“Attól, hogy kemény sportot játszunk, nem leszünk kevésbé nők”

Az idei tél első és eddig egyetlen olyan napján buszozom a Rozsnyai úti pálya felé, amelyiken esett a hó és meg is maradt Budapesten. Érzem, hogy jobban át kellett volna gondolnom a réteges öltözködést, de valahogy nem jutott reggel még eszembe, hogy az edzés bizony szabadtéren lesz. A bejárattól hosszan gyalogolok hátra, az épület mögé, a hangok irányába. Hirtelen azt hiszem, rossz helyre jöttem, mert kétméteres srácok melegítenek be a kerítés mentén, én pedig elvileg lányokat keresek. Aztán meglátom, hogy a férfiak takarásában, a pálya közepén egy maroknyi, egyenként talán ötvenkilós lányokból álló csapat halad előre kitörésben. Rövid sprintekre váltanak, először félpályáig futnak, aztán kicsivel tovább. “Meddig menjünk?” – kérdezi valaki a következő nekiindulásnál. “Valahova rajzoltam egy smiley-t a hóba, legyen odáig” – javasolja egy másikuk.

Kattints a képre a többi fotóért! Fotók: Hernád Géza

Sokan hentesnek vagy leszbikusnak hisznek minket

“Szia, velem beszéltél telefonon” – jön oda barátságosan a csapat egyik tagja, amikor már egy ideje nézem őket. Gulyás Veronika edző el is meséli, hogy éppen egy ausztriai meccsre készülnek, erre összpontosít most a társaság. Ketten vezénylik le egyébként a bemelegítést, ami ránézésre akár már egy komplett fitneszedzésnek is igazán megteszi. Bánhegyi Annától hangzik el a legtöbb vezényszó, mialatt nézem őket. Ő Texasban tanult évekig, ott szerette meg nézőként ezt a sportot, itt pedig már 6 éve tag. Azóta, amióta hazajött. Azt mondja, az a legjobb benne, hogy rengeteg energiát lehet vele levezetni, és hogy itt különösen nagy hangsúly van a csapaton, mert itt igazán rá vagy utalva a társaidra.

Találkoznak előítéletekkel, látatlanban sokan “hentesnek” vagy leszbikusnak hiszik őket, de ezzel nem foglalkoznak, ők csak arra figyelnek, hogy imádják a sportot és az összetartást. Anna egyébként történész, most éppen egy két tannyelvű középiskolában tanít, és van olyan tanítványa, aki szintén itt edz, csak a junior csapatot erősíti.

Közben leszaladnak a lányok a pályáról és a hátam mögött lévő konténerbe futnak, hogy felvegyék a mezeket. Zátonyi Anita, akit a többiek Hambinak vagy éppen Kiskorúnak szólítanak, és amikor éppen nem edz, vegyészmérnöknek tanul, megmutatja a ruhán a végtelennek tűnő védelmi funkciókat (vállvédő, csípővédő, combprotektor és sorolhatnám). Kiderül, női ruházat egyelőre nincs, de ezek a felszerelések nagyon jól védenek, semmivel nincs több sérülés itt, mint bármelyik másik sportban. Bele sem merek gondolni, milyen súlya lehet ennek a sok holminak.

Állítólag nem vészes, inkább méretes, viszont remekül lehet helyet csinálni vele a BKV-n. Amikor a beceneveiről kérdezem, elmeséli, hogy 16 éves volt és 20 kilóval nehezebb az első találkozásnál, így ragadt rá a két megszólítás. Nehéz volt eleinte, mert évek óta nem sportolt előtte, de a csapat húzóereje itt tartotta és megszerettette vele a sportot annyira, hogy már ő is hatodik éve játszik. Javasolja, hogy álljak be én is, és megértem majd őket, mert annyira fogom élvezni. De egyelőre inkább csak figyelek tovább.

Délelőtt német gyerekdalok, délután pedig ütközés

Az óriási sisakok majdnem koccannak a pályán, amikor körbeállnak és összehajolnak egyeztetni, oldalt a srácok közben szlalomfutásba kezdenek, és mint kiderül, éppen az az edző instruálja őket, aki a lányoknak is vezetőedzője. Közben odakocog mellém Száraz Kata, aki szintén szellemi munkát végez, német és történelem szakos tanár, és éppen ezért is ragaszkodik ahhoz a lendülethez és adrenalinhoz, amit itt kap. Különösen az ütközésekhez, mert állítólag az a legjobb, ahogyan felszabadít. És mivel most éppen egészen kicsi alsósokat is tanít, ezért nem is nagyon bírjuk ki nevetés nélkül a kontrasztot: délelőtt német gyerekdalokat énekel, délután pedig felveszi a sisakot.

