minden további nélkül elfogad, és amikor összeházasodott egy heteró lánnyal, testületileg elmentek az esküvőjükre. Sok ilyen történet van még, a probléma az, hogy ezeknek nincs láthatóságuk, pedig minden pozitív sztori segíti a többieket.

Fotó: Neményi Márton

Ha már az előbújásnál tartunk, a transzneműek kapcsán muszáj beszélnünk arról, hogy kiemelkedően magas közöttük az öngyilkosságok száma. Sőt, te magad is küzdöttél korábban szuicid gondolatokkal. A tranzíciód után a halálvágy és depresszió megszűnt?

Igen. Ahogy előbújtam, azzal egy csapásra megszűnt az egész életemet végigkísérő halálvágy. Ez sokat segített a környezetemnek az elfogadásban, hiszen ha nem is tudták, hogy van ez a problémám, a nagy részét nyilván érezték rajtam. 

Az öngyilkosságok mögött gyakran pont az áll, hogy a szűk környezet nem olyan elfogadó, mint amilyen a tied volt.

Amikor egy olyan tulajdonság miatt gyűlölnek, amit soha nem kértél, amin nem tudsz változtatni, amiről nem tehetsz, az egy nagyon súlyosan megterhelő érzés. Kétségbeejtő és fájdalmas megélni, hogy sehol sincs helyed.

Hasonlóan gondolkodik rólatok a radikális feministák egy része, szerintük a transzneműek tapasztalatai cáfolják, hogy a nemi szerepek kizárólag belénk nevelhető társadalmi konstrukciók lennének. Az elmúlt években finomodott az álláspontjuk? És úgy egyáltalán mit gondolsz arról, hogy az egyenjogúság bajnokai ellenségként kezelnek benneteket, és nem fogadnak el nőként?

Nos… ezek a feministák nagyon félreértik a transzneműséget.

Szerintem is társadalmi konstrukció. A nemi identitás nem az. És azt követem, meg a többi transznemű is, egy olyan világban, ahol én is, meg mindenki más is társadalmi konstrukciókban mozgunk. Nyilván látom én is, hogy a transz jogok kerülhetnek ellentmondásba bizonyos esetekben például a női jogokkal, vannak itt valóban dilemmás helyzetek, ez nem kérdés. Amiben egyébként semmi új nincs – és ez nagyon fontos. A női jogok és a férfiak között, a romák jogai és a nem romák között is vannak ilyen helyzetek, többnyire mégis tudunk normálisan viselkedni, és aki betegként, „trójai falóként”, ellenségként beszél a nők vagy a romák biztonságáért és jogegyenlőségéért küzdő emberekről, azt egy frusztrált hülyének tekintjük. Én ugyanezt az egyenlő bánásmódot követelem a transzneműséggel ellenséges, „baloldali” feminstáknak is. Egyébként saját tapasztalatom szerint azokkal, akik tudnak idegesség nélkül beszélgetni, nem is lehetetlen ezeket a dilemmákat és ellentmondásokat ártalmatlanná szelídíteni. 

Fotó: Neményi Márton

A könyvedben azt írod, hogy zömében pozitív visszajelzéseket kaptál a tranzíciód során. A nők vagy a férfiak voltak az elfogadóbbak?

Amit csináltam, kicsit olyan, mint amikor egy börtönőr átáll a fogvatartottak oldalára: azt a rabok jobban fogják respektálni, mint a börtönőrök. Ha egy férfi nem biztos a saját nemi szerepében, szexualitásában, akkor provokációnak, sőt akár árulásnak tekintheti a tranzíciót. Felmerül benne a kérdés, mi a baj a férfi léttel, a férfi privilégiumokkal, ha valaki így hátat fordít nekik, amiknek megőrzéséért ők ennyit küzdenek? A nők ezzel szemben sokkal elfogadóbbak, értik, miért jó nőnek lenni, ahogy azt is, mit lehet veszíteni, ha valaki nem férfi többé. 

Most hogy érzed magad a bőrödben, hogy állsz a nőiességeddel?

Nagyon jól érzem magam a bőrömben. Szeretem és élvezem azt a tökéletlen nőiességet, amit ki tudtam alakítani. Az enyém, és nagyon keményen megdolgoztam érte. Nekem olyan testalkatom van, mint egy hirdetőoszlopnak, „cserébe” viszont nem fog lógni a mellem, vagyis ugyan jellemzően máshol vannak a (vélt) gyenge pontjaim, mint a legtöbb nőnek, de abban, hogy vannak, egyek vagyunk. Az, hogy meg kellett tanulnom szeretnem magamat, a nőiességem hibáival, az éppen hogy egy nagyon is jellemző női feladat, tapasztalat. 

Mérlegre került nálad az, hogy a kései coming outod miatt már nem tudod meg soha, milyen lett volna tinilányként, huszonévesként élni, hogy kimaradtak fontos szakaszok a nőiességed kibontakozásában?

Megvan az a szerencsés képességem, hogy amin nincs értelme bosszankodni, azon nem bosszankodom sokat. Persze, tök jó lenne megnézni, milyen lennék 20 évesen, de ez a vonat elment. És van annyi eszem, hogy nem idealizálom ezt az időszakokat, de az egyik legjobb barátnőm például az mondta, hogy semmi pénzért nem lenne újra tini, és pontosan értettem, mire gondol.

Az én sem… de még huszonéves sem.

Na látod. Egyébként is elég gyakran tudatosan választom a jó helyett az érdekest, és ennek megfelelően ezt kaptam: 36 éves korom előtt olyan dolgokat élhettem át, amikre nőként nem lett volna lehetőségem.

Még több cikk a témában

• Ők az első transznemű pár, akik hivatalosan is egybekeltek Magyarországon
• Túl a szivárványon – magyar transzneműek teljes átváltozása