A szerelem kémiája elképesztő varázslat

Régi-új divat: ánuszfehérítés

A férfi és a nő együtt és egymást kiegészítve teljes. Sőt maga a teljesség: MINDEN benne van, egészen az ősrobbanásig, sőt azon túl. Nem csoda, hogy Indiában a tantrikus templomok falát kőből faragott egyesülő, eggyé váló párok díszítik, hiszen ez maga Isten, és a vele való találkozás lehetősége. Így hát abszolút megérthető, hogy földi létünk egyik fő témája, hogy megtaláltuk-e a párunkat, és ha igen, biztos-e, hogy ő az, illetve hogyan lehetne még jobb, harmonikusabb együtt? (Már meséltem, hogy a lelki wellnesseimen is a hozzám forduló nők 70-80 százalékának a két fő problémája: 1. nincs pasim, 2. van, de nem működik jól a kapcsolat.)

Pedig hát javarészt mindegyik a szerelem kémiájával indul, ami valami elképesztő varázslat! Sokan rá is narkóznak, és a droghatás adta függés miatt úgy repülnek egyik szerelemről a másikra, mint méhecske a virágokra. A szerelem kémiájának a beindulásakor négy bennünk levő anyag szintje elkezd növekedni, egynek pedig csökken. A fenil-etilamin (PEA), amihez a leghamarabb hozzászokik az agy, a szintetikus drogok java részében is megtalálható. Az oxitocin a méh összehúzódásakor jelenik meg a szülés folyamán, egyfajta szeretethormon, ami most már a kutya-gazda kapcsolatban is kimutatható. Emelkedik még a dopamin és adrenalin szintje is, ez utóbbi tart ki a legtovább, ezzel még éveken át lehet játszani, ugyanis az adrenalin adja a szexhez a szenvedélyt.

Ami viszont csökken: a szerotoninkoncentráció, ami még két esetben mutat csökkenő tendenciát: a mániásoknál és a kényszereseknél, akikhez bizonyos szempontból hasonlatos is a szerelmes, hiszen az egész világot „befedi” a másik. (A szerelmes a mániáshoz vagy kényszereshez hasonlóan nézi X percenként a telefonját, hogy még mindig nem jött sms…) Átlag két év alatt visszaáll az agy egyensúlya, elmúlik a droghatás, a „magic”, és hamarosan kiderül, hogy van-e ennek a két embernek még dolga egymással. Ki van ez az egész találva…

Az egész szerelemnek nevezett őrület oly rövid, hogy szinte csak arra elég, hogy a házasság állapotába csábítsa az embereket, akik manapság már nem házasodnak. De normális módon mégis szinte mindenki arra vágyik, hogy megtalálja a társát, hiszen jobb együtt, mint egyedül. Akkor viszont fölmerül a kérdés, hogy akkor az ember a hosszú távú párkapcsolatban mondjon le a szerelemről? Vagy mi a megoldás? A szeretősdizés? Kinek mi, nincs recept. Ami nekem bevált (bár mostanában már én is gondolok a szerelemre…), az a távolság-közelség változtatása. Ha túl sokáig túl közel vagyunk egymáshoz, kiöl mindent, ami szexi. Az igazi közelség nélkül viszont nincs intimitás. Vagyis a megoldás az elkötelezettség-autonómia egyensúlya.

Elkötelezettség, vagyis egymás teljes felvállalása, viszont autonómia, azaz kölcsönös szabadság. Kint is vagyok, bent is vagyok. Tudom, érezzük mindketten Gyurival, hogy az a heti két-három nap külön lakásban nagyon jót tesz ennyi év után a kapcsolatunknak. Ez az igény nyilván nem az első egynéhány évben merül föl (nálunk is 11 év után jött, most márciusban immár 10 éve…). Ismerek olyanokat, akik huszon-harminc éve együtt élnek. Van köztük, aki szorongó társfüggő, mások meg nem élnek házaséletet. De egy életen, azaz évtizedeken át együtt lenni valakivel úgy, hogy az szexi is legyen, biztos, hogy egy egészséges, nyitott embernél csakis egy időnkénti távolság létrehozásával élhető meg. Muszáj, hogy megéljék a saját idejüket, saját magukat. (Eleve nagy problémának tartom, hogy az emberek nagy többsége nem tud csendben és egyedül lenni. Addig nem is lesz felnőtt soha…) Szóval időnként a legtöbb, amit a másiknak adhatunk magunkból: az a hiányunk.

Szóval szer-elem, szer-elem, míg meg nem szerelem… Merthogy az idő múltával ahhoz, hogy még emlékezzenek a sejtjeink arra, hogy igen, ő az, aki annyira megbolondított annak idején, már muszáj tudatosan is „szerelni”.