Az emberiség gyakran nagy árat fizet a haladásért és a megértésért – legalábbis számos híres pszichológiai kísérletnek ez a tanulsága. Míg egyes pszichológiai emberkísérletek „csak” átmenetileg viselték meg a tesztalanyokat, mások élethosszig tartó pszichológiai problémákat okoztak nekik. Mindkét esetben könnyű feltenni a kérdést: Mi az etikus, ha a tudományról van szó? Aztán ott vannak azok a kísérletek, amelyekben gyerekek, állatok, vagy olyan kísérleti alanyok vesznek részt, akik nem tudják, hogy kísérleteznek velük. Milyen messze van az a „túl messze”, ha a cél az emberi elme és viselkedés feltérképezése?
Kicsi Albert kísérlet
Vajon velünk született a félelem? 1920-ban a dolgok még másként működtek, akkoriban a tudomány nevében el lehetett venni egy egészséges babát a szüleitől és megijeszteni, hogy választ kapjunk erre a kérdésre. Pontosan ezt tette John B. Watson amerikai pszichológus a Johns Hopkins Egyetemen, aki a félelem és a kondicionálás természetét vizsgálta. Watson elkérte szüleitől a nyolc hónapos Albert babát kétesnek tűnő etikai kísérlethez. Először egy fehér patkányt mutatott neki, majd miután a baba ettől nem ijedt meg, Watson újra megmutatta neki a rágcsálót, de ezúttal egy hirtelen hangos zaj kíséretében. Albertet természetesen megijesztette a zaj, Watson pedig addig folytatta a kondicionálást, amíg a baba már a patkány láttán is sírva fakadt. A pszichológus ugyanilyen fóbiát alakított ki a babában egy nyúl, egy kutya, sőt még a Mikulás szakállával kapcsolatban is. A kísérlet végére Albert valószínűleg életre szóló traumát szerzett, és se a karácsonyt, se a húsvétot nem várta többet úgy, mint más gyerek.
John B. Watson (Fotó: Getty Images)
UCLA skizofrénia gyógyszeres kísérlet
De nem kell visszamennünk 100 évvel ezelőttre, hogy etikátlan, sőt kifejezetlen kegyetlen kísérleteket találjunk. 1983 és 94 között az UCLA (University of California Los Angeles) kutatói 50 skizofréniában szenvedő beteget kezdtek el tanulmányozni. A cél annak kiderítése volt, hogy a rendellenesség tünetei, mint például a koncentráció hiánya, a téveszmék és a hallucinációk javulnának-e, ha a betegekkel abbahagyatnák a gyógyszerek szedését. Amint a New York Times beszámolt róla, az egyik beteg öngyilkos lett, egy másik pedig a szülei megölésével fenyegetőzött. A kritikusok az etika súlyos megsértésére mutattak rá, hiszen a kutatók nem figyelmeztették az alanyokat, mennyivel súlyosbodhatnak a tüneteik a gyógyszerek elhagyásával.
Averziós terápia
Az averziós terápia a klinikai pszichológia egy, többnyire a szenvedélybetegségek kezelésére használt módszere, amelynek célja, hogy a páciensben egy túl vonzó ingerrel szemben szorongásos reakciót váltson ki, ám nem egyszer használták a „homoszexualitás gyógyítására” is úgy, hogy a vágyat kiváltó ingereket, például pornográf képeket elektrosokkal, hányást előidéző szereken keresztül elért rosszulléttel kapcsolták össze. A brit hadsereg kapitányát, „Billy” Clegg-Hillt 1962-ben letartóztatták homoszexualitás miatt – amikor az még mentális betegségnek és bűncselekménynek számított az Egyesült Királyságban –, és elektrosokknak vetették alá, hogy végül azt érezze, taszítja a férfiak iránti vonzalma. Csakhogy három nappal a kezelés után a férfi meghalt, részben az agy vérellátásának hiánya miatt. Azok, akik valójában túlélték az averziós terápiát annak fénykorában, „mérgezettnek” érezték magukat, és képtelenné váltak az intimitásra. Az embertelen terápiát a Dél-Afrikában az apartheid, vagyis a faji elkülönítés (szegregáció) politikája alatt is használták 1994-ig. Dr. Aubrey Levin hadsereg ezredesét és pszichológusát bízták meg az ország homoszexuálisainak „gyógyításával”, akiknek ezreit zárták börtönbe, és tették ki őket ezeknek a borzalmas kísérleteknek. Amikor az apartheid véget ért, Levin elhagyta Dél-Afrikát, nehogy azzal vádolják, hogy visszaélt az emberi jogokkal. Kanadába emigrált, jelenleg is egy oktatókórházban dolgozik.
