Az orvostudomány története nem volt különösebben kedves a nőkhöz. Nemcsak kevés anatómiai vagy tudományos kutatást végeztek a nőkkel vagy a nőkre jellemző problémákkal kapcsolatban, az orvosok gyakran eltérően, sőt diszkriminatívan kezelték a nőket a férfiakhoz képest. A nők még ma is tízszer nagyobb valószínűséggel magyarázzák tüneteiket pszichológiai vagy pszichoszomatikus eredetűnek, mint a férfiak, és aggasztó, hogy a nők 50 százalékkal nagyobb valószínűséggel kapnak félrediagnosztizálást szívroham után. Arról nem is beszélve, hogy a „mindenki számára” tervezett, uniformizált gyógyszerek valójában sokkal kevésbé hatékonyak a női test számára (pl. fájdalom esetén), vagy épp túl hatékonyak (alvás esetén).
A megcsonkított hím
Arisztotelész joggal tekinthető minden idők egyik legnagyobb elméjének, és számos tudományág, köztük a biológia alapító atyjaként ismerik el. A nőkről alkotott nézetei azonban utólag egyáltalán nem bizonyultak helytállónak. Arisztotelész szerint a terhesség alatt például a férfi egyedül járult hozzá a magzat mindennél fontosabb „formájához” (vagyis meghatározó természetéhez és személyiségéhez), míg a nő csak az anyagot (vagyis a környezetet), illetve a növekedéséhez szükséges táplálékot (menstruációs vér) biztosítja fejlődő gyermeke számára. Ebből Arisztotelész mindenféle kétes következtetést vont le. Megkockáztatta, hogy a férfi felsőbbrendű, aktív és domináns, a nő pedig alsóbbrendű, passzív és alázatos, és szerepe az, hogy gyermekeket neveljen, háztartást vezessen, valamint csendben engedelmeskedjen (elnézést, olyan ismerős mondatok ezek, hol is járunk az időben?).
Arisztotelész úgy gondolta, hogy a lánygyermekek a hiányos és fejletlen terhesség következményei, a nők egyszerűen „megcsonkított hímek”, és anyjuk hideg méhe felülkerekedett a meleg, létfontosságú férfi spermiumokon. A filozófus persze ettől még nagy elme marad, de ami a nőket illeti, elképzelései negatívan befolyásolták a női testről alkotott elképzeléseket később is:
„A magzat részei mind a férfiből, mind a nőből alakulnak ki, és a lelki élet mindkettőből, de az alaprészek a hím magból, a másik méltatlanabb pedig a női magból.” – Alesandro Benedetti , 1497
(Forrás: Stanford)
Anatómiai vázlat egy emberi magzatról az anyaméhben Leonardo da Vinci tollából (Fotó: Da SSPL/Getty Images)
Az orvostudományban is jelentkező férfiközpontúságot támasztja alá, hogy még Leonardo da Vinci is a női reproduktív rendszert a férfiak reproduktív rendszeréhez viszonyítva írta le. A nőt ritkán említette a férfi említése nélkül, és ha igen, akkor a férfi anatómiájára vonatkozó kifejezéseket használt a leírására – a petefészkek helyett például heréket, a peték helyett pedig spermát említett. Ez azt mutatja, hogy a nőnek nemigen volt identitása a férfival való kapcsolat nélkül. De nemcsak abban az időben, a modern korban sem: beszédes, hogy a ma már a klitorális hálózat, vagyis a csikló részének tekintett G-pontot is egy férfiről, Ernst Gräfenbergről nevezték el.
Mindenért a nő méhe a hibás
A modern tudományos berendezések segítsége nélkül az orvosok és a biológusok sokáig találgathatták, mit „rejtegethetnek” a nők a testükben. Arisztotelész elképzelései a problémás méhről annyira általánossá váltak, hogy végül az orvostörténet egyik furcsább elképzeléséhez vezettek: a vándorló méhhez.
A „vándorméh” elképzelése szerint az anyaméh valójában valamiféle kóborló parazita a testben, esetleg egy különálló szervezet. Az elmélet szerint miután egy nő menstruál, a méhe felforrósodik és kiszárad, és így rendkívül mozgékony, falánk vadásszá változik. Az anyaméh szervről szervre ugrál, igyekszik ellopni a nedvességet és más létfontosságú folyadékokat, és ez a parazita viselkedés számos „női” betegséget okoz. Ha egy nőnek például asztmája volt, az anyaméh épp a tüdejét szívta, mint egy Alien. Gyomorfájás esetén a belét támadta meg, ha pedig a szívét szipolyozta, mentális problémákat eredményezett (a szívről a régiek azt hitték, hogy gondolataink forrása). Valójában görögül a hisztéria szó az anyaméh (hüszteria) szóból származik, ezért ha egy nőt hisztérikusnak nevezünk, valójában azt mondjuk, hogy a méhe balhét okoz.
A „megoldások” vagy „gyógyszerek” a vándor méhre éppoly furcsák voltak, mint maga az elmélet.
