Különbözőek, mégis egyenrangúak vagyunk

Olvass tovább! Osszuk el igazságosan a házimunkát!

Egy kapcsolat harmóniájához, egyáltalán, a másik megtartásához az egyik legfontosabb alapszabály az adok-kapok folytonos kiegyenlítődése! Bert Hellinger erről így ír:

„A párkapcsolatok akkor sikeresek, ha a férfi és a nő elismeri, hogy különbözőek, de mégis egyenrangúak. A párkapcsolatok csak az adok és kapok egyensúlyán alapulhatnak. Ha az egyik ad, a másik elfogadja azt, és mert szeret, egy kicsit többet tesz hozzá, tehát többlettel adja vissza, amit kapott. Majd a másik is hozzátesz valamit, mert szereti a társát, így ő is valamivel többet ad vissza. Ha ebben a kölcsönösségben, ami állandó kiegyenlítődésre törekvést jelent, mindig megvan a növekedés, akkor sikeres a párkapcsolat. A párkapcsolatban a negatív hatások kiegyenlítése is szükséges. Tehát nemcsak a pozitív élmények területén van igényünk kiegyenlítésre, hanem az ellenkező oldalon is. Ha például az egyik fél bármilyen okból megsérti a másikat, a másiknak igénye támad arra, hogy viszonozza a sértést. És kénytelen is erre, ellenkező esetben a kapcsolat kibillen az egyensúlyából. Ám ilyenkor az ember a szeretetből kiindulva valamivel kevésbé sérti meg a másikat, és utána ismét megindulhat a pozitív kiegyenlítés.”

Tehát Hellinger nem azt mondja, amit Jézus, hogyha (egy párkapcsolatban) megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, hanem azt, hogy dobd vissza szikkadt kenyérrel, vagy egy kicsit kisebb kővel, mert csakis így lesz újra egyensúly a kapcsolatban. Erről eszembe jut az a történet, amikor a férjét állandóan megcsaló és kritizáló nő férje egyszer csak megelégelte mindezt, becsajozott, és ez hozott a nőnek – és ezáltal a kapcsolatnak – egy nagy pálfordulást. Két-három hónapja zajlott ez, amikor azt mondta nekem a nő, hogy bár nagyon szenved, de tudja, hogy ez még kevés mindazért, amit ő adott. Végül is a férfi kevesebbet adott vissza, és rendbe is jött a kapcsolatuk.

Szóval a pozitívból mindig egy kicsit többet adjunk vissza, a negatívból pedig kevesebbet, hogy egyensúlyban maradjon a kapcsolat. De ez a törvény csak a személyes emberi kapcsolatokra vonatkozik, ahol működik a szeretet és az ember a belső késztetéséből választ! Ugyanez nem vonatkozik a társadalmi jelenségekre, illetve azokra a helyzetekre, történésekre, melyek nem személyes kapcsolatokra épülnek. Azok megoldása arra a szintre tartozik, ami a kívülről jövő történéseket rendszabályozza. (Adott esetben a hivatalos törvényhozatal.) Tehát ha tőlem egy idegen lop, nem az a megoldás, hogy kiderítsem, ki volt az, és kevesebbet lopjak vissza tőle, hisz onnantól kötném magam az illetőhöz. Ez az egész adok-kapok interakció ugyanis kötést eredményez, és ha én nem akarok a tolvajjal kötést, akkor nem személyes szinten járok el.

Ez a törvényszerűség – miszerint hogyha jót kapunk, mindig egy kicsit többet adjunk vissza, ami aztán viszonzódva még tovább emelkedik, ha pedig rosszat, akkor abból is adjunk vissza, de csak kevesebbet –, még egyszer mondom, csak arra vonatkozik, akihez tartozni akarunk!

És mi számít adásnak? Amire a másiknak valóban szüksége van, vagy amitől töltődik, fejlődik, aminek igazán örül, legyen az testi, lelki, anyagi, szellemi, érzelmi szinten. A figyelmünk, az időnk, az energiánk, az igazán személyes másikra figyelésünk. Úgyhogy kívánom, hogy éberen tudjunk adni, és nyitott szívvel kapni!