Hogyan neveljünk boldog gyereket?

El tudod képzelni, milyen kétségbeesetten vergődik egy forró vízbe dobott béka, hogy kievickélhessen a fazékból? Ebben persze semmi különös nincs. Abban már inkább, hogy ha a békát egy kondér hideg vízbe tesszük, majd lassanként melegítjük azt forrásig, meg sem próbál küzdeni. Ha abból indulok ki, amit az elmúlt időszakban a munkám során láttam, akkor azt mondhatom, hogy a kondér, melyben családjaink főnek manapság, egyre elviselhetetlenebb mindannyiunk számára – de a gyerekeinknek a legrosszabb.

Nyomorban, jómódban – szorongva

Húszas éveim vége felé ázsiai gyerekekkel dolgoztam a jakartai menekülttáborban. Ez egyetlen hatalmas nyomortelep volt, hullámpapírból, bádogból és műanyaghulladékból épült viskókkal. A gyerekek közül sokan nem is ismertek más lakhelyet – itt töltötték egész addigi életüket, melyet betegség, félelem, veszély és nyomorúságos körülmények jellemeztek. A poszttraumás stressz-szindróma nyilvánvaló jeleit mutatták: idegesek voltak, mindentől összerezzentek, éberségük egy pillanatra sem lankadt, és tartottak minden újdonságtól. Bizalmatlanok voltak az új emberi kapcsolataikban, és sokuknak rendkívül lobbanékony volt a természete.
Ázsia után Angliába költöztem, ahol évekig iskolákban és nevelési tanácsadókban dolgoztam. A tehetős családokból származó gyerekek közül sokan zaklatottak voltak, könnyen haragra gerjedtek, ami olykor szélsőséges formákat öltött. Hamar megriadtak, aztán nehezen tudtak újra megnyugodni. Bizalmatlanok voltak az új helyzetekkel szemben, legyen szó bármifajta eltérésről a megszokott életritmusukhoz képest. Rájöttem, hogy a terápiás tervek, amelyeket ezeknek a gyerekeknek kidolgoztam, ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket a menekülttáborban használtam. Felfedezésem letaglózott: egy tehetős nyugati társadalom tipikus sarjai a poszttraumás stressz-szindróma jeleit mutatták! Tanulmányaim során a PTSD fogalmával mindig csak úgy találkoztam, mint ami súlyos traumák utóhatásaként fordul elő, a brit gyerekek többségénél azonban erről szó sem volt!

„Ne akarjunk minden percet »hasznos« tevékenységekkel telezsúfolni!”

A pusztító stressz

Az okot illetően egyre bizonyosabb lettem: mindkét esetben a gyerekkor szentsége az, ami súlyosan sérült. Kontrollálatlanul zúdult rájuk a felnőtt élet. Beavatódtak szüleik félelmeibe, ambícióiba és zaklatott élettempójába, ezért igyekeztek megteremteni saját védelmi rendszerüket. A brit gyerekek életében egyetlen nagy trauma helyett sok apró stresszhelyzet volt, egyfajta állandó fokozott bizonytalanságszint. A folyton ismétlődő stresszhelyzetek ugyanis lerombolják a gyerek ellenálló képességét, megzavarják a nyugalmát, koncentrációs képességét és biztonságérzetét, amire pedig szüksége van, hogy elfogadja az újdonságokat és a változást. Az is egyre világosabbá vált, hogy ennek a sok, felhalmozódó stressznek a nagy része hétköznapi életükből fakad, ami nem esik elég távol a mi felnőtt életünktől. Az ő mindennapjaikat ugyanaz a médiabőség, figyelemmegosztás, összetettség, információdömping és időhiány határozza meg, mint a miénket. Pedig ha azt várjuk a gyerekektől, hogy tartsanak lépést a felgyorsult világgal, azzal a kárukra vagyunk. Megfosztjuk őket jóllétüktől és regenerálódóképességüktől. Sok családdal dolgoztam, mire rájöttem, hogyan lehet csökkenteni gyermekeink életében a stresszt, helyreállítani jó közérzetüket, megteremteni a létezés szigeteit az állandó tevékenykedés sodrában. Módszerem: a környezet és az időbeosztás egyszerűsítése, a ritmus megteremtése és a felnőttvilág feldolgozhatatlan részének kiszűrése.

Az egyszerűsítés lépései

Fogjunk egy nagy műanyag zsákot, és szórjuk bele a padlót és a polcokat ellepő játékok felét – elsősorban a törött, hiányos, műanyag, ratatázó, robbanó műanyag vacakokat és a túl részletes, túl komplikált, túl „egyértelmű” darabokat. Csak azokat hagyjuk meg, amelyekben a gyerek a leghosszabb időn át, tartósan örömét leli. Ha azt hisszük, hogy sírni, tiltakozni fog a veszteség miatt: nagyot tévedünk. Ezt már számtalanszor láttam munkám során. A legtöbb gyerek mintha nem is venné észre, vagy kifejezetten élvezi, hogy eltűnik a káosz, és jó sok hely lesz a szobájában. Igyekezzünk ritmust teremteni a gyerek napjaiban, hasonló időpontban végzett állandó tevékenységeket iktatni a programba, megteremtve a kiszámíthatóság és a nyugalom hídfőállásait. Csökkentsük a különórák, iskolán kívüli kötelező programok arányát az életében. Mindannyiunknak szükségünk van nyugodt pillanatokra, mert gyakran épp ezekben az „üresjáratokban” mélyül el valamilyen fontos ismeret, vagy épül a legtöbbet egy kapcsolat, amikor épp nem történik semmi különös. Ne akarjunk minden percet „hasznos” tevékenységekkel telezsúfolni! Ha hétévesnél kisebb a gyermekünk, akkor a televíziót száműzzük otthonunkból, vagy ha ragaszkodunk hozzá, vigyük át a hálószobánkba, dolgozószobánkba, vagy egy olyan zugba, ahol ő nem férhet hozzá. Hétéves kor alatt a számítógépet is ártalmasnak tartom – ráér annak használatát később is megtanulni, a kutatások szerint úgyis pillanatok alatt beéri korábban kezdő társait. A beszélgetéseink során se terheljük meg számára érthetetlen, feldolgozhatatlan, szorongáskeltő témákkal vagy részletekkel – maradjanak ezek a felnőttvilág részei. Az egyszerűsítés lényege: kevesebbet tenni, de erősebben bízni. Bízni abban, hogy a gyerekek – feltéve, hogy nem sürgetjük és hajszoljuk őket – olyan úton és ütemben fedezik fel világukat, ahogy az számukra a legjobb és leghasznosabb.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból: Érzelmek rabjai Fogbetegségek lelki üzenetei Terézapu története Visszakapott szenvedély Féltékenység – A szeretet vagy az önzés jele? Gondtalan generáció – Hogyan neveljünk boldog gyereket? A csend hangjai – Háromnapos elvonuláson jártunk Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt és most megteheted!