A halhatatlanság gondolata nem újdonság. Az emberiség ősi meséi is foglalkoztak a témával, a hősök keresték az élet vizét, ahogy a modernkori fantasyk vagy sci-fik fókuszában is gyakran áll a kérdés. De mi lenne, ha a halhatatlanság valóban elérhető lenne? Meg tudná-e ragadni az emberiség a természetes korlátain túlnyúló élet korlátlan lehetőségeit? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a soron következő emberek. Természetesen a halhatatlanságra tett különféle próbálkozásaik nem váltak be.
Qin Shi Huang, a kínai császár, aki örökké élni akart
Több mint 2200 évvel ezelőtt az első kínai császár, Qin Shi Huang olyan bájitalt kezdett keresni, amely halhatatlanságot biztosítana számára. A császár még országos felhívást is kiadott alattvalóinak, hogy keressenek életelixírt. 2002-ben 36 000 ősi kalligráfiás facsíkot találtak egy elhagyott kútban, a kínai Hunan tartományban. Egy későbbi tanulmány megállapította, hogy néhány csík Qin Shi Huang bizarr rendeletére válaszul tartalmazott üzeneteket.
Forrás: Korean British Library
Az egyik üzenetben az állt, hogy bár az emberek még nem fedezték fel a kívánt főzetet, továbbra is keresni fogják. Egy másik csík szövege arra utalt, hogy egy közeli hegyről származó gyógynövény segíthet a császárnak. Úgy gondolják a kutatók, hogy a császár végül cinóber (vörös érc) vagy higany-szulfid fogyasztásához folyamodott, hogy tovább éljen. Ironikus módon lehet, hogy ez ölte meg őt 49 évesen.
VIII. Ince pápa, aki a gyermekek vérét itta
A halhatatlanokról szóló számos kitalált történet közös témája a vér. A vámpírok meséi a legjobb példák erre: az élőhalottak ártatlan áldozataik vérével táplálkoznak, hogy fenntartsák saját örök életüket. Mint kiderült, a vérivás gondolata, mint az élet meghosszabbításának módszere, nem teljesen kitalált. A Transfusion Medicine Reviewsban megjelent tanulmány szerint a vérátömlesztés egyik első esete 1492-ben történhetett – és az ötletgazda nem más volt, mint VIII. Ince pápa.
Az egyházi méltóság több törvénytelen gyermeket nemzett, és a pénz és a hatalom megszállottja volt.
Forrás: Wikipedia
Ahogy a pápa öregedett, egészségi állapota meredeken romlani kezdett. 1488-ban agyvérzést kapott, és 1492-re már csak vegetált.
De előtte még egy zsidó orvost fogadott fel, hogy segítsen megmenteni az életét. Különféle történelmi források szerint az orvos három fiatal fiú vérét vette le, és közben mindannyiukat megölte. Egyes történetek azt sugallják, hogy a vért valahogy a pápa ereibe juttatták – de a legtöbb arra utal, hogy megitta. A fiúk életét feleslegesen áldozták fel, mivel az erkölcstelen pápa néhány nappal később, 1492. július 25-én meghalt.
Diane De Poitiers, a nő, aki halálra itta magát – arannyal
Diane de Poitiers II. Henrik francia király szeretője volt. A 16. századi francia nemesnő, Diane de Poitiers jelentős befolyást gyakorolt szeretője, II. Henrik király udvarára. Henryre gyakorolt hatása erősebb volt, mint feleségéé, Catherine de’ Medicié. A király még a koronaékszereket is neki ajándékozta. Diane de Poitiers azonban ritkán használta befolyását a király felett államügyekben. Inkább arra törekedett, hogy anyagi javakat és luxust szerezzen magának, barátainak és családjának. Tekintettel a pazar tárgyak iránti vonzalmára, nem meglepő, hogy de Poitiers a végletekig ment, hogy megőrizze szépségét – és ez meg is ölhette. A nemesasszony ugyanis rendszeresen ivott dietil-éterrel kevert arany-kloridot. Bár 66 évet élt, a korabeli feljegyzések szerint örökké fiatalnak tűnt. Brantôme francia történész ezt írta: „Úgy gondolom, hogy ha ez a hölgy még száz évet élt volna, nem öregedett volna meg… az arca olyan jól megkomponált volt.”
