Nagy Katalin nevét akkor ismerte meg a futótársadalom, amikor 2013-ban megnyerte a 212 kilométeres Ultrabalatont. Az Egyesült Államokban élő 36 éves magyar futónő azóta rendre felbukkan a híradásokban, hiszen szebbnél szebb eredményeket ér el. 2015 pedig egyértelműen az ő éve: ő lett a 24 órás futás női világbajnoka, majd hatalmas női pályacsúcsot futva megnyerte a 246 kilométeres Spartathlont.
Évek óta a floridai Sarasotában élsz és edzel, hogy kerültél az Egyesült Államokba, és mivel foglalkozol?
11 évvel ezelőtt, 2 évvel a főiskola befejezése után költöztem ki Amerikába az akkori párom után, akivel még itthon kezdődött a kapcsolatunk, őt követtem. A beilleszkedés nehéz volt, de az évek során megszoktam és kialakítottam az életem, és nagyon szeretek itt élni. Házak szervizelésével, karbantartásával foglalkozom, ami elég sok mindent magában foglal: takarítást, állatok felügyeletét, a ház felügyeletét, a háztulajdonos személyes ügyeinek intézését, és rendezvények szervezését is intézem.
Rendszeresen futni már Floridában kezdtem, amikor véget ért a 14 éves párkapcsolatom. Nagyon sok időm lett, nem tudtam mit kezdeni magammal, így elkezdtem a helyi edzőterembe járni, és a futógépen futottam. A helyi ultrafutók felfigyeltek rá, hogy mindig ott futok a futógépen, és elhívtak magukkal, hogy a gép helyett inkább a szabadban fussak, az sokkal élvezetesebb. Nagyon jó kis csapat ez, gyakran futnak közösen, hétköznapokon 2-3 alkalommal mentünk együtt edzeni, és hétvégente is 20-30 kilométereket teljesítettünk együtt. Így készültem fel az első maratonomra, amit 2010-ben Budapesten teljesítettem 3 óra 19 perces idővel. Megtetszett a futóversenyek hangulata, ezután kezdtem gondolkodni rajta, hol tudnék még versenyeken indulni. Félmaratonokat és terepversenyeket teljesítettem Floridában, de hosszabb távra nem nagyon merészkedtem.
2012-ben mégis belecsöppentél az ultrafutás világába.
Az egyik ultrafutó barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy van egy jó verseny, amit szerinte meg kellene próbálnom – igaz, 80 kilométer (50 mérföld) a táv. Akkor azt gondoltam, hogy nekem a maraton is elég, de mégis sikerült rábeszélnie, és a felkészülésben is segített. A versenyen persze jól meghaltam (7 óra 44 perces idejével Kata megnyerte a női versenyt, és abszolút 2. lett, csak egy férfi előzte meg – a szerző), de nagyon megtetszett az ultrázás, mondtam, hogy innentől kezdve ultrafutó akarok lenni, de 80 kilométernél többet nem fogok futni.
Aztán mégis kipróbáltam magam hosszabb távon is, egy 100 kilométeres versenyen (9 óra 3 perc, női 1., abszolút 2. hely – a szerző), majd egy nagy ugrással jött a 212 kilométeres Ultrabalaton 2013-ban. Hiába magyar ez a verseny, mégis egy amerikai barátomtól hallottam róla először. Ő mesélte, hogy nagy álma ezt a versenyt teljesíteni a Balaton körül, én is utánanéztem, majd mondtam, oké, menjünk együtt. Persze ő meghátrált, de én azért elindultam, és életem egyik legnagyobb élménye lett ez a verseny. (Kata 22 óra 47 perc alatt tette meg a 212 kilométert és megnyerte a női versenyt – a szerző.)
Egy több mint 200 kilométeres futás során előfordulnak mélypontok és problémák, te hogyan viseled ezeket, és hogy vészeled át őket?
Úgy érzem, egyszerű eset vagyok, ha valamilyen problémám van, azt jelzem a kísérőimnek, de hisztis nem vagyok. Ahogy elkezdődik a verseny, nekem megszűnik a külvilág, csak magamra és a segítőimre koncentrálok, nem szoktam nézni az időt és hogy ki hogy áll a versenyben, mert be is zavarhatnak ezek az információk. Tudatosan nem kérdezem ezeket. A mélypontokat sikeresen tudom kezelni, mert tudom, hogy mindig jönni fognak, olyan nincs, hogy ne legyen valamilyen kis probléma, így ezekre előre készülök, tudom, hogy ezeken túllendül az ember.
