nlc.hu
Egészség
Mindent a hikikomori jelenségről

Hikikomori: Tényleg jobb távol a világtól?

A hikikomori nagyjából azt jelenti: visszavonulva a világtól. De ez nem csak egy japán idegen szó, hanem egy nagyon is létező jelenség szerte a világban.

A japán nemzetet a velejéig átjárja a szégyen: ez az ő fő motivációjuk és a társadalmuk legnagyobb rákfenéje. Döbbenetesen nagy elvárást támasztanak egymás felé már gyerekkortól kezdve, ha pedig ezt valaki nem bírja, három lehetősége van. A felnőttek gyakran a johatsut választják, melynek következtében egyszerűen felszívódnak a saját életükből egy-egy súlyos(nak) ítélt kudarc után. Mások inkább szó szerint halálra dolgozzák magukat; ezt a jelenséget karoshinak hívják. A diákok és fiatal felnőttek azonban egy harmadik út, a hikikomori mellett döntenek.

A fogalmat Saito Tamaki japán pszichológus alkotta meg 1998-ban a hiku (visszahúzódni) és komoru (elzárkózás) szavakból azokra a tinédzserekre és fiatal felnőttekre vonatkoztatva, akik visszavonultak a társadalomtól.

 

Hónapokig ki sem teszik a lábukat a szobájukból – a pszichológusok szerint Japánban fél év, Európában három hónap az a bezárva töltött időszak, amitől már valaki hikikomorinak számít –, nem járnak iskolába, ha dolgoznak is csak otthonról végezhető munkát vállalnak, nincsenek vagy csak nagyon kevés barátjuk van, és csak a legvégsőbb esetben hagyják el a házukat. Például akkor, ha nem a szüleikkel élnek és saját maguknak kell gondoskodniuk az ételről – ebben az esetben is csak este, a nagy tömeget kerülve ugranak le a boltba.

Hikikomori életmód

Fotó: Francesco Jodice, CC BY-SA 3.0 via Wikimedia Commons

A napjaikat tehát a négy fal között töltik, olyan elfoglaltságokkal, mint a videójátékozás, tévénézés, rajzolás és rengeteg alvás. Bár vannak kutatók, akik egyéb mentális betegséggel is összefüggésbe hozták a hikikomorivá válás folyamatát, mint a szociális szorongásos zavar, az elkerülő személyiségzavar, a klinikai depresszió, a poszttraumatikus stressz szindróma vagy az autizmus, illetve Asperger-szindróma, Saito szerint a hikikomori nem illeszthető bele egyetlen ilyen kategóriába sem. Sőt, a legújabb kutatások szintén alátámasztották, hogy alapvetően nincs látható fizikai vagy mentális oka a közösségtől való visszahúzódásnak. Ezért hozta létre Saito a hikikomori külön fogalmát, ami éppen ezért nem tévesztendő össze az agorafóbiával – még ha nagyon hasonlónak tűnik is a kettő.

Agorafóbia vs. hikikomori

A legszembetűnőbb különbség a hikikomori és az agorafóbia között, hogy míg előbbi a kutatások szerint inkább férfiakra jellemző, addig utóbbi nagyobb százalékban érinti a nőket. Az agorafóbia a pánikbetegség egy fajtája, ami akkor alakul ki, ha valakire túl gyakran tör rá a pánikroham. Miután nem tudja, pontosan mikor számíthat újabb rohamra, ezért már előre szorong és nem akar olyan helyen lenni, ahol nem érezné magát biztonságban egy-egy ilyen epizód közben. A mozgásterük leszűkül, gyakran a biztonságos terepet kizárólag az otthonuk jelentik. Nem képesek elhagyni a házukat, mert ha kilépnek az ajtón (tehát eltávolodnak a biztonsági zónájuktól) rájuk törhet egy-egy roham. Ha láttad a Nő az ablakban című filmet a Netflixen, akkor pontosan tudod, miről beszélünk.

Ezzel szemben a hikikomorik el tudnák hagyni a házukat, azonban az emberi kontaktustól és negatív reakciótól való félelmük miatt inkább a bezártságot választják.

Japánban ennek elsősorban a diákokra nehezedő szociális nyomás lehet az oka: az országban egészen 1996-ig heti hat (6!) napot kellett iskolába járniuk, a jobb sulik pedig igazi versenyistállók, ahol ha rosszul teljesítesz (márpedig valljuk be, jól teljesíteni nem könnyű ilyen helyeken) szégyent hozol a családra. A bullying az osztálytársak között kifejezetten gyakori, így nem csoda, ha valaki nem akar iskolába járni. Ez azonban egy csúszós lejtő: az iskolakerülőkből sokan hikikomorik lesznek.

De ha túlélted a gimit, fiatal felnőttként sincsenek óriási esélyeid bizonyítani a társadalomnak és a szüleidnek, hiszen – akárcsak a világ más helyein, úgy Japánban sem – egyszerű azonnal jól fizető munkát találnod, aminek segítségével elköltözhetnél otthonról. És ahogy a nyomás egyre nagyobb lesz, úgy válik egyre vonzóbbá az ember hálószobája, amiben legalább senki nem mondja meg, mit csináljon.