A szörnytanulmány
A dadogás agyi rendellenesség vagy tanult válasz? Ez a kérdés arra késztette az Iowai Egyetem kutatóit, Mary Tudort és Wendell Johnsont, hogy 1938-ban 22 árva gyermeken végezzenek beszédkísérleteket. A gyerekeket két csoportra osztották. Az egyik csoport tagjai pozitív beszédterápiában részesültek, és folyamatosan dicsérték őket beszédjükért. A másik csoport negatív beszédterápiában részesült, amibe beletartozott, hogy lekicsinyelték őket a véletlenül elkövetett beszédhibák miatt. Végül a második csoportba tartozó gyerekeknél, akik normálisan beszéltek a kísérlet előtt, beszédproblémák alakultak ki, amelyek állítólag életük hátralévő részében megmaradtak, a New York Times szerint pedig az egyikük még az árvaházból is megszökött. Johnson és Tudor soha nem publikálta tanulmányaik eredményeit, mert attól féltek, hogy a nácik emberkísérletezőihez hasonlítják őket. Ettől függetlenül a szakmában Szörnytanulmánynak nevezték el a kísérletet, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudományos objektivitás keresése során a tudósok gyakran szem elől tévesztik a résztvevőket, mint valódi embereket.
Képünk illusztráció (Fotó: H. Armstrong Roberts/ClassicStock/Getty Images)
David vagy Brenda?
Hét hónapos korában David Peter Reimer pénisze véletlenül megsérült egy rutin körülmetélés során. Dr. John Money pszichológus, aki azt kutatta, a nem vajon tanult-e vagy velünk született, meggyőzte a Reimer családot, hogy a fiuk nagyobb valószínűséggel éri el az egészséges szexuális érettséget, ha kislányként nevelik. A fiút ezentúl csak Brendának becézték a szülei és hormonkezelések során esett át. Az évek során Dr. Money továbbra is arról számolt be, hogy az átnevelés sikeres volt, bár erről nem konzultált a fiúval, aki egyébként 14 éves korától fiúként élt tovább. Mielőtt 38 évesen öngyilkos lett volna, David ragaszkodott ahhoz, hogy ő sosem érezte magát nőnek, miközben gyermekkora rémséges volt, társai csúfolták, kegyetlenül kiközösítették, és mély depresszióba esett a kísérlet hatására.
David Reimer családja és Dr. Money
A híres stanfordi börtönkísérlet
Philip Zimbardo, az 1971-es stanfordi börtönkísérlet vezető pszichológusa nemrég magyarul is megjelent Életem című visszaemlékezésében elutasítja azokat a vádakat, amelyek szerint etikai vétséget követett volna el hatalmas szakmai botrányt kavaró kísérlete során. Miután ’71-ben megkapta az egyetem jóváhagyását a kísérlet elvégzésére, férfi főiskolai részvevőket toborzott a „börtönélet pszichológiai tanulmányozására”, naponta 15 dollárért (ez ma nagyjából 101 dollárnak, 35 ezer forintnak felel meg). A kísérletre 75 férfi jelentkezett, végül a szűrővizsgálatok és interjúk után 24-et választottak ki a kéthetes börtönszimulációra. Az alanyok túlnyomórészt fehérek, középosztálybeliek voltak, pszichológiailag stabilnak és egészségesnek tűntek. A csoportot szándékosan úgy választották ki, hogy kizárják a bűnözői hátterű, pszichés vagy egészségügyi problémákkal küzdőket. Véletlenszerű alapon az alanyok fele az „őr”, fele pedig a „fogoly” szerepét töltötte be, Zimbardo volt a börtönvezető. A foglyokat a nap 24 órájában bezárták, ezzel szemben az őrök külön a foglyoktól laktak, és speciális pihenő- és kikapcsolódási lehetőségeket kaptak. Az utasítás szerint a foglyokat nem bánthatták, csak be kellett tartaniuk a törvényes rendet. Csakhogy az őrök egyre növekvő brutalitást tanúsítottak, és visszaéltek hatalmukkal, hogy megalázzák a rabokat. Konfliktust gerjesztettek a foglyok között is, vagy önkényesen fekvőtámaszokat végeztettek velük, korlátozták a fürdőszobákba való bejutást, és arra kényszerítették őket, hogy egy vödörben könnyítsenek a celláikban. Az egyik fogoly a növekvő nyomástól mentálisan összeomlott, dühében sikoltozni kezdett, mire az őrök rábírták a többi foglyot, hogy a kísérletből távozó tesztalanyt alázzák meg azzal, hogy hangosan kántálják neki: „rossz fogoly”. Zimbardónak a szakma és a kísérletben résztvevők szüleinek növekvő aggodalma miatt a hatodik napon abba kellett hagynia a kísérletet. Később az Amerikai Pszichológiai Társaság, APA által felkért szakértők arra jutottak, hogy Zimbardo bátorította, provokálta az őröket, így viselkedésük nem mondható éppenséggel spontánnak. Akár így van, akár nem, az biztos: az őrök mégis elkövették ezeket a bántalmazásokat, igaz, Zimbardo szerint ez nem a személyiségjegyeknek, hanem a szimulált helyzetnek köszönhető. A tanulmány egyik pozitív eredménye az volt, hogy megváltoztatta az amerikai börtönök működési módját.