Amikor az éjszakai sötétség után jön fel a nap, nekem az már megnyugvás, a sötétet nehezen kezelem,
tudom, hogy túl kell lenni rajta, a napfelkelte pedig a megújulás, amitől mindig jobban leszek. Igyekszem kis dolgokból is nagyot meríteni.
A barátaim mindig készítenek nekem olyan kártyákat a versenyekre, amiken idézetek, inspiráló üzenetek, elgondolkodtató mondatok vannak, de belekevernek vicces mondásokat is, ezzel indítanak el. A versenyre ezeket nem vihetem magammal, de előtte mindig alaposan átolvasom és megjegyzem őket. A Spartathlonon amikor rosszul voltam és gyalogolnom kellett, eszembe jutott, amit az egyik barátnőm írt: “az edzésen meghalunk, de a versenyen újjászületünk”. Nem komolynak szánta, de míg sétáltam, azon gondolkodtam, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget, mert én bizony nem érzem az újjászületést!
Amikor fáradt vagyok, próbálok valami mással foglalkozni, nem azzal, hogy rosszul vagyok, és ez segít átlendülnöm a nehéz pillanatokban. Nagyon hálás vagyok azoknak a segítőimnek, akik velem jönnek egy-egy versenyre, mert nagy szerepük van a sikereimben. Nem könnyű a dolguk, és nem is mindig élvezetes, ők is nagyon elfáradnak, de nélkülük sokkal nehezebb lenne a versenyzés.
A családod mit szól a teljesítményedhez, nem aggódnak, nem féltenek?
Édesanyám nagyon lelkes, de minden versenyen aggódik, hogy baj lesz a szívemmel, baj lesz a lábammal, mindig meg kell nyugtatnom, hogy jól vagyok, nincs baj. Idén a nővérem is kísért a Spartathlonon, nagyon fontos volt lelkileg, hogy ott volt velem. Mindig vártam, hogy mikor találkozunk, ez vitt előre a versenyen. Nem az egész távban gondolkodtam, mindig csak abban, hogy mikor melyik ponton lesznek ott a kísérőim, és meddig kell még mennem. A nővérem persze nagyon izgult, aggódott, és én nyugtatgattam, hogy nincs baj, de ennél már csak rosszabbul fogok kinézni, ahogy haladok egyre tovább. Ott volt Rudolf Tamás ultrafutó barátom is, ő viszont saját tapasztalatból tudta, hogy mit csinálunk.
A szeptemberi, 246 kilométeres Spartathlont óriási, 25 óra 7 perces női pályacsúccsal nyerted, mindössze 3 férfi tudott megelőzni. Ebből a versenyből mindent kihoztál, amit lehetett, vagy ebben is maradt még?
Ezen a versenyen idén minden klappolt, egy rosszullétet leszámítva nem volt durva mélypontom. Nem szoktak gyomorproblémáim lenni, most viszont gondjaim voltak – emiatt azt gondolom, ha az sem lett volna, akkor talán még jobb időt tudtam volna futni, de az már szinte mesébe illő történet lett volna, és így is nagyon elégedett vagyok.
Engem is meglepett, hogy ennyit tudtam javítani a tavalyi, első teljesítéskor elért időmön (tavaly a Spartathlont 28 óra 55 perc alatt teljesítette Kata, 2. nőként Lubics Szilvia mögött, abszolút 16. helyen – a szerző). Verseny közben a fáradtságtól nem nagyon tudok számolgatni, hogy állok, a segítőktől sem szoktam kérdezni, mi a helyzet, csak az utolsó 20 kilométeren. 25 óra 50 percre saccoltam az időmet, én is meglepődtem, hogy ennyivel gyorsabb voltam. Ha minden körülmény adott, akkor talán tudnék még javítani ezen az időn is, de sosem lehet tudni, az ultrafutás elég kiszámíthatatlan.
Milyen lemondásokkal jár az, hogy ennyit futsz, és hogyan tudsz feltöltődni?
