„Bárcsak okosabb lettem volna. Már egy ideje éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Pár éve időnként előfordult, hogy mondjuk úgy, az emésztésem nem volt tökéletes. Volt egy két komolyabb rosszullét is, de mindig a csípős kolbászra meg a paradicsomra fogtam. Eszem ágában nem volt orvoshoz menni, hiszen sose volt semmi bajom, ott meg az ember csak beteg lesz. Bevallom, csak ha nagyon muszáj volt, akkor mentem, ez pedig a jogosítvány megújítására korlátozódott – meséli Zoltán. – A rosszullétek között hónapok is elteltek, meg voltam győződve róla, hogy csak az ételek tehetnek róla. Gondoltam érzékenyebb lettem ahogy öregszem. Aztán eljött az a nap, amit senkinek nem kívánok. Indultam volna haza, amikor újra jött a rosszullét, de már olyan erővel, és olyan tünetekkel, ami tényleg orvosért kiáltott. Persze én akkor sem, de a feleségem hajthatatlan volt. Felhívta egy sebész ismerősünket, hátha van valami ötlete. Hát az ötlet az volt, hogy minél előbb menjek be, megvizsgál. Elvégzett néhány gyors vizsgálatot.”
Ő azonnal tudta mi a bajom. Leültetett minket, tudta, hogy nem szeretem a mellébeszélést, így egyszerűen csak megmondta, hogy vastagbélrákom van.
Mindegy, hogy az ember fiatal, vagy éppen idősebb, a rák diagnózisa sokként hat mindenkire. Nem csak a betegre, de hozzátartozóira, barátaira is. „Egy világ omlott össze bennem. A világ minden nyugalmával közöltem, hogy köszönöm, akkor én most hazamegyek, lesz, ami lesz. Akkor, ott lezártam az életem magamban. 63 évesen úgy gondoltam éltem már eleget, nincs szükségem semmire, és ezt már bánom, de a feleségemmel is közöltem. Három nap pokol következett. Én csak bámultam magam elé, a feleségem totális kétségbeesésében lézengett, a lányom pedig ott állt közöttünk, és csak nézte, ahogy vége mindennek.”
Ebben a nagyon nehéz helyzetben, amibe Zoltán került, nagyon fontos volt, hogy a családja segítséget tudjon adni. A rák nem csak egyetlen embert érint, hiszen a beteg szeretteinek életére is hatással van. „A végtelen sötétséget a lányom törte meg. Egyik este leült a gép elé, és reggelig böngészte a netet, hogy minél többet megtudjon a betegségről. Reggel pedig elénk állt, és egy rögtönzött előadást tartott róla, hogy milyen lehetőségek vannak. Onnantól kezdve minden nap így telt. Ő éjjel kutatott, reggel elmondta mit talált. Ez volt az, ami kihozott minket a kétségbeesésből. Nem szeretek bármit is megköszönni a ráknak, de tényleg a betegségnek köszönhetjük, hogy sokkal többet beszélgettünk, sokkal több mindent csináltunk együtt, egyszerűen sokkal mélyebb kapcsolatunk lett.”
Fotó: Marc-Olivier Jodoin/Unsplash
A betegségtől vagy éppen a kezelésektől, műtétektől való félelem megnehezítheti a gyógyulást, ahogy Zoltán esetében is történt. „Hogy mitől féltem annyira, hogy akár az életemet is feladtam volna? A szenvedéstől és a kínoktól, amik szerintünk a rákkal járnak. A fiatalok az internet segítségével sokkal tájékozottabbak szinte mindenben, mi öregek az emlékeinkből élünk. A mi fejünkben a rákba illik hamar belehalni, nagyon rosszul lenni, sápadtan, csontsoványan szenvedni. Mindez 2010-ben történt, amikor még kevesebbet tudtunk, mint ma. Hét év ebben rendkívül sokat számít. Akkor a lányom kutatómunkája mentett meg. Ő segített megérteni a betegségem, felkészülni arra, ami várt rám és túlélni. Az első kellemetlen beszélgetés után három héttel kellett kezdenem a kemoterápiát. Bár nem voltam tőle boldog, addigra újra akartam élni, és tudtam, hogy ahhoz végig kell csinálnom.”
„A következő két évben még kétszer újult ki a betegség. Első alkalommal a tüdőmben.” Ezek a helyzetek sokszor változtatnak az emberen. Félretesszük rossz szokásainkat, megváltoztatjuk életmódunkat. „Ez egy nagyon komoly pont volt. Évtizedekig keményen dohányoztam. Sose gondoltam, hogy abbahagyom, nem érzetem szükségét. De azon a napon örökre letettem. Még egyet elszívtam, és soha többet nem gyújtottam rá. Soha nem is akartam. Mindent meg akartam tenni magamért. Minden nap 2-3 kilométert gyalogoltam, igyekeztem egészségesen táplálkozni, bár ez nem esett nehezemre, mert korábban is így éltem.”
„Amikor másodszor újult ki, már sokkal gyorsabb volt. A rendszeres kontrollok ellenére is szétterjedt a tüdőmben, a májamban és a csontomban. Az megint egy nehezebb időszak volt. Igazából nem akartam semmiről tudni, mindent a feleségem és a lányom intézett, én csak mentem, ahova kellett.” Az orvostudomány hihetetlen ütemben fejlődik. Ma már a vastagbélrák kezelésére számtalan módszer áll rendelkezésre. Zoltán esetében is többféle kezelést próbáltak míg megtalálták a legjobbat. „Harmadik alkalommal már műteni nem lehetett, és a kemoterápiát korábban már nagyon nehezen viseltem, így egy biológiai terápiát kezdett el az onkológusom. Ennek jóval enyhébb, illetve másabb mellékhatásai voltak.”
A neheze a várakozás volt, hogy hatásos lesz-e. Hónapok teltek el változás nélkül. Idegőrlő. Aztán egyszer csak rohamosan kezdtek csökkenni a daganatok mindenhol. Ennek már négy éve.
„Az első három év életem legnehezebb három éve volt. Örülök, hogy nem hagytak magamra, és harcoltak értem. A sok nehézség ellenére én azt mondom, megérte végigcsinálni. Az összes kezelés és műtét azért volt, hogy élhessek. Be kell vallanom, ha az elején hagyták volna, hogy feladjam, rengeteg fantasztikus dologból maradtam volna ki.”
Szponzorált tartalom
