Nõk és háziasszonyok

Ezek a nők, háziasszonyok, XXI. századi értelemben nem mondhatnak magukénak szépen ívelő karriert. 
Az elmúlt hetekben olyan nők sikertörténeteit tettük közzé, akik elsősorban háziasszonyként, anyaként futottak be karriert. Reméljük, hogy a világ hamarosan egyensúlyba kerül, és ezeknek a nőknek nem kell mentegetőzniük, ha őszülő fejjel „csak” annyit tudnak felmutatni, hogy becsülettel felneveltek néhány gyermeket, akiket testileg-lelkileg alkalmassá tettek arra, hogy maguk is szép családot alapítsanak. Reméljük, újra eljön majd az idő, amikor nem nevetik ki azt a gyereket, amelyik „csak” azzal tud felvágni, hogy az ő anyukája süti a legjobb zserbót az utcában. És nagyon bízunk benne, hogy egyszer a nők újra megtanulnak őszintén büszkék lenni arra, hogy az ő életművük a családjuk.

Szeretnénk megköszönni a sok beérkezett történetet, hiszen az elmúlt három hónap alatt tobb mint 150 fogyasztói levél érkezett be. Voltak közöttük vidámak és meghatóak, de mindenképpen nagyon tanulságosak minden anyuka és nő számára.

Íme egy példa!

“A kettő több, mint a három” Gondolom, most teljesen bolondnak gondolnak, amiért ezt állítom. Pedig nekem az élet bebizonyította, hogy ez így van! Nagyon korán mentem férjhez, a nagyobbik fiam akarata szerint, aki jövetelével megalapította a Horváth családot. Két évvel később a lányom is bekopogtatott váratlanul az ajtónkon. A gyereket nőttek, és én nagyon korán visszamentem dolgozni. Reggel még az ágyban hagytam őket, apuka készítette őket iskolába, ami rendszerint nagy sírás-rívással ment. Este fáradtan szidtuk a gyerekeket, miért olyan “rosszak”, pedig nem is voltak azok, csak mi voltunk kimerültek. Sokat betegeskedtünk, nem éreztük, hogy mi egy boldog család lennénk. Semmi nem akart úgy sikerülni, ahogy szerettük volna, ahogy elképzeltük. A férjem szülei is korán meghaltak, az én szüleim távolabb laknak. Segítség nélkül “vergődtünk”! Aztán a kétségbeesést növelve a pocakom újra növekedni kezdett, jelezve, hogy valaki még nagyon hozzánk akar tartozni! Félelemmel tekintve a jövő felé vártuk a kis pocaklakó jövetelét. Vajon hogy lesz ezután? Eddig is milyen nehéz volt, hogyan boldogulunk majd három gyerekkel? Még az ismeretségi körünkben sincs nagycsaládos, miért pont mi lettünk azok?! Ma már csak nevetek ezeken a gondolatokon! A “nagyfiam” 12 éves, a “nagy” lányom 10 éves, és a kisfiam 2 éves múlt – ő lett az az emberke, aki megoldotta a Horváth család nehézségeit. Most reggelente körbeüljük az asztalt, békével, szeretettel. Mindenki nyugodtan megy iskolába, a férjem munkába. Nagy puszilkodással búcsúzunk, és ugyanígy teszünk, ha vége a munkának, iskolának. Este hatalmas játékok, hancúrok fejezik be a napot, és már nem félünk a holnaptól. Ha betegek lennének, van, aki ápolja őket, ha napközben gondjuk van, hazaszólnak telefonon, mert anyu otthon van! A férjem azóta nem ingerült, nem beteges, a gyerekek nem sírdogálnak, boldogok! De ehhez az kellett, hogy a kis pocaklakó keményen otthon fogja maga mellett az anyukáját! Hozzáteszem, már én sem szándékozom a 24 órás felelősségteljes beosztásomat felcserélni holmi 8-10 órás kis munkácskával. Így már értik? A két gyerekem nevelése sokkal nehezebb, mint a háromé. Anyu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Köszönjük, hogy velünk játszottak! »