Fogvatartott és börtönőr Zimbardo börtönében (Fotó: Profimedia)
Az áramütés-kísérlet
Zimbardo könyvében leírja, hogy amikor az APA 1971-es kongresszusán előadást tartott kutatásáról, odament hozzá egy régi osztálytársa, megölelte, és azt mondta: „Ó, istenem! Köszönöm! Felmentettél az összes etikai vád alól, mert mostantól a tiédet fogják a világ legetikátlanabb kísérleteként emlegetni, nem az enyémet.” Az osztálytárs Stanley Milgram volt, aki tíz évvel korábban a tekintélynek való engedelmességet tanulmányozta. 1961-ben, három hónappal azután, hogy Adolf Eichmannt náci háborús bűnök miatt bíróság elé állították, a Yale Egyetem pszichológusa azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy Eichmann és „egymillió cinkosa a holokausztban csak parancsot teljesített”. Annak kiderítésére, hogy lehetséges-e ilyesmi, Milgram kísérletben két résztvevőt (az egyik titokban színész volt) két külön szobában különítettek el, ahol nem látták, csak hallották egymást. A tesztalany ezután egy sor kérdést olvasott fel a színésznek. Minden alkalommal, amikor a színész helytelenül válaszolt egy kérdésre, a tesztalany megnyomott egy gombot, amely tudomása szerint egyre növekvő áramütést adott a színésznek (valójában nyilván nem történt ilyen). Bár a kísérleti alanyok közül sokan azt vallották, szándékukban állt leállni a kísérlettel a sikolyok hallatán, szinte mindenki tovább nyomta a gombot, amikor megnyugtatták őket, hogy személyesen nem vonják felelősségre őket semmilyen következményért. Annak ellenére, hogy valódi tragédia nem történt, a kísérlet szigorú etikai vizsgálat alá került az önkéntes alanyokat sújtó súlyos pszichés stressz miatt.
Rasszizmus a gyerekek között
Ez az ellentmondásos kísérlet az egyetlen a listánkon, amelyet nem valódi pszichológus végzett. Jane Elliott általános iskolai tanár volt, a teszt alanyai pedig 8 éves diákjai. 1968-ban, néhány nappal azután, hogy Martin Luther Kinget, Jr.-t meggyilkolták, Elliott azon fáradozott, hogy elmagyarázza fiatal diákjainak a rasszizmust. A hagyományos oktatás helyett azonban két csoportra osztotta őket: az egyik csoport barna szemű diákokból, a másik pedig kék szemű gyerekekből állt. Ezután Elliott felsőbbrendű csoportként kezelte a kék szeműeket, és hamis tudományos tanulmányokra hivatkozott, amelyek szerint a kék szeműek jobbak. Néhány hét múlva váltott, és ugyanezt tette a barna szemű gyerekekkel. A kirekesztés szinte azonnal megtette a hatását: a felsőbbrendűnek kikiáltott kék szemű gyerekek bántalmazni kezdték a „rosszakat”, és míg utóbbiak önbizalma romlott, a kék szeműek csoportjának iskolai teljesítménye javult. Amikor fordult a kocka, és a barna szeműek lettek a „jók”, meglepő, sőt hátborzongató módon az eddig diszkriminált gyerekek nem lettek együttérzőbbek az őket ért bántás miatt, sőt: revansot akartak venni. Bár Elliott osztályában sok diák később az osztálytermi kísérletet életének meghatározó élményének tekintette, Elliott rengeteg kritikát kapott tanítási módszerei miatt akkoriban, igaz, sokan inkább csak azt nehezményezték, hogy kísérletében rossz bánásmódnak tette ki a fehér gyerekeket. A kísérlet nagyon fontos tanulságokkal szolgált a társadalmi egyenlőtlenségekről, és a gyűlöletkeltés hatásairól, mégis mai szemmel nem számít etikusnak.
