A csend hangja – Háromnapos elvonuláson jártunk

Ha valaki azt mondja nekem egy évvel ezelőtt, hogy egyszer majd elutazom a „világ végére” csak azért, hogy csendben legyek, valószínűleg nem hiszem el. Az a típusú ember vagyok, aki ki nem állhatja az egyedüllétet.

Ha mégis így alakul, csillapíthatatlan közléskényszeremben elkezdek telefonálgatni a családtagjaimnak, a barátaimnak. Sőt gyakran még álmomban is beszélek. Ilyen háttérrel kicsit ijesztőnek tűnt belevágni a teljes csendbe, de éreztem, hogy nagy szükségem van erre a különleges elvonulásra, és hasznát is fogom venni.

Isten háta mögött – vagy előtte?

Amikor megérkezem az Esztergom melletti Búbánat-völgybe, leesik az állam a látványtól. A környezet túlzás nélkül paradicsomi: amerre csak nézek, gyönyörű hegyek, a völgyekben festményeket idéző tisztások húzódnak. Van valami fenséges az egész helyben. A körülmények ideálisak az elcsendesedésre, a befelé figyelésre.

Egy buddhista kolostorban rendezik a programokat, amelyek vallástól függetlenek. Minden napunk reggeltől estig be van osztva: jóga-, meditációs, relaxációs és légzőgyakorlatok váltják egymást, hogy segítsék az elmélyülést. Két vezetőnk, Márk Tamás és Budinszky Gabriella a Himalájai Jóga Tradíció jógaoktatói mindent megtesznek azért, hogy a csend ne csak a kommunikáció hiányát jelentse, hanem egy igazán mély, belső munka legyen.

Mutogatni sem ér

Nagyjából 18-20-an vagyunk a csoportban, férfiak és nők, fiatalok és idősebbek vegyesen. Nem ismerjük egymást, mégis úgy kell együtt töltenünk három napot, hogy nem beszélgethetünk. Ez alól csak az első nap kivétel, ugyanis szépen, fokozatosan megyünk bele a csendbe. Persze minden lehetőséget kihasználok: amikor csak alkalom adódik, telefonálok egyet, utoljára. Este kilenckor, jógázás után egy meditáción keresztül csendesedünk el.

Eleinte még együtt recitálunk egy mantrát, ami szépen lassan elhalkul, míg a végén már csak magunkban, hangok nélkül ismételgetjük. Innentől kezdve egy szót sem szólhatunk három napig. Mutogatni sem ér, hiszen az is kommunikáció. „Két dolog van, ami szétszórja az energiáinkat: a beszéd és a szex – mondja a vezetőnk, Tamás. – Most mind a két csatornát elzárjuk, ezáltal az energiákat befelé tudjuk fordítani.”

Belül még mindig kiabálok

Nagyjából a második nap közepéig még erősen dolgoznak bennem a gondolatok. Folyamatosan jár az agyam azokon a dolgokon, amelyeket Budapesten hagytam. Tamás előre felkészít minket, hogy a belső monológot a legnehezebb elcsendesíteni. „Figyeljétek meg, milyen trükköket képes bevetni az elmétek, hogy kizökkentsen titeket. Az egó mindent el fog követni, hogy megzavarja az elmélyülést” – mondta vezetőnk az első napon.

És valóban: magamra sem ismerek, olyan cinikus gondolatok cikáznak a fejemben. „Utoljára csecsemőkoromban volt ilyen sokszor csukva a szemem.” „Oké, figyelnék én a légzésemre, de közben úgy elzsibbadt a lábam, hogy csak arra tudok gondolni.” Hasonló mondatokkal bombáz az egóm, miközben kezdőként próbálok jógapózokat kitartani vagy sarokülésben meditálni – mivel a lótuszülésre képtelen vagyok.

Gabi és Tamás szerencsére türelmesen és segítőkészen áll hozzánk: minden ászanát részletesen elmagyaráznak, és ha kell, kiigazítják a kitartott pózokat. A második napon a hajnali fél 6-os kelés, a másfél órás reggeli jógázás és a háromnegyed órás meditáció után még a közeli hegytetőre is felbaktatunk.

Megnyílnak az érzékek

Közben Tamás folyamatosan adja az instrukciókat: először az illatokat, majd a szánkban lévő ízeket, később a színeket, formákat, fényeket, árnyékokat, ezután a tapintási érzeteket kell megfigyelnünk magunk körül. Végül pedig minden érzékszervünket egyszerre kell nyitva tartanunk. A cél, hogy megtanuljuk a tudatosítást, ami a belső fejlődés első lépése. Miközben megyek felfelé, egy új világ nyílik meg előttem.

Lenyűgöz, mennyi különböző hang, szín, forma és anyag van a természetben, amiről eddig nem is vettem tudomást. Persze gyakran megállapítottam, hogy milyen gyönyörű egy-egy táj, de nem tudtam volna felsorolni, mi minden tetszik benne. Ez az első alkalom, hogy a természet szépségét igazán mélyen, a maga teljességében tapasztalom meg, ami felemelő érzés. Egyfajta belső békét hoz létre bennem: ha itt az erdőben minden ennyire harmonikusan és tökéletesen tud működni, akkor a saját életemben sem lehet megoldhatatlan probléma.

Tanuljuk az elengedést

A hegytetőről lefelé jövet Tamás megkérdezi tőlünk: „Kiben vannak negatív érzések?” Senki sem teszi fel a kezét, de utolsó nap többen is elárulják, hogy dühösek voltak, amikor árkon-bokron, sártengeren keresztül fel kellett mászniuk a sokszor meredek hegyoldalon. Mint utólag kiderül, ez is volt a cél: hogy a feszültségek és a negatív érzések a felszínre kerüljenek, majd miután tudatossá váltak, megtanuljuk elengedni őket.