Úgy feküdtem a földön, hogy gyönyörű volt nézni

“Talán a kontraszt, talán a testalkat miatt, de a férficsapat tagjai nem vették a lányokat eleinte komolyan. Most már viszont gyakran elismerő szavakkal szólnak oda nekik. Jólesik persze az elismerés, ha azt mondja valamelyik srác, hogy wow, tényleg jó vagy” – magyarázza Kata. És elmeséli, hogy a közös pálya mellett azért már közös edzésük és koedukált táborozásuk is volt. “Úgy feküdtem a földön, hogy gyönyörű volt nézni – mondja. – De így a jó. Üssön meg, aztán felkelek. Ha meg nem kelek fel, az az én bajom, ne kezeljen úgy, mint egy királylányt.” – Kata szívesen mesél, de látom a szemén, ahogyan oda-odanéz a pálya felé, alig várja, hogy folytassa az edzést.

Nemrégen kezdte el ezt a sportot például Marlyin Réka és Csenge, a 16 éves ikerpár, akikre már edzés eleje óta nem tudtam nem odafigyelni a fiatalságuk és a lobogó lófarkuk miatt. Réka szerint sem megszokott választás ez, az osztálytársak először nem is nagyon hitték el, hogy ide járnak, de most már menőnek tartják, és el is jönnek néha megnézni őket. A szülők persze eleinte aggódtak, de most, hogy már látják, nem veszélyes sport ez, megnyugodtak ők is. A volt töritanáruk itt edző a fiúknál, ő ismertette velük meg az amerikaifocit egy sportnapon, így kerültek ide és ragadtak itt sok másik sport kipróbálása után. Kérdezem, mit szólnak hozzá a fiúk. Réka nem jön zavarba a választól, azt mondja, a legtöbbnek tetszik, és reméli, hogy a többiek sem ijednek meg tőle, de nem szeretné, ha ez alapján választaná őt bárki is.

A legtöbben sminkben jövünk a munkából

Kovács Réka szerint is sok pasinak bejön, hogy ők lány létükre amerikai fociznak. Talán éppen azért, mert sportos lányként ők egyébként is a sportos fiúk társaságát kedvelik. Réka biztosít felőle, hogy a sport sajátosságai ellenére ők még nagyon is nők maradnak. Az ő körme is rövid ugyan, de attól még látom, hogy a lakkozás trendi és különleges. “Előítélet, hogy férfiasak vagyunk, a legtöbben sminkben jövünk a munkából. Adunk magunkra” – mondja Réka, és ez jól láthatóan így is van. Nagyon összetartó a csapat, meséli aztán, részben ezért is fordulhat elő, hogy visszajön egy anyuka közéjük a harmadik gyermek születése után. 15–35 éves a csapat legtöbb tagja, de akadt közöttük olyan is, akit Anyunak hívtak, mert idősebb volt náluk. Nemcsak meccseket néznek közösen együtt, de néha bulizni is eljárnak közösen, és komoly barátságok is születtek az évek alatt.

Sokan szoktak papolni csapatszellemről, ez mostanában különösen jól csengő mottó. A lányokról viszont tényleg süt, hogy rajongásig szeretik, amit csinálnak, és legalább ennyire imádják azt, hogy ennek a csapatnak a tagjai. Szívesen nézném még őket tovább, de a pálya szélén állástól már gyanúsan fagyáspontig hűltek a lábujjaim, úgyhogy nincs sok választásom. Induláskor viszont komolyan fontolóra veszem, hogy egyszer majd ki kellene próbálnom, milyen lehet ez az egész, pedig azt hittem, ez velem sosem történhet meg. Bánhegyi Anna buzdít is rá, amikor elköszönünk. “Előfordult, hogy el volt szakadva a térdszalagom, és néha némelyikünk hosszabb ideig kénytelen távol maradni, de annyira jó, hogy amikor megszereted ezt a sportot, úgyis visszajössz” – mondja. És búcsúzóul hozzáteszi: látod, attól még, hogy kemény sportot játszunk, nem leszünk kevésbé nők.