Diane de Poitiers Francois Clouet festményén, 1571 (Fotó: Francis G. Mayer/Corbis/VCG via Getty Images)
Az aranyivás gondolata az ókori egyiptomiaktól ered, akik „aranyvizet” használtak, mert azt hitték, hogy mivel a fém nem korrodálódik, hosszú élettartamot biztosít azoknak, akik lenyelik. Amikor azonban Diane de Poitiers sírját évszázadokkal halála után újra feltárták, a kutatók nagy mennyiségű aranyat fedeztek fel a hajában. Ez azt jelzi, hogy valószínűleg krónikus mérgezésben halt meg, fiatalos megjelenésének megőrzésére irányuló erőfeszítései miatt.
A fiziológus és a tengerimalac-herék
Charles-Édouard Brown-Séquard sikeres fiziológus volt, de az állati herék kivonatainak felhasználása miatt többször is a viták kereszttüzébe került. Charles-Édouard Brown-Séquard mindig is kitaszított volt, egy rettenetesen depressziós és visszahúzódó orvostanhallgató, aki gyakran utazott, hogy megmeneküljön a saját életétől. Azt mondják, hogy az 1800-as évek közepén több mint 60-szor kelt át az Atlanti-óceánon, és amikor nehézséget élt át, hajóra szállt. Kollégái Brown-Séquardot nehéz és zavaró embernek, ugyanakkor energikusnak és grandiózus tervekkel telinek jellemezték. Egyik legkülöncebb ötlete az volt, hogy öregedésgátló hatást és szexuális bátorságot nyerhet kutya- és tengerimalac-herékből származó kivonatokkal. Három hét alatt beinjekciózta magát ezekkel a kivonatokkal, és azt állította, hogy javult a koncentrációs készsége, ereje és kitartása, sőt székelési szokásai is.
Forrás: Wikipedia
Brown-Séquard korábban a saját vérét is beleöntötte a guillotine által lefejezett bűnözőkbe, lenyelte a kolerás betegek hányását, és lelakkozta a bőrét, amit diákjainak kellett levakarniuk eszméletlen testéről.
A tengerimalac-herékkel végzett munkája tehát messze nem volt a legfurcsább önkísérlete, de ez volt a leghírhedtebb. Brown-Séquard hírneve megcsappant – és öt évvel később meghalt, az állítólagos öregedésgátló injekciók ellenére, vagy épp azok miatt.
James Schafer, aki halhatatlan gyermeket próbált felnevelni
Néha az emberek nem önmaguknak, hanem ügyüknek keresik a halhatatlanságot. James Schafer, egy kevéssé ismert szekta, a Metafizikusok Királyi Testvérisége vezetője volt, amit az 1920-as években alapított, és csak Hírvivőként emlegette magát. Schafer azt állította, hogy az az útjában álló embereket vagy dolgokat eltüntetheti. Azt is hitte, hogy a halál és a betegség negatív gondolatok következménye. 1939-ben Schafer és szektája bejelentette, hogy elérik a lehetetlent egy halhatatlan baba felnevelésével. A csecsemő egy Jean Gauntt nevű árva gyermek volt. Baby Jeant, ahogyan ismerték, hivatalosan soha nem fogadta örökbe Schafer vagy a szektában élők. Ennek ellenére Schafer néhány hónapos korában elhozta Long Island-i kastélyába, és szigorúan irányította élete minden területét.
James Bernard Schafer Jeannel, a halhatatlan babával, 1940 körül (Fotó: Dowling College Library)
Abban a hitben nevelte, hogy nem szabad kitenni semminek, ami „rossz vagy pusztító” gondolatokhoz vezetne. Schafer mustár, fűszer, kávé és ecetmentes vegetáriánus étrenddel etette, és azt tervezte, hogy halála esetén Baby Jean átveszi a szekta vezetését, de mindössze 15 hónap elteltével a kísérlet véget ért, amikor a gyermek anyja perelni kezdett a felügyeleti jogért.
Bogdanov és a halhatatlanná tevő vértranszfúzió
Alekszandr Bogdanov nagy tehetségű ember volt. A rendkívül intelligens orvos, aki az első világháborúban szolgált, egy sor esszét írt a háborús gazdaságok politikájáról. Szabadidejében a tudományos-fantasztikával és a költészettel foglalkozott. A háború után Bogdanovot lenyűgözte a vérátömlesztés gondolata, különösen az élethosszabbítás módja. Azt hitte, hogy ezekkel a transzfúziókkal halhatatlanná teheti magát. Az 1920-as években egy sor vérátömlesztésnek vetette alá magát, amely állítása szerint számos pozitív hatással volt rá. Azt mondta, hogy a látása javult, és a haja megszűnt hullani. A barátai még azt is mondták neki, hogy fiatalabbnak néz ki.
