“Imádok nassolni, de ha ez nem lenne elég: a gyorséttermi kajákért is megveszek” (x)

Minden klappol Liza életében, de: parttalanul nassol, és úgy tömi magába a pizzát, hogy még egy nápolyi polgár is elismerően csettintene. A pizzán túl a füstölt hús a kedvence, a kettő együtt már maga a Kánaán. Étrendje a gyomrát és az emésztését is kikezdte, viszont elhatározta, hogy változtat. Kipróbálta, mi lesz, ha a természetre bízza magát.

nlc

Harminckét éves vagyok. Valljuk be, ez nem sok. Van ez az ócska, poénosnak szánt szöveg, hogy mikor az ember eléri a negyvenet, akkor “felteszi a »B« oldalt”. Ettől én még nyolc évre vagyok, ráadásul feltett szándékom legalább kilencven évig élni (vagy tovább), tehát nálam még van bőven hely az “A” oldalon is.

Van egy másik ócska szöveg is: egyesek azt mondják, hogy a fájdalom azért jó, mert érzed, hogy élsz. Baromság. A fájdalom nekem egy dolgot mutat: hogy gyomrom tényleg van, mert az néha fáj, az emésztésem pedig, hogy úgy mondjam… akadozik. Ha ezt leszámítom, jól vagyok, kívülről nézve is jó életem van. Biztos állás, kedves rokonok. Súlyfelesleget nagyítóval nem találni rajtam, sportolok eleget (futok heti háromszor), rengeteg időt töltök a természetben – még ha akarnám sem tudnám megúszni az erdőjárást, ugyanis a nővérem tízéves fia már most azt mondja, hogy erdőmérnök lesz, és nincs olyan hétvége, amikor ne mennénk a fák közé. Most éppen a gombákért rajong, egy uszkve 300 oldalas gombászati szakkönyv a mesekönyve, valószínűleg ennyi idősen többet tud már a gombákról, mint én valaha fogok. A gombákkal kapcsolatban én mindössze három dologra fókuszálok: hogy amelyik nem mérgező, az többnyire finom, cserébe nehezen emészthető.

Tavaly ősszel a Pilisben jártunk, az unokaöcsém össze is szedett egy csomó rókagombát. Bevizsgáltattuk, minden rendben volt, másnap meg is ettük tésztával, rajta sok petrezselyemmel. Egészséges étel, ami az én tányéromon akkor még sajnos ritkán fordult elő. Nem úgy, mint manapság, amit (bármilyen furcsa is) a karanténnak és a koronavírus-járvány miatti korlátozásoknak köszönhetek. Március közepe óta ugyanis elkezdtem magam kiismerni a konyhában: home office-ba kerültünk, és nem akartam minden nap kaját rendelni. Pár napig tésztát ettem, de meguntam, aztán krumplit és rizst, az sem volt túl izgalmas. Egy kollégám mondta, hogy vannak kisebb termelők a főváros környékén, akik hetente egyszer adott napon kivisznek egy doboz zöldséget az előfizetőiknek. Befizettem egyre. Beszéltem a termelőkkel, mondták, hogy fixen sosem tudják előre megmondani a doboz tartalmát, azt hoznak, ami megérett. Jól jött ki a lépés, másnap jött is az áru, én pedig ott álltam egy halom zöldséggel és alig használt fakanállal meg a lábasaimmal.

Képünk illusztráció / Fotó: Pixabay

Első héten egész könnyű dolgom volt. Tengernyi salátát kaptam, vagy ötféle volt a csomagban. Találtam egy dresszinget a neten, ami passzolt az ízlésemhez. Legyártottam, betettem a hűtőbe, két hétig megvolt, azt lötyköltem a vacsorámra. Aztán újat csináltam. Na de a salátán túl? Kaptam téli krumplit, karalábét, répát és hagymát. Mi sem egyszerűbb, gondoltam, megpucolom őket, és főzök egy nagy adag levest. Hát, “fantasztikusan” sikerült. A karalábé egyes darabjai fásak voltak (kivághattam volna belőle, azt azért érezni, ha fás), a répa szétfőtt, a krumpli nyers maradt. Nem csoda, mivel egyszerre raktam bele mindent a lábosba, ráadásul teljesen kaotikus “rendszerben” összevágva. Végül azt a tippet kaptam, hogy főzzek szét mindent, tegyek bele tejszínt, és pürésítsem le: lett egy lavórnyi krémlevesem, amibe tálaláskor sajtot reszeltem. Jobb, mint a tészta meg a rizs.

