József hatévesen került állami gondozásba öt testvérével együtt. „A rendőrök kijöttek hozzánk, mert autók kerekeit szurkáltuk a haverjaimmal – kezdi történetét. – Amikor megérkeztek, apu éppen a vasaló zsinórjával húzott egyet végig rajtam. Hatan voltunk testvérek: hat különböző helyre vittek minket. Anyu azt mondta, akkor lásson minket, mikor a háta közepét.” Az intézetben farkastörvények uralkodtak. Meg kellett küzdeni még a jó alvóhelyért is: nyáron az emeletes ágy alsó szintjéért, télen pedig a felsőért.
Azt hittem, apám haragszik rám
De József mégsem panaszkodik. „Jó dolgom volt – meséli –, szerettem ott lenni. A nevelőink arra törekedtek, hogy a körülményekhez képest mindent megadjanak nekünk. Csaba bá, akinek nem volt saját családja, minket tekintett a gyerekeinek. Figyelt ránk, oda lehetett menni hozzá, meghallgatott. A mai napig tartom a kapcsolatot vele és a fiúkkal is.
Az ünnepek persze nehezek voltak. Jutalmul ugyan kivitt minket a nevelő magához karácsonyra, de az nem volt az igazi. És nem értettem, apu miért nem keres. Érdeklődött ugyan telefonon, de nem beszélt velem. Azt mondta, fájna neki, én meg azt hittem, haragszik rám. Anyu hosszú időre eltűnt az életemből: elvált aputól, és Amerikába ment férjhez.”
Újra megjelent a nagy szerelem
Aztán úgy tűnt, az élet kárpótolja a család hiányáért: a szerelemmel. Még tizenhárom éves sem volt, amikor egy iskolai farsangon megismerkedett egy zsidó–török lánnyal, akinek az orvos szülei Magyarországon dolgoztak. Sokat találkoztak, bár a lányt féltették tőle. Hogy a szülők ne aggódjanak, megígérte, majd feleségül veszi, de aztán elsodródtak egymás mellől. József tizennyolc, a lány pedig tizenhét éves volt, mikor újra találkoztak.
„Megláttam egy presszóban: ez a lány nagyon hasonlít valakire, akinek egyszer azt ígértem, feleségül veszem – gondoltam. – Küldtem neki egy üveg pezsgőt, azzal a kérdéssel, hogy valóban ő volt-e az. Ő volt. Attól kezdve el sem váltunk egymástól. A szülei persze nem örültek, és választás elé állították: vagy ők, vagy én. Engem választott, én pedig betartottam, amit ígértem: összeházasodtunk.”
Vad motorosok
De a szabadság, a felnőtt élet, amit az intézetben annyira várt, nehezen indult: hiányzott a biztonság, tartozni akart valahová. Gyerekkora óta vonzódott a motorokhoz, így talált rá egy motoros bandára, akikhez feleségével és az időközben megszületett kislányával, majd kisfiával együtt csatlakoztak. Egy család lettek a bandával. Figyeltek és vigyáztak egymásra, az úton éltek, sátrakban laktak, bejárták Európát és Ázsiát. A gyerekek és az anyák lakókocsival utaztak, télen pedig szállodában laktak. A férfiak azonban ilyenkor is mentek tovább, aztán tavasszal újra találkoztak a családjukkal. A közösségben volt orvos és tanár is, a gyerekek ez utóbbitól tanultak. Egy komoly motor és ez az életforma azonban drága dolog, valamiből elő kellett teremteni a pénzt rá.
„Eleinte azért kezdtem drogot használni, hogy tudjam, mit adok el – mondja József. – De nem kellett sok hozzá, hogy függővé váljak. Már az intézetben is volt tapasztalatom ragasztóval, a heroin pedig megszabadított a félelemtől és a felelősségtől.”
Félárván maradtak a gyerekek
A „repülés” azonban nem tartott örökké, tizenkét éve élt családjával a motoros közösségben, amikor tragikus baleset történt. Egy autós szívrohamot kapott vezetés közben, és elgázolta a feleségét. Az asszony még élt, amikor odaért hozzá. „A karomba vettem, és megígértem neki, hogy minden rendben lesz. Ahogy ezt kimondtam, hátracsuklott a feje. Akkor szakadt rám, hogy felelős vagyok a gyerekeimért.”
De a motorozást nem hagyta abba. Tizenegy éves lánya és kilencéves fia mellett igyekezett apaként helytállni – még ha a drogtól össze is folytak a betűk a szeme előtt, ott ült velük a leckénél. Ha pedig nagyon kiütötte magát, számíthatott a többiekre a közösségben. Aztán a sors újabb ökölcsapással szólt bele az életébe.
„Ahhoz, hogy felépítsem az új életemet, le kellett tennem a régi terheit.”
Tisztulás
„Törökországban kaptak el a rendőrök – emlékszik vissza. – Ott a drog miatt akár halálos ítélet is járhat. Szerencsére kiadtak a magyar konzulátusnak, mivel csak annyi volt nálam, amennyit én használtam. Két év büntetést kaptam, azzal a kikötéssel, hogy elvonókúrán kell letöltenem.”
