Terhelt mindennapok

Tizenöt évesen meg voltam róla győződve, hogy ha végre leérettségizem és felvesznek az egyetemre, eljön az én világom. Már akkor sem értettem a “nagyok” sirámait a vizsgaidőszakról – nem csoda, hiszen én a folyamatos felkészüléssel nem tudtam mit kezdeni: hiába ültem órákig a könyv felett, alig ment a fejembe az anyag (nem is voltam kitűnő tanuló). Aztán végre eljött a várva várt első év, és vele az első vizsgák az egyetemen – és míg a többiek egyre karikásabb szemmel és egyre idegesebben jöttek a vizsgákra, én mindinkább elememben éreztem magam. Soha semmi nem hatott rám olyan inspirálóan, mint az a tudat, hogy csak fél, egy vagy két napom van felkészülni a vizsgára. Minél kevesebb volt az idő a felkészülésre, én annál jobb voltam.

Így volt ez az első három évben, amikor fordult a kocka és azzal együtt a világ is, legalábbis számomra. Abban az évben ugyanis állást vállaltam egy tanácsadó cégnél, mindjárt nyolc órában, lévén az egyetem mellett bőven van időm a munkára is.





Nem is volt semmi baj a téli vizsgaidőszakig, ami történetesen egybeesett egy olyan munka határidejével is, amelyért én is felelős voltam. Pár nap alatt kiderült, hogy elszámoltam magam – nem csak az idő beosztásával (mert soha nem tudtam időben lelépni a munkából, így a tanulás mindig késő éjszakára maradt), hanem saját korlátaim ismeretével is.





Két hét után olyan fáradt voltam, hogy talán akkor tudtam volna nyitva tartani a szemem, ha kitámasztottam volna a szempilláimat, nem is beszélve a fekete karikákról a szemem alatt, és nem számítva azt a hét kilót, amivel kevesebbet nyomott a mérleg. És mintha ez nem lett volna elég, bármilyen fáradt voltam is, nem tudtam aludni.

Egészen addig, amíg oda nem értem az ágyhoz – abban a pillanatban hihetetlen éberséggel kezdett azon járni az agyam, hogy mikre nem jutott időm aznap. Hogy ma sem hívtam fel a mamámékat, ma sem jutottam el edzeni, ma sem sikerült befejeznem az aznapra előirányozott munkát, a vizsgákról már nem is beszélve.





A mérleg a vizsgaidőszak végén: szinte állandó fejfájás (nem hatott még a cataflam sem), álmatlanság és kialvatlanság, étvágytalanság és folyamatos gyomorfájdalmak (mert mondanom sem kell, szinte minden nap az étkezésen is spóroltam egy órát). És életemben először nem örültem annak, hogy a mérleg nyolc kilóval kevesebbet mutat. Igazság szerint akkor már semminek sem örültem.

És ami később is megmaradt, és csak nagyon nehezen sikerült helyreállítani: annyira legyengült az immunrendszerem, hogy elég volt egy kisebb szellő, és én már arcüreggyulladással feküdtem otthon, és elkaptam minden létező fertőző betegséget, a gombától kezdve az influenzáig.

Úgyhogy amikor végre úgy-ahogy rendbe jöttem, első dolgom volt felmondani. Ráérek a munkahelyi stresszel akkor megküzdeni, amikor befejeztem az egyetemet, nem kell siettetni semmit, ami eljön anélkül is…