„Az összes gyakorlat ezt segíti elő – mondja Tamás. – Amikor kitartjuk a jógapózokat, majd megfigyeljük a testi érzeteinket és azok lecsengését, akkor is az elengedést gyakoroljuk.” Később ugyanezt lelki szinten is tudjuk alkalmazni.

A rossz mintáktól szabadulunk

A jóga felfogása szerint a múltbeli tapasztalataink lenyomatot képeznek bennünk, ezek alapján alakítjuk ki a szokásmintáinkat, amelyekből a személyiségünk felépül. Ezért van az, hogy bizonyos szituációkra mindig ugyanúgy reagálunk. Ha viszont tudatosítjuk berögződött szokásmintáinkat, és el tudjuk engedni őket, szabaddá válhatunk.

Hogy ez mennyire így van, azt hazatérésem után többször is megtapasztaltam – például amikor elrontottam a vacsorát. Ilyenkor általában ideges leszek, még akár csapkodok is mérgemben. Most viszont el tudtam engedni ezt az érzést. Tudatosítottam, hogy semmivel sem leszek előrébb, ha most eluralkodnak rajtam az érzelmeim. Ehelyett elmosogattam, és újrakezdtem az egészet, idegeskedés nélkül.

Végül elkészült a vacsora, és én sem éreztem rosszul magam. Hibáztathattam volna a receptet, vagy azt, aki adta, de még az edényt is, amiért olyan könnyen leég benne az étel. A csendes elvonuláson viszont megtanultam, hogy magunkon kell dolgoznunk ahelyett, hogy másokat akarnánk megváltoztatni, hiszen a rossz érzés bennünk van. Arról nem is beszélve, hogy a belső világunkra nagyobb a hatásunk, mint másokéra – persze csak ha ismerjük hozzá az utat.

Megszólal a tudatalatti

A negatív érzelmeket felszínre segítő dinamikus gyaloglás mellett mindennap szakítunk időt a kontemplatív sétára is. A kontempláció magyarul annyit tesz: szemlélődés. Ezúttal viszont nem a természetet szemléljük, hanem magunkat: a légzésünk áramlását, a talpunk gördülését a talajon, majd miután megfigyeltük, összehangoljuk őket. A levegővételünk ritmusában lépegetünk előre úgy, hogy először a lábujjainkat, majd a sarkunkat tesszük le a talajra.

Eleinte még nagyon koncentrálnom kell, aztán egyre könnyedebbé, természetesebbé válik a mozgás. „Szemléld a lélegzeted szabad áramlását!” – szól a fő instrukció, ami a három nap alatt rengetegszer elhangzik Gabi és Tamás szájából, hiszen nagyon közvetlen a kapcsolat a belső világunk és a levegővételünk között.

Fizikailag is kihívás

„Ha a lélegzeted szabadon áramlik, akkor az elméd is” – mondja Tamás. Erre szolgálnak a napi többszöri légzőgyakorlatok is: a váltott orrlyukú légzéssel például összehangol hatjuk bal és jobb agyféltekénket, sőt a bennünk lévő női és férfi energiák működését is. Miután sikerült elérnünk a belső harmóniát, könnyebben megnyílik a tudatalatti, és olyan felismerésekhez juthatunk, amelyekre éber állapotban nem is gondolnánk.

A kontemplatív séta közben ezért felteszek magamnak egy kérdést, ami régóta foglalkoztat. A szabadon áramló légzés és mozgás új kapukat nyit előttem a megoldás felé. Ugyanezt tapasztalhatnám meg meditáció közben is, de fizikailag még nem vagyok felkészült a hosszan tartó, mozdulatlan ülésre.

A fájdalmak, diszkomfortérzetek egyelőre nem engedik megnyílni a tudatalattimat. Gabi az elvonulás végén azzal vigasztal, hogy a jóga rendszeres gyakorlása nélkül nehéz is ezt végigcsinálni, hiszen az ászanák pont arra (is) valók, hogy felkészítsék a testet a hosszú üléssel járó meditációra.

Nem csendben maradni volt nehéz

Amikor elindultam a Búbánat-völgybe, azt hittem, szenvedni fogok attól, hogy nem kommunikálhatok senkivel. Nem így lett. Ez kifejezetten könnyű volt – leginkább talán azért, mert nem maradt időnk unatkozni.

Beszéd nélkül is magától értetődően működött minden: az evés utáni mosogatás, az esti fürdés vagy a reggeli készülődés is teljesen konfliktusmentesen zajlott, pedig nem tudtuk megbeszélni, ki mikor és mit akar csinálni. Persze többnyire nem is kellett egymással foglalkoznunk, hiszen nem azért jöttünk. Aki nagyon komolyan vette az elvonulást, rá sem nézett a többiekre.

Ami nehéz volt, az a hajnaltól késő estig tartó lelki munka, a folyamatos szembenézés önmagammal. De megérte végigcsinálni, mert sokat tanultam: kitartást, türelmet, koncentrációt és nem utolsósorban elengedést. Megtapasztaltam, hogy a lelkem csendjébe mindig elvonulhatok. „Ha adódik egy probléma, csak figyelj oda a légzésedre néhány másodpercig, és engedd el a rossz érzést – tanácsolja Tamás. – Így magaddal viheted a csendet a mindennapokba.”