Daisuke Condo is hikikomori volt

Daisuke Condo (35) tíz éven át élt bezárva, elszigetelve. Itt épp zenét hallgat a szobájában. A New Start nevű alapítvány kifejezetten hikikomorik rehabilitációjával foglalkozik. Nekik köszönhetően Daisuke már lakótársat kapott és munkát is tudott vállalni Tokióban (Fotó: Profimedia)

Hikikomori a világban

Bár a jelenség Japánból indult (2010-ben 700 ezer hikikomorit azonosítottak a szigetországban 31 éves átlag életkorral, 2019-ben pedig a felnőtt hikikomorik is megjelentek: 40 és 64 év között körülbelül 613 ezer ember zárkózott el a társadalomtól), azért nem mondhatnánk, hogy a hikikomori kialakulásáért felelős szituációk ne lennének ismerősek akár nekünk is. Ugyan Magyarországon (még) nem találtunk statisztikát arról, hány hikikomori van az országban, ám számos nyugati társadalomban számoltak be hikikomori esetekről. Olaszországban a legmagasabb a hikikomorik száma (a becslések szerint közel 100 ezer fiatal), de a legtöbb helyen egyelőre még mindig csak néhány személyről beszélhetünk. Az ő megjelenésüket pedig szinte orvosi szenzációként élik meg a pszichológusok.

Így például a 30 éves Mr. H-t, az első amerikai hikikomorit is, akinek egy teljes tanulmányt szenteltek 2013-ban. Mr. H a húszas évei elején zárta el magát teljesen a külvilágtól: egy gardróbban lakott, csak készételeket evett (amit a lakótársa biztosított neki), nem fürdött és wc-re sem járt (ez utóbbit üvegek segítségével oldotta meg). És míg a japánoknál a hikikomorik általában mondjuk úgy, „jó családokból” származnak, addig Mr. H 15 évesen megszökött otthonról a drogos és bántalmazó szüleitől. Portugáliában egy 22 éves fiúról készült hasonló vizsgálat, aki négy éven át élt önkéntes száműzetésben a saját szobájába, amit Mr. H-val ellentétben ő azért enni és tisztálkodni elhagyott, de alapvetően netezéssel múlatta az idejét.

Ikeida

Ikeida heti kétszer hagyja csak el a lakását, akkor is csak boltba megy. 20 éve nem látta a szüleit és rokonait. Az 55 éves férfi úgy döntött, hogy teljesen elzárkózik a társadalomtól (Fotó: Kazuhiro NOGI / AFP)

De miután a BBC lehozott egy cikket a jelenségről, világszerte, Indiától Ausztráliáig több hikikomori jelentkezett, hogy elmesélje a történetét. Közülük többeknek, akik nem szégyellték pszichológus segítségét kérni, sikerült visszatérniük a társadalomba, ám több, idősebb hikikomori a mai napig bezárva él. A 43 éves Darren egész életében a szülei londoni lakásában lakott, és mint mondja, már fogalma sincs, hogyan változtathatna a helyzetén. Míg az amerikai Nicholas 12 éve zárkózott be, és úgy érzi, nincs helye a világban; retteg, hogy munka hiányában hamarosan hikikomoriból hajléktalan lesz.

Taszít a társadalom

Nem csoda, hogy Amerikától Japánig a hikikomorik nem mernek előbújni a szobájuk rejtekéből: a társadalom ítélkezése abszolút nem segít rajtuk. Japánban egészen konkrétan undorodnak tőlük, lesajnálják őket, a saját családjuk pedig szégyenkezik miattuk. (Éppen ezért simán lehet, hogy annál a 700 ezer hikikomorinál jóval több él az országban, csak a megbélyegzés miatti félelem visszatartja őket attól, hogy vállalják magukat.)

2000-ben volt egy eset Japánban, amikor egy 17 éves fiú eltérített egy buszt és megölte annak egyik utasát. A srácról kiderült, hogy hikikomori volt, ezért a szülei be akarták adni egy elmegyógyintézetbe – valószínűleg emiatt követte el a gyilkosságot. Ezek után a média szinte minden súlyos mentális zavarban szenvedő elkövetőt, főleg azokat, akik kifejezetten brutális bűncselekményeket követtek el, hikikomorinak állított be.

Ezzel pedig elterjedt a tévhit, hogy a hikikomorik erőszakos őrültek, ami már a popkulturális reprezentációjukban is meglátszik. Ugyan Japánban készültek animék mérsékelten pozitívnak mutatott hikikomori karakterekkel, a világ más pontjain azonban már konkrét gyilkosként ábrázolják őket.

Mahjongot játszanak egy klinikán

A 21 éves Shotaro Yoshioka (középen) szintén hikikomori. A képen mahjongot játszik más hasonlóan beteg társaival, egy speciális klinikán, Tokióban (Fotó: Stuart Isett/MCT/Tribune News Service via Getty Images)

Úgy, mint a svéd Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztály című sorozatának A 2117. áldozat című kötetében (Svédországban egyébként szintén egyre gyakoribb ez a jelenség), ahol a videójátékozó tinédzser egy szamurájkarddal öli meg a családtagjait.

Csakhogy – ahogy arra a szakértők is figyelmeztetnek – mint a legtöbb marginalizált közösséghez, úgy a hikikomorikhoz is elsősorban az elfogadással és a megértéssel kellene fordulnunk, nem pedig uszítással. Főleg 2020 után, amikor a karantén alatt megnövekedett a hikikomorik száma: a tanulmányok szerint a kényszerű bezártságunk alatt egyre többen érezték magukat magányosnak, elszigeteltnek, ezért elkerülhetetlenül elindultak a hikikomori felé vezető csúszdán. Ezért a szakemberek szerint a pandémia után az államoknak nemcsak a gazdaság és az egészségügy visszaállítása lesz a fő feladatuk, hanem a megroppant társadalom gyógyítása is. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy felkutatják és segítséget nyújtanak az országaikban élő hikikomoriknak.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top