„Még most sincs fogalma arról, mekkora mázlija volt aznap” – idézi a Reader’s Digest újságírója Chris Trokey mentőorvost, aki azon a bizonyos 2011. márciusi napon épp végzett az éjszakai műszakkal, mikor társával váratlanul sürgős riasztást kaptak. Mint mondja, bár hullafáradtak voltak, egy pillanatig sem gondolkodtak, és azonnal a közeli baleset helyszínére siettek.
„Otthonról épp a Dana Point Harborba tartottam, hogy találkozzak egy barátommal, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nem látok semmit – egy kisteherautó szinte a semmiből kifordult elém” – idézi fel balesete pillanatát dr. Michael Shannon kaliforniai gyerekorvos. A férfi végig magánál volt az ütközés során, mégis, csupán egyetlen dolgot tud felidézni a baleset pillanatáról: „Mintha káromkodtam volna egyet, aztán jött a csattanás, és berobbant a szélvédő.” Azt mondja, az első gondolata ezután az volt, hogy él. A második pedig, hogy gyorsan ki kell jutnia a kocsijából. Csakhogy a lábai menthetetlenül beszorultak az összezúzott műszerfal alá.
„Az volt a döbbenetes, mennyire nem esett pánikba”
Trokey a lapnak ezután már arról beszélt, hogy a helyszínre érkezve rögtön tudták, hogy nagyon súlyos a helyzet. A gyerekorvos városi terepjárója gyakorlatilag beékelődött a kisteherautó hátuljába, a motortér füstölt és itt-ott apró lángnyelvek jelentek meg. „Tudtam, ha nem teszünk valamit, pillanatokon belül felrobban az autó” – mondja a mentőtiszt, majd hozzáteszi, megdöbbentette, hogy a sofőrülésbe szorult férfi a rémisztő helyzet ellenére mennyire nyugodt maradt.
„Egyáltalán nem pánikolt. Nem kiabált. Csak annyit mondott, szabadítsuk ki onnan” – idézte fel. A motortérben keletkezett tüzet végül Shannon saját kezűleg oltotta el – a sofőrülésből – egy tűzoltópalack segítségével. Addigra a cipője műanyag talpa már megolvadt, a lábain pedig másod-harmadfokú sérülései lettek.
A tűzoltók és a mentők végül 20 perc alatt szabadították ki az autóroncsból a beszorult gyerekorvost, akivel Trokey és a társai azonnal elindult a legközelebbi kórházba. Történetesen éppen abba, ahol 30 évvel korábban ő maga is született – a kiírt időpont előtt 10 héttel.
„Emlékszik rám egyáltalán?”
„Mikor a mentőben bemutatkozott, azonnal tudtam, hogy én ismerem őt. Hogy ő volt az a gyerekorvos, aki nem sokkal a születésem után, a kórházban éjszakákon keresztül virrasztott mellettem” – meséli Trokey, aki bár ráismert a gyerekkori hősére – akiről annyi családi ebéden hallott – a mentőben nem hozta ezt szóba. „Az esetre akartam koncentrálni, arra, hogy minden rendben legyen vele.”
Mikor a kórházba érkezés után kettesben maradtak a betegszobában, Chris végül bemutatkozott, majd rákérdezett az orvosnál, hogy emlékszik-e rá. És bár Shannon a pályafutása során már több ezer gyereket kezelt, ő is pontosan emlékszik a koraszülött kisfiúra, akit 1986 júniusában magas lázzal hoztak be a halálra vált szülei. Ám csakúgy, mint a roncsba szorulva, Shannon az aprócska Christ látva sem esett pánikba.
„Gyorsan kizártuk az agyhártyagyulladás lehetőségét, majd intravénásan antibiotikumot kapott. Mivel a szülei magukon kívül voltak az aggodalomtól és teljesen ki voltak merülve, hazaküldtem őket azzal, hogy én majd virrasztok a fiuk mellett és amint van fejlemény, értesítem őket” – mesélte a gyerekorvos, aki végül két éjszakát töltött Chris Trokey mellett. „A harmadik napon a fiúcska haza is mehetett a szüleihez.”
„Az ilyesmi nem véletlen”
Bár egyikük sem templomjáró ember, mindketten elismerték, hogy sorsszerűnek tartják a velük történteket. „Azóta valahogy mindketten jobban hiszünk a felső hatalom létezésében” – magyarázza Chris, majd hozzáteszi, minden évben – egész pontosan a baleset évfordulóján – összeül az orvossal és egy kiadós ebéd mellett kitárgyalják az elmúlt év történéseit. Teszik ezt még úgy is, hogy 2015 óta egyéb okok miatt is szoktak találkozni. Trokey-nak ugyanis kisfia született, akinek történetesen dr. Michael Shannon a gyerekorvosa.