Mivel akkoriban azt hitték, az anyaméh vonzódik az édes szagokhoz, virágokat vagy parfümöket helyeztek el a hüvely körül, hogy visszacsalogassák a kóbor és rakoncátlan szervet.
Másrészt úgy vélték, ha ártalmas anyagokat szívunk be, vagy undorító ételeket eszünk, az „elűzi” a méhet – vagyis mindenféle szag használatával elérhető, hogy az anyaméh oda mozduljon, ahová csak akarjuk… A legfurcsább és leginkább férfiközpontú „gyógyszer” a spermával való irrigálás volt. Mivel úgy tartották, hogy a vándor méhet a hőség és a szárazság okozta, a sperma, amelyet hűsítőnek és nedvesnek tartottak, egyensúlyozni tudja a méh ezen tulajdonságát. Így született meg az az ősi és rendkívül hibás mítosz, amely szerint a szex képes kigyógyítani egy nőt a „hisztériájából”. Ez az elmélet később Freudot is megihlette, aki szerint a hisztéria túlnyomórészt a női biológia okozta probléma volt. A pszichoanalitikus szerint egyébként a „normális nőiség” passzív és befogadó, vagyis az ideális szexuális érés során a nők aktív és fallikus állapotból (csiklói orgazmus), passzív és vaginális állapotba kerülnek (hüvelyi orgazmus).
Fotó: Gerry Cranham/Fox Photos/Getty Images
Amikor az orvosok először néztek bele egy élő nő hüvelyébe
James Marion Sims egy fiatal alabamai orvos volt az 1840-es években, aki érdeklődést mutatott nőkön végzett műtétek iránt, ami akkor egy meglehetősen új vállalkozásnak számított. Ennek folyományaként rengeteg olyan nőgyógyászati eszközt is feltalált, amit a mai napig használnak. Műtétei áttörést jelentettek, de etikailag megkérdőjelezhetőek voltak. Sims ugyanis rabszolgaként tartott afroamerikai nőkön kísérletezett (emiatt 2018 áprilisában a New York-i Central Parkban lebontották Sims szobrát, és a helyére egy emléktábla kerül, amelyen annak a három nőnek a neve szerepel, akikkel Sims kísérletezett). Az azóta eltelt 170 év ellenére sokan még mindig nem tudják, mi a különbség a hüvely és a szeméremtest között. 2013-ban egy amerikai egyetemen végzett felmérés kimutatta, hogy az egyetemista nők mindössze 38 százaléka tudta helyesen megjelölni a hüvelyt egy anatómiai diagramon (a férfiaknak pedig csak 20 százaléka). Egy nemzetközi felmérésben a nők kevesebb, mint fele nyilatkozott úgy, hogy nyugodtan megvitatja a vaginával kapcsolatos kérdéseit nőgyógyászával.
Mai napig élnek a mítoszok
És ha már szóba került, a csiklóról a modern anatómia atyja, Andreas Vesalius azt tartotta, hogy„az egy új és haszontalan rész”. Az ő szemében a női test a férfi testének fordítottja volt: a méh kifelé fordított pénisz, a petefészkek pedig belső herék. E keretrendszer szerint a nők már rendelkeztek minden testrésszel, amire szükségük volt, ezért a csiklójuk felesleges szerv. Nem véletlen, hogy az anatómiai történelem során a tudomány emberei kétes viszonyban voltak a csiklóval. Az 1990-es években gyakran elhagyták vagy minimálisra csökkentették az orvosi szakkönyvekben, de a csiklóról való diskurzust még ma is eltussolják az orvosképzésben, szerepét lekicsinylik az egészséges szexuális működésben – írja a The Guardian. Mivel a nőgyógyászok ritkán vizsgálják meg a csiklót, az olyan problémákat, mint a kisajkak összetapadása vagy a szeméremtest rákja, szintén figyelmen kívül hagyhatják, vagy későn diagnosztizálják.
Andrea Vasalius Pierre Poncet festményén (Fotó: Leemage/Corbis via Getty Images)
Ez a rengeteg, mélyen rögzült előítélet rengeteg hiányosságokhoz és sok szenvedéshez vezetett. Vegyük például az endometriózist, egy olyan állapotot, amely akkor fordul elő, ha a méh nyálkahártyájának szövetei a test más helyeire vándorolnak, és ott burjánozni kezdenek. Az orvosi szakkönyvek még az 1990-es években is „karriernő betegségének” minősítették, és leírták, hogy olyan nőket sújt, akiknek a szakmai életük előrébb van, mint a család. Egyes orvosok még a terhességet is „gyógyszerként” javasolják a mai napig, holott az elképzelést már cáfolták.
A tudomány évszázadok óta úgy kezelte a nőket, mint sétáló méheket, babagépeket, az új élet inkubátorait. Ez a szűk perspektíva megakadályozta az emberiséget abban, hogy kérdéseket tegyenek fel, és olyan előrelépéseket tegyenek, amelyek segíthetnek a nőknek a testükkel partneri viszonyba kerülni, hosszabb és egészségesebb életet élni.