A következő héten jött káposzta is. Paradicsomos káposzta lett belőle. Ízre jó volt, állagra inkább leves, mint főzelék. Legyintettem, megettem, este pedig majd szétfeszített a hasam. Felfújódtam, minden bajom volt. Aztán rájöttem, hogy ugyanez volt a karalábétól is. Mi a szösz? Beteg vagyok, vagy mi? Megijedtem. Először doktor Google-t hívtam segítségül, de hamar otthagytam. Elkezdtem gondolkozni.

Oké, mozgásgazdag az életem: sportolok, túrázom, minden okés. Aztán: már a karantén előtt is voltak panaszaim: fájt a gyomrom, megakadt bennem az étel. De akkor mégis most mi történik? Végigvettem, hogy miket ettem régen, és kicsit elképedtem. Kezdjük ott, hogy imádtam (talán még ildomosabb azt mondani, hogy imádok) nassolni, a chips mellett pedig nagy kedvencem a pizza, rajta bármilyen kolbász vagy füstölt hús. Na meg a gyorséttermi koszt. Tudom, hogy attól még senkinek nem ment tönkre a bélrendszere, hogy mondjuk minden második-harmadik héten befizet egy hamburger menüre (vagy kettőre), és egyébként egészségesen étkezik, de az én étkezési szokásaim… távolról sem ideálisak a beleknek. És hát napi 5-6 kávét iszom. Csoda, hogy néha bajom volt? Ugyan. De akkor most miért? – tettem fel a kérdést három hete, amikor már legalább annyi ideje még ha kényszerűen is, de életmódot változtattam, és csak kétszer, ha rendeltem pizzát. Beszéltem orvossal, dietetikussal, és megnyugtattak, hogy a hamburgerről zöldséglevesre váltás elsőre a szervezetnek is furcsa, de legyek nyugodt, a belsőm meghálálja ezt a cserét. Meg is hálálta, bár még mindig vannak apró bajok.

A karantén nekem innen nézve jót tett. Elkezdtem recepteket bújni, sőt: rájöttem, hogy a konyhába nem kényszerből megyek, hanem örömet okoz a főzés. Pár napja újra elkezdtünk bejárni az irodába, a többiek alig ismertek rám: műanyag dobozban vittem magamnak ebédet, és az iroda konyhájában kanalaztam be a saját főztömet, vagy ha éppen sok volt a munka, a gép előtt ülve ettem meg a bekevert salátámat ahelyett, hogy a szokásos pizzériában kötöttem volna ki a kollégákkal. Néha azért lemegyek majd velük, mert egy jó pizza és a társaság azért vonzó…

Ebéd a munkahelyen / Fotó: Unsplash

Elhatároztam, hogy egy hónap alatt átállok arra, hogy a reggeli dupla presszókávé-kifli kombót minden második nap joghurtra és müzlire cserélem.

Pár napja utánanéztem annak is, hogy milyen gyógynövények tesznek jót az emésztésnek. Bevásároltam belőlük, leforrázom őket teának és cukor helyett mézzel ízesítem a főzetet. Egész finomak.

A kollégáim persze emiatt is furcsán néznek rám: eddig többnyire kávéscsészékkel láttak, most pedig literes üvegkannával tipegek az irodában, és cickafarkfű tea “illata” árad körülöttem. A végén még megszeretem. Ha találok egy olyan füvet is, ami felébreszt, tán még a napi kávéadagomról is lemondok. Ha csak ennyi kell, hogy meglegyen az a minimum kilencven év, én állok elébe. Hétvégén találkozom a nővéremékkel, és megyünk az erdőbe… lassan visszatérünk a normális kerékvágásba… tán a néha még beköszönő gyomorfájásnak és az egyre ritkábban érkező puffadtságnak is végképp búcsút inthetek. Azt hiszem, jó úton haladok.