Sajnos Bogdanov gőgje úrrá lett rajta, és nem tesztelte a vért a transzfúzió előtt. 1928-ban Bogdanov vért vett egy diáktól, aki maláriában és tuberkulózisban is szenvedett. A diák teljesen felépült, miután befecskendezték Bogdanov vérével. Bogdanov viszont hihetetlenül rosszul lett, és nem sokkal később meghalt.
Fotó: Wikipedia
Robert Nelson, A TV-javító, aki megszállottja volt a krionikának
Robert Nelson televíziójavító volt, és lemorzsolódott a középiskolából is, mégis mélységes megszállottja volt a krionikának, az elképzelésnek, hogy az embereket posztumusz lefagyaszthatják, majd a távoli jövőben újraéleszthetik, miután a tudósok megtalálták a gyógymódot az öregedés ellen.
Nelson 2014-ben elmondta a Los Angeles Magazine-nak, hogy rögeszméje Dr. Robert Ettinger 1962-es, A halhatatlanság kilátása című könyvének elolvasása után kezdődött, amelyben Ettinger elmélete szerint a halál nem az élet elkerülhetetlen része, hanem egy betegség, amely egy napon gyógyítható lesz. Azt is kifejtette, hogy az ember a jelenben megfagyhat, és a jövőben kiolvadhat, amikor felfedezték a halhatatlanság eléréséhez szükséges technológiát.
Nelson később megalapította a kaliforniai Cryonics Societyt, amely nagyrészt olyan hívőkből állt, akik arról álmodoztak, hogy krionikusan lefagyasztják őket. A csoportosulás nagyrészt persze nem tudósokból állt. 1967-ben mégis találtak egy önkéntest, aki hajlandó volt alávetni magát a kísérletnek: a 73 éves pszichológiaprofesszor, Dr. James Bedford veserákban haldoklott, és beleegyezett, hogy halálát követően a Cryonics Society lefagyasztja a testét. Bedford 1967. január 12-én hunyt el.
Testét szó szerint jégre tették, fagyálló folyadékot fecskendeztek az ereibe, és körülvették szárazjéggel két órával a halála után egy jövőbeli újraélesztés reményében.
A következő évtizedben Nelson szervezete tovább növekedett, bár financiális gondokkal küzdött, és szakértők sem álltak mellé. Végül 1979-ben kiszállt a vállalkozásból.
Sokushinbutsu, a buddhista önmumifikáló szerzetesek
Per Meistrup, CC BY-SA 3.0 via Wikimedia Commons
1081 és 1903 között körülbelül 30 élő shingon szerzetes testében ment keresztül a sokushinbutsu – vagyis az önmumifikáció – folyamata. Ennek a hátborzongató folyamatnak az érdekében a japán szerzetesek a mokujikinak, vagyis a „faevésnek” nevezett diétát folytatták: a közeli erdőkben táplálkoztak, és kizárólag a fa gyökereiből, kérgéből, tűleveléből, diófélékből és bogyókból állt az étrendjük. Az extrém diéta célja az volt, hogy a testet felkészítse a biológiai mumifikációra azáltal, hogy eltávolítja a testből a zsírt és az izmokat. Segített a szervezetnek abban is, hogy elkerülje a bomlást azáltal, hogy megfosztotta a létfontosságú tápanyagokból és nedvességből képződött, természetesen előforduló baktériumaitól. A spirituális diéta akár 1000 napig is eltarthatott. Ezután a szerzetes a következő fázisba lépett, ez volt sanrō, vagyis „bezárás”, imádkozás a hegyen. Ez 4000 napig tarthatott. Végül a szerzetest egy fenyőkoporsóba helyezték, és a föld alá temették, ahol egy bambuszrúdon keresztül tudott csak lélegezni. Időnként megkongatta a csengőt, hogy tudassa követőivel, hogy még életben van, de egyébként a szerzetes nem tett mást, mint meditált, amíg éhen nem halt. Amikor a harang nem szólt többet, a szerzetes követői eltávolították a bambuszrudat, és 1000 napra lezárták a sírt. Miután eltelt a három év és három hónap, eltávolították a szerzetest a földből, és megvizsgálták. Ha a testén a bomlás jelei mutatkoznának, egyszerűen újratemették. Ha nem, akkor igazi sokushinbutsunak tartották, fényes köntösbe öltöztették, és tisztelték. 21 sokushinbutsu mumifikált teste a mai napig fennmaradt Japánban. Bizonyos értelemben valóban sikerült elérniük a halhatatlanságot.
