 |
Olvass tovább! Restart 30 fölött – avagy hogyan kezdj új életet? |
Már sokszor mondtam, hogy a sikerélmény abból fakad, hogy tudatosan ugrok bele abba, amitől félek. Ha egy helyzetben félek attól, hogy majd mit szól a másik, hát akkor itt a lehetőség, hogy próbára tegyük önmagunkat. Tekintet nélkül arra, hogy hülyének néz az illető, vagy ne adj’ isten nem kér belőlem többet, ne habozzunk őszintén elmondani a problémáinkat. Mindig az a fontos, hogy magammal tisztában legyek, hogy magammal el tudjak számolni. Tudjam, hogy mindent megtettem a kapcsolatomért.
 |
| Fotó: Sanoma Archív / Dömötör Csaba |
De sajnos az emberek döntő többsége ezt nem vállalja, mert könnyebb elhinni, hogy az őszinteség kártékony és kiszolgáltatottá tesz. De közben elfelejti, hogy előbb-utóbb úgyis kibújik a szög a zsákból, és ilyenkor a partnere presztízse jelentősen csökken. Azok, akik nem mernek kockáztatni, nem mernek belemenni új dolgokba, azok folyamatosan veszítenek mind a másik, mind a saját megbecsülésükből. Az ilyen embereket a szülők már gyerekkorban úgy nevelik, hogy még a széltől is óvják, vagy mindig azon aggódnak, hogy nehogy megüsse magát. Ez miért baj? Ha megüti magát a gyerek, majd tanul belőle. Ha tanácsot kér az illető a szüleitől, sokszor javasolják, hogy maradjon az adott kapcsolatban, házasságban.
De két bizonytalan ember között mindig csak támaszkodás az, amit kapcsolatnak hisznek. Mondhatnám, hogy vak vezet világtalant. Nagyon fontos már az elején, hogy ajánlatokat tudjon tenni a szülő a gyerekének, hogy el tudja mondani, az adott út mit eredményez. Így lehet felelősségre nevelni valakit, amiből az önbizalom is adódik. Tudom, hogy a szülőnek nehéz, mert tudja, hogy a gyerek megsüti a kezét, mégsem húzza el onnan. Mert ha elrántja a kezét, akkor a gyerek később is a szülőre hagyatkozik, elkényelmesedik. A szülő oldja meg helyette a feladatokat, így a gyerek azt tanulja meg, hogy menekül a fájdalmak elől, mert persze a változás mindig fájdalommal jár. Ha az emberek fiatalon nem mernek beleugrani megmérettetésbe, akkor később miért ne a tutira mennének? Hiszen a munka is fájdalommal jár, de ezt nem vállalják, így nem érik el, amit szeretnének, így nem lesz annyi önbizalmuk sosem, amennyit szeretnének.
„Mindig az a fontos, hogy magammal tisztában legyek, hogy magammal el tudjak számolni.”
Ha egy nő azért szül, hogy valamit felmutasson a saját életében, hogy igazolja önmagát, akkor a gyerekét tárgynak tekinti, ami neki akkor megfelelő, ha minden úgy történik, ahogy ő szeretné. Ha a gyerek megfelel az ő elvárásainak, akkor jó a gyereke. De a gyerek előbb-utóbb lázad. A szülők nagy része jól látja a dolgokat, de a gyerek akkor is lázad, mert a szülő már eljátszotta előtte a presztízsét. Amit úgy lehet visszaszerezni, ha őszintén elmondja, hogy ő, a szülő is felelős azért, amilyen a gyerek. De ha ez nem történik meg, az így felnőtt gyerek nem vállalja a felelősséget, később is a biztonságra megy, nem fog kockáztatni. Nem mer majd odamenni ahhoz a lányhoz, aki tetszik neki. De beindul a vágyakozás. Ilyenkor a mama vagy egy barát a kezébe veszi a dolgokat, viszont ebből sem lesz önbizalom, mert nem a (felnőtt) gyerek intézte a dolgokat. Vak vezet világtalant. Már megint. És hiába van az illető egy párkapcsolatban, támaszkodásban.
Nem lehet kihúzni egymást a bajból, mert mindketten bizonytalanok. Ha fel is nőnek az ilyen emberek egymás mellett, nem egymás számára nőnek fel, hanem valaki másnak. Ha a pár egyik fele a felnőttebb, akkor sok mindent befolyásol, hogy mennyire szakadnak el a szüleiktől érzelmi szempontból. Ha nem merik kimondani, hogy mi az, ami nem stimmel, hogyha hagyják magukat kihasználni, akkor az én szememben nem felnőttek. Ha nem meri megcsinálni a saját szüleivel szemben ezeket, akkor mindig azt fogja keresni a párjában, amit a saját szüleitől nem kapott meg. A fiúk a pótmamát, a lányok a pótpapát keresik majd. Aztán néha az egyik lesz a másiknak a pótszülője, amiből elképzelhető, hogy milyen játszmák alakulnak majd ki… Így legközelebb a felnőttségről írok majd. Vagy a játszmákról.