A futás elég monoton elfoglaltság tud lenni, vannak hullámvölgyek, amikor besokallok, főleg a verseny előtti felkészülés utolsó szakasza nehéz, amikor már fizikailag és mentálisan is elfáradok – de egy jól sikerült verseny kárpótol mindenért és viszi előre. A páromtól, Félixtől, aki egyébként több félmaratont teljesített már, sok időt veszek el, ő biztosan máshogy képzeli el a hétvégéinket ahelyett, hogy én kimegyek 4-5 órát futni. De nagyon megértő, elfogadó és támogató. A barátokkal töltött idő is kevés, sokszor előfordul, hogy programot szerveznek, de én nem érek rá és nem tudok menni, vagy hamarabb haza kell mennem a másnapi futás miatt.
Igyekszem eleget pihenni, és szeretek a barátokkal a szabadban lenni, kimenni a partra például. A nagyobb versenyek után próbálom bepótolni a lemaradást minden téren, ilyenkor két hetet csak a pihenésnek szentelek, és olyasmikre is van időm, amikre egyébként a futás miatt nincsen. Erre a pihenésre egyébként a kiégés elkerülése miatt is szükségem van, és direkt visszafogom magam, mondván, sokat futhatok még ezután is.
Mik a következő céljaid?
A 24 órás versenyre készülök decemberben, egy 400 méteres pályán rendezik majd, és a párom lesz a segítőm – lehet, hogy most már ő is kedvet kap az ultrafutáshoz. (Nevet.) Az áprilisi torinói 24 órás világbajnokságon futott 244,495 kilométernél szeretnék jobbat futni, ott mindössze 170 méteren múlt, hogy megdöntsem az amerikai csúcsot.
Elkezdtem érdeklődni a terepfutás iránt is, szeretnék egy-két terepversenyen elindulni a jövőben. Nagy álmom a Western States (egy 100 mérföldes, azaz 161 km-es terepverseny Kaliforniában, a Sierra Nevada hegységben – a szerző), ott szeretnék majd futni, ha besorsolnak az indulók közé. Sajnos Floridában nem olyanok a körülmények, hogy egy komoly terepversenyre könnyen fel lehessen készülni, de ennek ellenére a hegyekben is szeretném kipróbálni magam, még akkor is, ha nem kerülök be az élmezőnybe.
Meddig szeretnél még futni, ultrázni?
Amíg tart ez a szerelem, addig csinálom, 2017-ben a 24 órás világbajnokságon mindenképpen szeretnék ott lenni. Az biztos, hogy életem végéig el fog kísérni a sport, nem tudok meglenni mozgás nélkül, de az ultrafutás sok mindentől függ. Még nincs családom, de ebben is gondolkodom, és nem tudom, mire és hogyan lesz időm és kedvem, energiám gyerek, munka és család mellett. A futás nyilván marad majd, de lehet, hogy nem ilyen szinten. Ez olyan, mint egy másodállás, amit persze élvezek, de szinte ugyanannyi időt vesz el, mint a munka. Amíg ez élvezetes, a lemondások ellenére érdemes csinálni.
A futáshoz szerencse és genetika is kell, mert amellett, hogy egészséges életet élek, jó a genetikám is, jól bírom a terhelést, nem fáj semmim, megvan a megfelelő fizikumom hozzá, plusz megvan az elhatározottságom is, és fejben tudom tartani, hogy mi a cél. 2015-ben sokat utaztam, több versenyen voltam, de 2-3 nagy célversenyem van egy évben, ahol a maximumot kell kihoznom magamból. Tudatosan nem akarok mindenütt ott lenni, mert az kiégéshez vezet. Próbálom az egyensúlyt tartani a futás, a munka és a magánélet között, ami sokszor elég nehéz. Ha lenne egy sokat futó párom, könnyebben elbillenne ez az egyensúly, de így a párom, Félix visszahúz. Tudatosan nem akarom, hogy csak a futásról szóljon az életem – még ha ez furcsán is hangzik tőlem –, de próbálom megtartani az arányokat.
Fotó: Szaszafotó
Olvass még inspiráló, sportos nőkről!
- “Nem akkor jó anya az ember, ha otthon ül a gyerekei mellett” – Lubics Szilvia ultrafutó
- “Ne pánikolj, sportolj” – Tamás Rita a pánikbetegségét győzte le sporttal, például futással
- Magyar nő edzi a francia idegenlégiósokat
