Túl későn diagnosztizált hasnyálmirigyrák

Anya 2020 októberében kezdte rosszul érezni magát, normálisnak tűnő fájdalmai voltak. Ám amikor sárgaság alakult ki nála, a háziorvosa gyanította, hogy komolyabb a baj. A kórházban az ultrahang daganatot fedezett fel az epevezetékében. Az orvosok úgy vélték, hogy elhelyezkedése alapján a hasnyálmirigyrák egyik formája lehet.

Sajnos nem ez volt az első alkalom, amikor anya hallotta a rák szót. Tizenegy évvel korábban mellrákot diagnosztizáltak nála.

„Egyszer legyőztem; Újra le tudom győzni” – mondta anya dacosan.

Az ereje lenyűgözött, és bár nem sokat tudtam a hasnyálmirigyrákról, egy dolgot tudtam, hogy ez a leghalálosabb rák, ezért szüksége lenne minden erejére, ha van esélye leküzdeni.

Anyához hasonlóan apa is hitte, hogy ő is megnyerheti ezt a harcot, de tudta, hogy hosszú út áll előttünk. Olvasott a hasnyálmirigyrákról, ismerte a rossz kimeneteleket, de mindig reménykedett, hogy nem az, ami az anyának volt.

A következő hetekben a mamán számos vizsgálatot, endoszkópiát, szkennelést végeztek, amelyek mind eredménytelennek bizonyultak, majd stentet – egy kis eszközt, amely segít nyitva tartani az artériákat – ültettek be, a sárgaság enyhítésére. Ez az eljárás súlyos fertőzést okozott.

De nem volt végleges diagnózisunk.

Noha a diagnózis hiánya elkeserítő volt – és ez minden bizonnyal sok hamis reményt adott a szüleimnek –, ami még rosszabb, hogy anya nem kapott semmilyen kezelést.

Egy hétbe telt, mire a szepszis kiürült a szervezetéből, de utána hamarosan visszatért a sárgasága, és fekete folyadékot kezdett hányni.

Ennek semmi értelme nem volt számomra. A joghurton és a fagylalton kívül alig evett valamit. Mi volt ez a fekete cucc? Az orvosok soha nem magyarázták el, de azóta rájöttem, hogy nagy valószínűséggel gyomor-bélrendszeri vérzésről van szó.

Úgy tűnt, nem jutunk semmire, mígnem 2021 februárjában behívtak minket a kórházba, hogy találkozzunk a legjobb betegtanácsadóval.

Ez nem rák – kezdte. – Azt azonban nem tudjuk, mi az.

Elbizonytalanodva jöttem ki, bárcsak konkrétabb választ tudott volna adni nekünk, de ez nem állította meg lelkesedésünket. Elmondtuk a tágabb családunknak, akik mindannyian örültek.

Nem volt hasnyálmirigyrákja – legalábbis én így gondoltam.

Márciusban anya ismét fekete folyadékot hányt fel. Aztán egy éjszaka a földre rogyott.Anyát kórházba szállították. Néhány nappal később felhívott a egy nővér, és megkért, hogy menjek be, mert az orvos beszélni fog anyuval.

Soha nem felejtem el, hogy besétáltam abba a szobába, vagy az arckifejezését, amint egy táblára rajzolt egy képet a hasnyálmirigyről, az epeutakról, majd anya súlyáról. „Azt gondoljuk, hogy ez végül is rák” – mondta, és elmagyarázta, hogy úgy tűnik, hogy a 2. stádiumban van.

Sokkal rosszabb volt, amikor hetekkel azelőtt mondták, hogy nem rák. Anya tagadta, és nem akarta megvitatni sem velem, sem a nővérrel.

Az orvosok későn kapcsoltak (Fotó: Pexels.com)

Megkérdeztem a kezelési lehetőségeket, és azt mondták, hogy nincs ilyen.

Az orvos elmagyarázta, hogy műtétre került volna sor a hasnyálmirigy és a vékonybél egy részének, az epehólyagnak és az epevezetéknek a eltávolítására, de anya életkora miatt nem valószínű, hogy túléli a beavatkozást.

Kérdeztem a kemoterápiáról, de ismét azt mondták nekem, hogy az életkora miatt ez nem sokat segítene. Lényegében nem volt lehetőség. A legrosszabb félelmeim valóra váltak.

Kértem egy prognózist, az orvos végül azt mondta, hogy anyának 3-6 hónapja van.

Aztán el kellett mennem és elmondani apának. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam; egyszerűen nem akarta elhinni. Le voltam sújtva – és dühös. Csak azért volt ilyen rossz állapotban, mert olyan sokáig tartott, hogy segítsenek rajta.

Anya haza akart jönni, ezért elbocsátották gondozási terv vagy fájdalomcsillapítás nélkül. A gondoskodás és támogatás hiánya megdöbbentő volt, és elvesztettem minden hitemet az egészségügyben.

Ágyba fektettük, és felhívtuk a Betegtanácsadó és Kapcsolattartó Szolgálatot, akik elküldték a körzeti nővért és egy gondozási tervet, amely kórházi ágyat és fájdalomcsillapítót tartalmazott.

Ez mind örvendetes segítség volt, de nem tudtam nem arra gondolni, miért nem történt ez hamarabb?

Ahogy teltek a hetek, anya állapota egyre romlott. Alig tudott beszélni, és annyira lefogyott, hogy gyakorlatilag csontváz volt. Nem sokkal később rendszeresen morfiumra volt szüksége a fájdalom enyhítésére.

Megszakadt a szívem, hogy láttam őt, ilyen állapotban. A nővérem és én a szüleinkkel maradtunk, hogy segítsünk, amikor az ápolónő nem volt ott. Apám 83 éves volt, és teljesen maga alatt volt, hogy így kellett látnia a feleségét.

Aztán 2021. április 23-án a 78 éves anyukám elment álmában.

Miközben össze voltam törve, megkönnyebbülést is éreztem.

Már nem fájt.

Halála után elkezdtem visszagondolni, hogyan bántak anyával, pontosabban, hogyan nem.

Voltak kihagyott lehetőségek és jelek? Ha kezdetben komolyabban vették volna a fájdalmát, vajon anyu elég erős lett volna a kezeléshez?

Kérdések, amire soha nem kapok választ.

Ehelyett végig kellett néznem, ahogy anya fájdalmas és méltatlan halált szenved el, amelyről tudom, hogy jobb odafigyeléssel elkerülhető lett volna.

Két év telt el azóta, hogy elveszítettük anyát, de még mindig nem vagyunk túl a veszteségünkön. Nem hiszem, hogy valaha is leszünk. Miközben ezeket a szavakat írom, a düh és a feldúltság az anyával való bánásmód miatt ismét a felszínre tör.

Rettenetesen hiányzik, és még mindig csevegek vele a fejemben.

Soha nem akarom, hogy bárki átélje azt, amit ő. Bármit megtehetek, hogy megakadályozzam ezt, megteszem.

Mert ha van valami, amit anya megtanított, akkor az az, hogy tovább kell küzdened. (VIA)