Az arckifejezés kísérlet
1924-ben a Minnesota Egyetem pszichológusa, Carney Landis kísérletbe kezdett a közös arckifejezések tanulmányozására. Konkrétan azt akarta tudni, hogy a boldogság, döbbenet, undor érzései mindenki arcán ugyanúgy jelennek-e meg. Kísérletének elvégzéséhez Landis számos önkéntes diákot toborzott, majd feketére festette arcizmaik vonalát. Ezután minden résztvevőt különféle ingereknek tett ki, hogy lefényképezze a reakcióikat. Az ingerek közé tartozott a pornográfia, az ammónia szaga, a hüllők érintése és a patkányok lefejezése is, utóbbi végül a Milgram-kísérlethez hasonlóvá változtatta a tesztet. A résztvevők egyharmada szívesen lefejezte a patkányt, ha erre utasították, annak ellenére, hogy nem tudták, hogyan kell azt kevésbé fájdalommal járóan véghezvinni. Azok számára, akik haboztak végrehajtani az utasítást, Landis maga fejezte le az állatot.
„Szőranya-drótanya” teszt
Bár a kötődéselméletben máig előszeretettel hivatkoznak erre a felfedezésre, mai szemmel nézve szimpla állatkínzás Harry Harlow világhíres „szőranya-drótanya” tanulmánya. Az 1950-es években a pszichológus egy évre elszigetelte anyjuktól a kismajmokat, hogy bebizonyítsa, az embergyerekeknek szükségük van anyjuk szeretetére, a kötődés, érintkezés még a táplálékszerzésnél is fontosabb. Az apró rézuszmajmok különböző kínzásokat szenvedtek el elszigetelt bezártságukban, és súlyos pszichózis és depresszió alakult ki náluk. Bár Harlow munkáját annak idején üdvözítették, egyben számos etikai vitát is kiváltott, felhívva a figyelmet az állatkísérletek szabályozatlanságára. Arról nem is beszélve, hogy a végkövetkeztetése (a gyerekek fejlődéséhez szükséges a gondoskodás, szociális kapcsolatok) annyira magától értetődő volt, hogy sok kritikusa szerint valójában felesleges volt végrehajtani a kísérletet.
Fotó: Hulton-Deutsch Collection/Corbis via Getty Images
A kutatás etikai alapelvei
Ezek az ellentmondásos pszichológiai kísérletek nagy szerepet játszottak azon etikai irányelvek és előírások kialakításában, amelyeket a pszichológusoknak manapság be kell tartaniuk. A különféle etikai kódexek a kutatásban résztvevők biztonságának és érdekeinek védelmét szolgálják, de ezek az irányelvek a pszichológusok hírnevét, magát a pszichológia tudományát és a pszichológiai kutatásokat támogató intézményeket is védik. A legfontosabb etikai alapelv, hogy a résztvevőket meg kell védeni a lelki vagy egyéb sérülésektől. Minden etikus kutatást önkéntes résztvevők bevonásával kell végezni, akik nem érezhetik magukat kényszerítve, fenyegetve vagy megvesztegetve a részvételre, és joguk van elállni a kísérlettől. Ez az elv különösen fontos egyetemi diákok és börtönben raboskodók esetén. A résztvevőknek tájékozott beleegyezést kell adniuk, vagyis az eljárás során minden résztvevőt tájékoztatni kell a kutatásról, az esetleges kockázatokról. Ez biztosítja, hogy a résztvevők eleget ismerjenek a kísérletről ahhoz, hogy megalapozott döntést hozhassanak arról, részt kívánnak-e venni vagy sem. Nyilvánvalóan ez problémákat vethet fel azokban az esetekben, amikor a kísérlet szükséges részleteinek elmondása indokolatlanul befolyásolhatja a résztvevők válaszait vagy viselkedését a vizsgálat során. A megtévesztés alkalmazása a pszichológiai kutatásban bizonyos esetekben megengedett, de csak, ha a vizsgálat megtévesztés nélkül lehetetlen lenne, ha a kutatás valamilyen értékes betekintést nyújt, és ha az alanyokat tájékoztatják a vizsgálat valódi céljáról. A titoktartás minden etikai pszichológiai kutatás lényeges részét képezi. A résztvevőknek garantálni kell, hogy az azonosításra alkalmas információkat és az egyéni válaszokat nem osztják meg senkivel, aki nem vesz részt a vizsgálatban. A vizsgálat lezajlása után a résztvevőkkel megbeszélést folytatnak, hogy biztosítsák, egyik résztvevőt sem sértette meg a tanulmány, és teljesen megértették annak tartalmát, valamint lehetőséget adjanak az alanyoknak, hogy ha akarnak, ne járuljanak hozzá eredményeik felhasználásához.