Ekkor bukkant fel hosszú évek után Amerikában élő édesanyja. Bár már unokája születésekor is hazalátogatott, az akkor felajánlott anyagi támogatást József visszautasította. Úgy érezte, az elveszett gyerekkort nem lehet pénzzel pótolni. Most azonban szüksége volt a segítségére, édesanyjának pedig arra, hogy segíthessen. Kiutazott hozzá Hawaiira a gyerekekkel, bevonult az elvonóra, egy keresztény szellemiségű rehabilitációs otthonba, a kicsiket pedig a nagymamára bízta. Bár édesanyjával nem rendeződött a viszonya, a gyerekeit legalább biztonságban tudhatta, és szinte naponta találkozhattak. Az elvonás gyötrelmei alatt ők tartották benne a lelket.
„Arra gondoltam, hogy nekik mi a jó. Lehet, hogy nekem kellemes lenne folytatni ezt az életet, de a gyerekeimnek nem – ez adott erőt a változtatáshoz. Rájöttem, hogy eddig nem is éltem, mert a drogozás menekülés volt. Megpróbáltam kitölteni magamban valami fájó ürességet, de hiába, fogalmam sem volt, ki vagyok valójában. És ahhoz, hogy felépítsem az új életemet, le kellett tennem a régi terheit.”
A háborúba menekült
Az otthonban töltött évek alatt tanult, és szociálismunkás-végzettséget szerzett. A terápia felnyitotta a szemét: ha szerette is a régi életét, nem akarhatja, hogy a gyerekei félelemben éljenek, mikor történik baj vele. Elszánta magát, hogy változtat, kibírja a szenvedést akkor is, ha még nem látja, mi jót hoz ez az életébe. Mindenki mellette állt, így végül a négy évre nyúlt rehabilitáció után József tiszta volt. De mégsem találta az élete értelmét.
| Ha hiányzik a védőburok „A legfontosabb védőpajzs, amely felvértez minket gyerekkorunkban, hogy egészséges felnőttekké váljunk, a jó szülői gondoskodás – mondja Farkas Luca klinikai szakpszichológus. – Ezenkívül erőt meríthetünk a testvéri kapcsolatokból, a hitből, más felnőttek tartós támogatásából, a közösséghez tartozásból és az élet különböző területein elért sikereinkből is. A gyerekkori kapcsolati hiányt csak kapcsolattal lehet gyógyítani – azonban csak akkor, ha ez a viszony a szembenézést is elősegíti önmagunkkal. Az, aki kisgyermekként azt tapasztalja meg, hogy ő nem szerethető, nem elfogadható, ezt az érzést fogja továbbvinni magával a későbbiekben is. Ezen csak a kitartó önismereti munka és egy nagyon elfogadó, tükröt tartó kapcsolat képes változtatni. Mivel ez nagyon nehéz, ritka, hogy spontán sikerüljön: pszichoterápiára is szükség lehet. A változáshoz, a személyiségfejlődéshez a legmélyebb bugyrainkig képesnek kell lennünk szembenézni önmagunkkal. Ha másokat támogatunk, az sikerélményt adhat, ezáltal fejlődik a személyiség, de fontos, hogy ebben a folyamatban ne a segítő szükséglete legyen a meghatározó.” |
Akkor zajlott a délszláv háború. A gyerekei biztonságban voltak a nagymamánál, így hát az üresség elől tovább menekült – beállt zsoldosnak. „Úgy gondoltam, vagy ottmaradok, vagy megúszom élve. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy jó pénzt fizettek. Gyerekeket, kismamákat menekítettünk biztonságba. A legjobb barátommal mentünk: ő ottmaradt, én hazajöttem. Sokáig azt hittem, olyan erős vagyok, hogy mindent kibírok, aztán a háborúban jöttem rá, hogy fentről mindig fogták a kezem, még ha nem is tudtam róla.”
Otthon
A háború után József hazaköltözött a gyerekekkel. A rehabilitációs otthonban szerzett képzettségével és az ajánlásukkal el tudta kezdeni a drogprevenciós munkát. A keresztény szellemiségű háttérrel itthon is szívesen fogadták az egyházi iskolákban. Létrehozott egy alapítványt, és szülőknek, tanároknak, diákoknak tartott előadásokat. Közben dolgozott, nevelte a fiát és a lányát, megpróbált anyjuk, apjuk és barátjuk is lenni egy személyben. De még mindig küzdött az ürességgel, önmagával harcolt, hogy ne meneküljön újra a drogba, s megint a gyerekei adtak erőt, hogy talpon maradjon.
„Az iskolában megkérdezték tőlük, hogyan készülnek anyák napjára, nálunk apák napja lesz – felelték.” Amikor saját gyerekei kirepültek, az üres fészek még fájóbbá tette benne a hiányérzetet. Az évtizedek óta sajgó sebre a gyógyírt a drogproblémával küzdő fiatalok segítésében találta meg.
„A prevenció, a szenvedélybeteg fiatalok támogatása eleinte munka volt, aztán szolgálat lett, mára pedig úgy érzem, elhivatás – mondja. – Az üresség akkor szűnt meg bennem, amikor magamra találtam a hitben, és a helyemre kerültem.”
|
|
Cikkünk a Nők lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
